Tartalom
Hatodik rész
1Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán: Michelangelo öregkorára a Sixtina freskói, elsősorban az oltárkép, az Utolsó Ítélet meztelenségei ellen föllángolt az elvetemültségben és ostobaságban minden előzőt meghaladó támadás. (Nem utolsósorban azért, mert a Carafa pápa, IV. Pál készséges partnernek mutatkozott.) Michelangelo egykori – tehetsége folytán erre egyáltalán nem érdemtelen – barátja vállalkozott rá, hogy az Utolsó Ítélet „szégyenfoltjait” átfesti. Leplezni fogja, „gatyásítani” Michelangelo heroikus aktjait. Mivel igen komoly formában fölmerült az egész mű leverésének esélye is, Volterra vállalkozását felemásan ítéli meg az utókor. Vannak, akik a freskó megmentőjének tekintik, mások a szabadság és a művészet (és legnagyobb megtestesítője, Michelangelo) árulójának tartják. Az utóbbiak vannak többségben, de az igazsághoz tartozik, hogy Volterra kényszeredett, lassú beavatkozása tartalmaz néhány mentőkörülményt. 1: Lassúsága arra mutat, mintha maga is várta volna közben a pápai parancs visszavonását. 2: A munkát „hebehurgyán” végezte, a fontossági sorrend ellentmondásai között lavírozva; ennek köszönhetően számos Michelangelo akt megmenekült. 3: A legdöntőbb mentőérvet a festés módja jelenti Volterrának: a freskóból egyetlen négyzetcentit se vert le, csupán igen vékony és könnyen eltávolítható (lemosható) temperafestést alkalmazott. Jóval később, a XVII. sz-ban az eredetileg teljesen ruhátlan Sz. Katalint és Sz. Biagiót csaknem egészen leverték a falról; hogy kik, máig sem tisztázott; több név is fölmerült – Fano, Carnevali, legújabban Matteo Lecce és Hendrick van der Broeck –, valamelyikük kezétől csakugyan jóvátehetetlen kárt szenvedett Michelangelo, mert nemcsak az állig fölöltöztetett két alak, hanem Biagio arca sem tőle származik. (Volterra ebben azonban vétlen.)
1 „kacsintó Jézus”-alakkal: A vatikáni államiságot jelképező falakkal szemben és a Bernini colonnádból Mussolini nyitotta sugárút mindkét oldalát elborítják a kegytárgy árusok. E giccsbazárok minden divathullámot kiálló portékája a „kacsintó Jézus” portré, különböző méretben és olcsóbb-drágább keretben. Mennyiségük kifogyhatatlannak látszik. A „kacsintó” képek az ’50-es, ’60-as években még csupán moziszínésznőket ábrázoltak; aszerint, hogyan mozdítja kezünk a képet, a szemek megmoccannak, kinyílnak és becsukódnak, jobbra-balra tekintenek; fő attrakcióként kacsintanak is. A ’70-es évek óta a Vatikán környékét a filmcsillagok helyett elöntötték a „kacsintó Jézus” egyenportrék. (A pápákra még nem került sor.)
Tizenegyedik rész
Fra Angelico freskója a San Marco Kolostorból
Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével: A vers így folytatódik: „festeni át a Hajódat”. Azaz: átfesteni az egyház „hajóját”. Fra Angelico szentferenci értelemben a legkatolikusabb nagymester a festészetben. (Annyira szentferenci értelemben, hogy éppen ettől szinte már láthatatlanná vált festő nagymestersége is.) Soha senki nem volt Európában festészetével ennyire a keresztény hit – és kizárólag vegytisztán, fráteri naivságban és ártatlanságban a hit festője. Alakja – leginkább pedig ecsetvonásaiban megőrzött szellemisége – odakívánkozik a még élő Jézus első tanítványai, háza népe közé. Valójában ott is élt, nem pedig a firenzei San Marco kolostorban, vagy III. Pál pápa udvarában. Ő annak a gyermeki egyháznak a megtestesítője, aki még az emberi alakot öltött Isten neveltetésében és személyes példaadásában részesült; nem olyan szülőkében, akik saját romlottságukat egyre csak gyermekükben hatványoztatják (mint ahogy az ember legkritikusabb periódusaiban – ilyen mostani századfordulónk is – ez annyira kegyetlenül kirajzolódik). Az egyházat pattanásig feszült helyzetbe hozza, hogy peremén, alsóbb régióiban szüntelenül forrong, hánykódik, az újjáválás 40 fokos lázában gyötrődik, amíg fönt, a magasán, a centrumában a kerék elé vetés – ördögnek ajándékozott – heroizmusával fékezné meg a kerék előregördülését; nagyjából egyazon iramban reagálva a modernizálás követeléseire és egy szentté-avatási pör kérvényezőire. Az inkvizíció masinériája múzeumi tárggyá szelídült, ám reinkarnálódása maga lett ez a belső feszülés. Úgy is működik, mint az eleven test fokozatos szétszakítására szerkesztett kínpad. Soha nem volt időszerűbb az emberiség számára a vissza! parancsa, mint a mi időnkben. Vissza a természethez, vissza a művészethez, stb. Az egyháznak föl kellene ismernie, hogy a vissza!, nem kitérőt, hanem a legrövidebbre levágott utat jelentheti az egyház és az ember számára egyaránt. Fra Angelico ecsetje szál-magában szentebb – értsd: hitelesebb nagyszerűséggel emberibb – a Kúriánál és valamennyi fölszentelt tisztviselőjénél. A Hajó „átfestése” Fra Angelico szellemében a kereszténység újrakezdését jelenthetné.