1 Caravaggio hiábavaló olajába ivódva: Hogy az olaj Michelangelója Caravaggio, ismert állítás. De amíg eredetiben nem láttam, nem hittem. Mióta láttam, tudom: Caravaggio az olaj utolérhetetlen varázslója. Az a fény, ami sötét olajrétegeinek szemcséi alól-mögül áttör, nem csupán az olaj titkának egyedül általa birtokolt tudásáról vall; többről. Nem az anyag fénylik ott, ahogy Michelangelónál sem a freskó vakolata s mészpáncélja. Minél világosabb lett ez, annál riasztóbb, ami kezdeti idegenkedésem oka is volt: a reprodukálhatatlansága. A mi modern technikánk nem adja vissza Caravaggio titkos ragyogását, ettől pedig éppen Caravaggio (s benne a michelangelói nagyság) válik láthatatlanná. Most, amikor gazdagszik a gazdag és szegényedik a szegény, s így egyre inkább kétfelé osztódik az emberiség itt is, ott is félemberré válva, gyötrelmesen foglalkoztat a művészet nélküli világ holnapja. A gazdagok fölvásárolják és elrejtik a művészetet a széfbe, a szegény pedig saját nyomorának rabjává válik – vajon nem a jövőnk merül el (nem utolsósorban olcsó és tömeges sokszorosíthatatlansága miatt) Caravaggio „hiábavaló olajába ivódva”?!
2 Ez sok a jóból Dalmadyéknak: Dalmady Benő először szálmagában jött világra. Sok-sok évvel azután, hogy még a börtönben eljutottam Dalmady Győző szinte páratlannak nevezhető rosszaságának a felfedezéséig, Pesten egy utcatábla alatt találtam magamat: elhűlve olvastam rajta a legrosszabb magyar költő nevét. A honatyákról azelőtt se volt hízelgő véleményem, ezúttal azonban fölvillanyozóan hatott rám a bornírtságnak ez a foka. Nyomban megszületett bennem az ötlet, hogy a kritikusi kar akkoriban igen futtatott tagját keresztelem Dalmady Benőre (keresztnevét illetően csupán a rím kedvéért változtatván Győzőből Benőt), mivel akkoriban a költészet még nem állt olyan csehül, mint napjainkban, és méltán remélhettem, hogy kitűnő beszélő nevet sikerült létrehoznom. Az eleje, a legrosszabb költőt felidézve, világossá teszi, hogy értékmérője a mi kritikusunknak; a Benő pedig csak finomít a dolgon, amennyiben válaszoló rím jellegénél fogva pontosan rávall az illetőre. Vagyis ekkor még, bár szimbolikusnak szántam, névválasztásomat nem tekintettem gyűjtőfogalomnak. Mindez igencsak régen volt, jól benn a Kádár-kor sáriszapjában. Hogy Dalmadyékról és a dalmadyzmusról beszélhessek, szükség volt a ’80-as évek végének hazai politikai földrengés-sorozatára, és arra a mindmáig még korántsem teljes mélységében-összetettségében föltárt jelenség lejátszódására, mely a rendszerváltoztatás első 3-4 éve alatt létrejött, kibontakozott és megszilárdult káprázó szemem előtt. Végignéztem, hogy a diktatúrabeli irodalmi hierarchia a szélrózsa minden irányába történő szétröppenése, majd a centrumába visszaáramlása, vagyis megejtően sokszínű mozgása-változása közben lényegében ugyanaz maradt és döntő helyzetekben ugyanúgy viselkedik. Helycserék, a posztokon történő – tagadhatatlan – változások ellenére is. Számos keserves személyes természetű tapasztalat sűrítette aztán a Dalmadyékról kialakult véleményemet az életműsorozat harmadik kötetének (A Napördög Firenzében) utószavában a következő mondatokba:
„A dalmadyság olyasmi, mint a kőrák. Katedrálisainkat, szobormásainkat már javában zabáló technikai civilizációnk. Szó sincs arról, hogy én Dalmady Benőt összetéveszteném őrült hazámfiával, aki Rómában nekiesett Jézus márványkarjának, vagy a többi templomi és múzeumi magányos merénylővel. Bárcsak ilyennek láthatnám! Festményszemek magányos kiszúrójának, márványfej tördelőnek. Évtizedenként egy-kettő, ha akad belőlük! Én nem róluk beszélek. Kőrákról beszélek, általános romlásról, esetünkben egy szakma tagjainak általános »századvégi viselkedési formájáról«. Kicsiben bár, mégis »tömegjelenségről«. Mindenfajta jóakaratú óvással ellentétben, miszerint »ne általánosítsunk!« én ma már úgy látom, hogy éppen az a legveszedelmesebb az egész dalmadyságban, ami általános benne. Mert az a legközepe: a kemény mag. Már-már egyre megy, hogy mellesleg viperafajzat is vagy barátságos természetű derék honfitárs. Noha Dalmady létezhetett a XV. században is, manapság az a legveszedelmesebb belőle, ami azelőtt soha nem lehetett. Hogy többes száma futószalagon gyarapszik, mint az autó. És olyan szervezetten is; szinte japánosan, mint egy porosz hadsereg valamikor. Ellenszenv, utálat, rosszakarat, aljaskodás mindig létezett. Hát még a hatalmaskodás! És sorra lelkünk-szellemünk többi nyomorúsága. A mindenféle percember is. De a dalmadyság egészen újkeletű hibridje valamennyi régi rossz tulajdonságunknak. Az öszszeolvadt minden rosszon túl épp az a szembeszökően veszedelmes új tulajdonsága, hogy egy bizonyos ponton levet magáról minden más karakterjegyet, és jót és rosszat, nagyot és kicsit egyaránt sablonosít. Az arcvonások szétoszlanak, és ott előttünk Dalmady tízszereződve, százszorozódva, mint a képernyőről egy televíziós trükk-kép: egy se eleje-se vége lépcsőkorlát uniformizált fagolyó-sora.”