¹ Giottón fönt, Brunelleschin: Azaz a művükön; ahogy az üde Giotto kapcsán Brunelleschiről is kiderült: a harangtornyon és a kupolán. Legfeljebb azért érdemes visszapillantani A beköltözés 4. pontjára, mert abban szerencsétlennek neveztem Firenze Dómját, de még csak azt se teszem hozzá, hogy ha nem volna rajta Brunelleschi kupolája és nem állna oldalán Giotto Campaniléje, meg sem említeném. Csakugyan? Szinte már mulattató, hogy a műtörténészek valahogy úgy vannak a firenzei Dómmal, mint a diktatúra „nagy öregeivel” voltak a kor kritikusai. A szent teheneket nem érhette bántódás. Vagy nem lenne meglepő, hogy a másutt már bizonyítottan ép érzékű és értelmű szaktekintélytől a Dómról csupán az orr alatt eldünnyögött fűrészporízű egyenmondatok olvashatók? Kivéve egy-két vértolulásos kifakadást Vasari botrányos kupolafreskói, vagy a múlt század homlokzatborításának cifrálkodó utánérzése ellen. Csakhogy Vasari összes kupolaképe annyi ebben a kongó csarnok-kolosszusban, mint bögre tejben az egy szem légy. Itt az architektúra maga fordult ki önmagából, vagy fordult maga ellen. Mindenesetre átváltozott hiányérzetünk gigantikus méretű gorgófejévé. Űrből, ürességből, nem a filozófiai Semmi, hanem nagyon is az építészeti semmi jelenvalóságából. (És nem abban a régi görög értelemben, amihez még Kerényi Károly hajlott: a szépség és játékosság, az ijesztgetés, a maskarába bújás eshetőségét is engedélyezve a gorgófej utólagos elképzeléséhez, hanem egyértelműen a vérfagyasztót produkálva.) Itt: hihetetlen produkció! Mintha az emberi nem teremtő szellemének csődje állt volna össze csupa elszalasztott lehetőségből, csupa kihagyás emlékművévé formátlanodva. Amiben – ha igazán őszinte akarok lenni – nem rosszasága a legrosszabb. Még csak nem is a műítészek lábujjhegyen óvatoskodó odébb-somfordálása a rákos-fekélyes-bűzös tévedés befelé nyelt diagnózisával. Az a legrosszabb, hogy 700 éves. Végignézte Firenze hullámhegyeit és völgyeit. Már akkor százados építmény volt, bár még javában dolgoztak rajta, amikor Lorenzo de Medici édestestvérét leszúrták benne. Dantét évszázadokon át úgy olvasták és értelmezték egyik sarkában, mint a Bibliát. Strófáról strófára. Századok megszámlálhatatlannak tetsző szellemi óriása nézte a San Miniato al Monte fala mellől, amint hátán Brunelleschivel és oldalához nőve Giottóval ez a hosszan elnyúló kőóriás Firenze középpontját képezi. Onnan, a Miniato oldalából senki sem láthatja a szépnevű templomot (a Virágos Madonnának ajánlották) szörnyszülöttnek. Firenze szívének látja. A kép ékének. Goethétől Eliotig mindenki így nézte távolból. Ezra Pound se foglalta egyetlen trágár kiszólásába se bele megrökönyödését, amikor a Miniatótól beballagott a bensejébe. Vagy sosem volt bolond a küszöbét átlépni?

Valójában nem ettől éreztem magam a legrosszabbul. Mert ahogy írtam, a rosszban nem az a legrosszabb, hogy rossz, hanem ha megkövesül, úgy marad. Utóvégre Firenzében nem a nadrágszabó Volterra mocskos gatyáiról van szó (bántó, bántó, de mégiscsak porszemek Michelangelo istenkézvonásán) – a Dómban éppen fordított az arány! A jó tűnik el, befalja magába a rossz üresség feneketlen bendője. Amióta abból az igen-igen kevés jóból az elmozdíthatót átszállították a Dóm csöpp, de építészetileg szinte tökéletesen a művekhez szabott múzeumának palotácskájába (hogy kizárólag az egyházi kincstár pénzhajhász fejeseinek köszönhetően, vagy egy jóérzékű, a művészet dolgában még lépni tudó firenzei bíboros is „mentve a menthetőt”, belenyúlt a dolgok folyásába, meg nem mondhatom) – de az tény, most aztán egészen világos: századokon át sem volt eleve elrendelés, a Vak Sors muszája ez a templombelső. Ma pedig már tűrhetetlenül nem az.

Menj be a Dómba, kerüld ki a szolgák lármás hadseregének randalírozását, hagyj fel a megmaradt kevéske művészi érték, egy-két Robbia, Uccello, Castagno, néhány freskótöredék és apró szobor nézegetésével. Ülj háttal Vasari képeinek és bámuld a falak hajlatait mindaddig, amíg sürgős belső kényszert nem érzel, hogy képzeletben rúgj bele faltörő kossá duzzadt lábfejeddel a nevetséges méretű ablakok aljába-tetejébe, és el fogsz csodálkozni: ide a világ egyik legszebb temploma építhető be. Azért be, mert a gigantikus falak és minden pillér, amire súly helyezkedik, nem csupán süket-vak mozdulatlansággal kushad, hogy mikor billentik ki rossz helyéről egy köteg dinamittal, hanem – ha jobban ráfigyelsz – készséges várakozással áll, hogy a te világszép templomodat is ugyanúgy tartsa, ahogy most az üresség szörnyeteg szerkezetét. Itt építeni kellene, nem rombolni! Galériák, loggiák, kápolnák és őket összekötő többszintes oszloprendek, lépcsőzetek tömkelege hiányzik innen. Lerontani mindössze azt kellene, ami az irgalmatlan nagy teret csenevész (és rendszerint gyorsan megszakadó, sehová sem pászítható) díszítőelemeivel annyira rosszízűvé teszi. Mint pl. a falak tetején föltűnő bástyacakk-sorok se hús-se hal jelenlétét. Mintha papírkivágások lennének. Sem mívesek, sem rusztikusak. Ahhoz túl haloványak, hogy a kezdeti nagy idők stílusjegyei lennének, túl simák, hogy a középkort idézhetnék, de túl szárazak, unalmasak és nagyméretűek, hogy óvodás gyerekeink katonásdit játszhassanak alattuk. Vagyis semmire sem valók. Leverni, eltakarni, átépíteni. Az utóbbi a valódi megoldás: építeni.

Azt mondta nekem, talán 58 éve egy kőfaragó mester – aki kisgyerekkoromban az autójával elgázolt ott, ahol a Pozsony utcába torkollik a Csorba utca, de utána jóbarátságba keveredtünk –, hogy még egy kőkoporsót is barátságosra lehet faragni. És ne tessék nyugtalankodni, mert eszébe se jutottak a cirádák, a kőrózsagirlandok vagy az oroszlánszájból lógatott vasfogantyúk. A kőfaragó mester egy gyufásskatulyával és egy másik (nem tudom már, mi célt szolgáló) apró papírdobozkával adta elő, hogy minden – így a hely bensőséges (egyébiránt pedig akármilyen) légköre is – elsősorban az arányokon múlik. Mindenesetre annyi biztos, hogy a gyufásskatulyát a gyújtószerrel bevont keskeny oldalára állította, én pedig jóval később is feszengve képzelődtem: hogy ülhetnék ott, a bensejében a két fal közé préselődve. Mint egy kardot nyelt. Mint egy kardot nyelt halott. Kövér és göndörhajú ember volt ez a kőfaragó mester, csupa félgömbből készített volna róla portrét kubista korszakában Picasso is. Ez a sok íves, párnahátú vonal, amiből öszszeállt, alighanem szavai nélkül is meggyőzött volna igazáról (aminthogy meggyőzött is, hisz látható: őt lerajzolja néhány szavam, de attól tartok, fejtegető mondatai nemigen jutnak az eszembe). Sok múzeum alagsorában, kőtárában méregettem azóta is az elém kerülő szarkofágokat; okoskodása ugyan nem, de lényének csupa kerekülő barátságos mozdulata annál inkább emlékezetembe vésődött, s ha a szarkofág nemcsak merev egyenesekből állt, de még keskenyebbnek is éreztem (mondjuk, nem is volt igazán, csak fölösen megemelt magasságánál fogva az), és úgy találtam, hogy a kiflivé félbegörbülés képzete se férne bele, már léptem is előle tova. Soha nem az izgatott, hogy minek egy olyan tökmagnak, amilyen az ember, akkora kőkoporsót faragni, hogy háromszorosára is vígan kinyúlhatna benne. Hanem, hogy miként aránylik egyik síkja a másikhoz. Ez nyomban kigyújtotta vagy eloltotta az érdeklődésemet iránta. Nem is tagadom, a Dómban egyszer-egyszer Gível együtt állva az aprónak tűnő, valójában testes karácsonyfa méretű mécstartó vasállvány előtt (képzeljünk el egy fát, vagy legalábbis egy kövér bokrot, aminek minden levele hajladozó mécsláng), megjött az én kőfaragó mesterem is, és könnyen lehet, hogy amit a riasztó hodály új belső szerkezetéről, kápolnáiról, galériáiról, oszlopsorairól és három-négy szintről ívelődő-kanyaruló lépcsőzeteiről Gível összeálmodoztunk, nem is volt egyéb az ő fülbe-sugdosásainál. Csakhogy a századokkal szemben én neki adtam igazat.

² bronzoroszlán légyevő gyíkként: Soha nem vonzott igazán a heraldika, de eme gyarlóságom természetes ködén keresztül is elképedéssel láttam, hogy ez a város (mármint Firenze) milyen ellentmondásos kapcsolatban állt szimbólumaival. Ha azt mondom, hogy „oroszlán, mancsában liliommal”, alighanem előbb gondolnak a vámos Rousseau-ra (vagy a gyerekfantázia rajzba foglalására), mint Firenze címerére. Mert ebben a párosításban már benne van mindaz, amit Reverdy a szürrealizmus jó hasonlatának nevezett. (Lautréamont-nal a háta mögött.) És ez még csupán a kezdet. Vajon mit szólnánk ahhoz, ha gondtalanul elfoglalva helyünket a fővárosi cirkusz bordó (gondolom, még mindig, úgy mint hajdanán, bordó) bevonatú zsölyéjében, egyszercsak fönt, a magasban megjelenne egy kötéltáncos négylábú; oroszlán vagy tigris. Gondolom, szóhoz se jutnánk, s egy tömegpszichózis jól nevelt részeseiként elismerően csettintenénk hipnotizáltságunk felső foka miatt. Mert ugyebár négy láb egyetlen szál kötélen… A józan ész leáll. Pedig a kötél, ha imbolyog is, de legalább vízszintes. Ellenben a Palazzo Vecchio fenséges tornyán, amin fölfelé lohol az oroszlán, olyan függőleges a zászlórúd, hogy annál függélyesebb már nem is lehetne. Mégis az oroszlán folyvást lohol rajta. Rendületlenül. Mi jóval rebbenékenyebben vettük tudomásul, amikor az esti, meleget ontó merőleges falakról az erkély tetejére zavartalanul átgaloppoztak a gekkók, és hátukat-farkukat tekergetve, egész testükkel könnyed lógásban sétafikáltak a fejünk fölött. A körülöttünk röpködő apró denevérek meg (nyilván miattunk) hoppon maradtak. Ott, a tornyon az oroszlán merőleges helybenfutása közben fütyült a denevérekre, egyre csak liliomát akarta utolérni (amit a rúd zászlóján csattogtatott volna a szél, ha nem ugyanúgy bronzból lett volna, mint az oroszlán). Ha nem is hátborzongató ez az eset (mint a cirkuszban egy kötéltáncos oroszlán), de felettébb mulatságos. Nem azért, mert századunk gazdagainak helybenmozgó masináit, a szobabiciklit meg a félrőfnyi (szoba)futószalagot és rajtuk a hosszabb életért verejtékező helybenlihegőket látjuk. Ennek a lilioma után loholó függélyes oroszlánnak már az előtörténetében is föllelhető nagy adag humor. Méghozzá Firenze – s talán az egyetemes szobrásztörténelem – legszerényebb és legvisszahúzódóbb, ám legszókimondóbb, (vagyis) legkeserűbb, a felnőtt embert ábrázoló szobraiban a mulatság páráját is kikerülő zseni ős címerállatában, a Marzoccóban.

Kőből és nagynak faragta, kutyaülésben az oroszlánt, amint mancsát pajzsán nyugtatja. Pajzsán a liliom. Nézi az ember és szétömlik benne a derű. Ez az oroszlán nem négy talppal egy szál kötélen sétál, de attól még hipnotikus tüneményként viselkedik. Teste sima, sörénye parókaszerű (mintha a rokokó bukolikus parkjaiból csöppent volna vissza), komornyik ábrázata ugyan állig-gomboltságra vall, de tekintete méla, mint azé, aki ugyan ráállt, de közben igen feszélyezi libériájának kifogástalan viselése. Mindez bizarr, groteszk. Kockacukorral ugyan eszünkbe se jutna megkínálni (nem azért, mert nem kedveljük bohókás komornyik-pózát, hanem azért, mert a már beöltözött komédiást akkor sem illik a szerepével összeegyeztethetetlen viselkedésre biztatni, ha tudjuk róla, hogy – Milne-Karinthy módjára – „a világon a legeslegjobban” a kockacukrot szereti). Mit keres ez a szobor Donatello életművében? – Már ez is kérdés. De hogy lehet belőle Firenze (az okos/ságra annyit adó/, a hősi, a polgár, a józan, a kereskedő, az embert az Isten mellé ültető, majd mintha mi sem történt volna, Savonarolát is saját máglyájára rápakoló, most pedig egy hófehér szűzlány ártatlanságával szentté avatásán tüsténkedő – szóval mára: a gazdag, a hivatalnok, a papi és szocialista Firenze) címerállata? Ahogy Donatello – és éppen ő! – kőből megfaragta, majd pedig a Várost vezető Signoria fölparancsolta fémes lapos loholásra a Palazzo Vecchio zászlórúdjára, abból érzésem szerint nem csupán a művelődéstörténet parányi mellékzöngéje lenne kikerekíthető egy tanulmányban, hanem sok új mozzanattal bővülhetne az emberi lélek és főként a közlélek – így Firenze közlelkének az ismerete is.

« vissza | ugrás a vershez »