1zuáv: afrikai (gyarmati) huszár. Csákója turbán vagy kepiként használt kendő. Lova: teve. Sztálinék azt mondták volna rá: élkatona. A törökök, hogy janicsár. A NATO-ban: mindenütt bevethető elit alakulatbeli. Ez korántsem jelenti, hogy testőröm volna. Sajnos, csupán képzeletemben tevegel. Igaz, úgy tökéletesen teljesíti amit várok tőle; pl.: „emelve előttem, mint egy fehér kancsót…” stb. stb.
2 Harmincnégy év híján / kétezer éves lesz / deszka közt a rémtett – / van mit ünnepelni / betlehemi pajtán.: Tudom én, hogy 2032-ben is a panem et circenses jegyében fogják kormányozni a világot akkori hatalmasságai. És semmi kétségem sincs afelől, hogy a katolikus egyház feje és legfőbb irányítói közöttük lesznek. Azt is tudom, hogy globalizáció ide, globalizáció oda, az eljövendő harmincegynéhány év minden valószínűség szerint az emberiségnek nem legboldogabb, hanem legkeményebb kihívásokkal terhes, válságos vagy éppenséggel katasztrofális korszaka lesz. Mégis – és kétségtelenül: éppen ezért –, ha én lennék a katolikus egyház, a harmadik ezredév beköszöntét másképp ünnepelném. Róma bedeszkázása, ez a versekben gyakran visszatérő kitétel magától értetődően elsősorban az egyház minden mértéket nélkülöző tömeges templom (és más egyházi intézmény) felújításával azonos. A katolikusságára mindig is sokat adó olasz állam szemmel láthatóan csak a példát követi az olasz pszichéből egyenesen következő csillogás-vággyal, villogni akarással. Az olasz mindig is színpadi díszletek között imád létezni leginkább. Ebből következik lényének utolérhetetlen bája egyfelől, másfelől bohémiája, sőt jellemének néhány igazán hosszan elnyúló árnya is. Nos, a bedeszkázás során lehetetlen nem észrevenni az önimádat, a gőg, a kétezer éves fennállásból eredő mámoros elbizakodottság olyan megnyilvánulásait, melyek – csak példaként említem – kicsiben otthon egyes fiatal újhatalmasok esetében még életkori sajátosságként, az ifjú hetvenkedésével és még egészen ki nem nőtt könyörtelenségével úgy-ahogy megmagyarázhatók. (Hiszen bármennyire horribile dictu, a mai lélekkutatás egyértelművé tette, hogy nincs érzéketlenebb, kegyetlenebb gonoszság a gyermekinél.) Ám kétezer év fölhalmozódó tudása és tapasztaltsága erre nem szolgál magyarázattal. Ellenkezőleg, a vészcsengő csörömpölésével zajong, amiért az irgalmatlanul hosszú időmúlás minden tudása sem változtat semmit azon a tényen, hogy a kétezer év legvégén álló nemzedéknek ugyanúgy mindent előről kell kezdenie ahhoz, hogy emberből emberebb emberré váljék, mint a kétezer év elején élt nemzedéknek.
A hatalom ragyogása természetesen nem csupán rossz valami. Ezrével romosodnak az egyház templomai, és ebben nem csupán az időmúlás és az anyag mulandósága a ludas, hanem az emberi gondatlanság, lustaság; az a meztelen igazság, hogy hajcsári erőfeszítéssel lehet kikényszeríteni az emberi lélekből a megmoccanást, a változtatni tudást. Az egyházközösségek hamar hervadásnak indulnak, ellomposodnak, ha nincs ellenőrzés, amely a maga ünnepélyességéhez méltó körülmények visszaállítására nem serkenti papját és szolgáját. Ennek igazához kétség nem fér. Nincs kiábrándítóbb, ha az ember még egy kiemeltebb templomban szétnézve is azt tapasztalja, hogy az árvaságában is úgy-ahogy rendben tartott főoltáron és a láthatóan mindennapos használatnak kitett egy-két kápolnán kívül a legtöbb templomzug, kápolnasarok piszkos, pókhálós, használaton kívüli tárgyak lomtárává züllött; a megszokottá vált nemtörődömség bántó lelőhelye lett. De mindaz, ami Róma templomaiban most folyik, éppen a másik véglet miatt visszás. Pl. a San Pietro in Vincolit (ahol Michelangelo Mózese található) az elmúlt húsz évben szinte állandóan tatarozták. Sötét deszkalabirintuson át volt megközelíthető a Mózes is. Néhány éve végre eltűnt a rettenetes állványerdő. Ettől ugyan a Vincoli nem lett építészeti remeklés, de legalább kitakarodott belőle a testre-lélekre ránehezedő gerendatömeg, pallórengeteg. Fény támadt, tágasság és jobb levegő. Csakhogy föltűnt a láthatáron 2000. A templomot ismét elborította a rendberakás lázas igyekezete. Ugyan mitől ez a fölfordulás a már fölújított Vincoliban? Attól, hogy restaurátor-tanoncokat szabadítottak rá az ősrégi kőoszlopok fejére, törzsére: dörzsölik, csiszolják rajtuk az ezeréves csorbákat. Ezt azért már túlzásnak véli az ember, mi tagadás, a tudatlanság pöffeszkedésének, hiszen éppen a mai restaurálás bevett gyakorlata, hogy nem egészítik ki a művet letört, elveszett darabjaival, de még a festmények esetében is a legminimálisabbra csökkent a belefestés; megelégszenek a tisztogatással. Nevetséges bíbelődni egy gránitoszlop apró töréseivel, hacsak nem olyan bajról van szó, ami az oszlop összeroppanásával fenyeget. Erre viszont már rég kitalálták a vasabroncsot; mára már ősi elemmé, szinte dísszé vált. A Vincoli (egyébként nagyon szép) húsz himetiszi antik márványoszlopa egy ablakmosó brigád alapos lemosó munkáját bizonyára igen, de főiskolás restaurátorok hónapokig tartó pepecselését semmiképpen sem indokolta.
A Vincoli hosszú évekig tartó felújítása során láthatóan senki sem gondolt a szentély freskóinak restaurálására. Jó állapotban voltak, különben pedig szolid művészi értéket képviselnek. Most azonban aggályos szemek észrevették nagy elhanyagoltságukat és fölhúzták eléjük az állványerdőt. Mi ebben a módfelett visszás? Kit érdekelhetnek a Vincoli jelentéktelen szentély-képei? Mégis ez az apróság valamire igencsak rávilágít: az egyház és a művészet nem egyszerűen tisztázatlan, hanem az idők folyamán egyre tisztázatlanabbá váló viszonyára. Már régóta nem csupán a művészet és a giccs templomokban tapasztalható békés egymásmellettiségéről van szó, hanem arról, hogy a giccs kártékony burjánzása szinte teljesen benőtte és eltakarja a művészetet, amit évszázadok óta amúgy sem önértéke, hanem hitelvű gyakorlatias fölhasználhatósága mértékében tűrnek meg a templomokban. Méghozzá növekvő idegességgel, türelmetlenséggel, igen nyilvánvalóan azért, mert a „központi direktívák” szempontjai és előírásai még ma is többnyire egy Gabriele Paleotti kardinális szűk koponyájú kegyes utilitarizmusaként hatnak (mintha közben el se folydogált volna három évszázad), s mert ez már önmagában sugallja, hogy a „központ” a művészetről szólván maga is illetékes, és ilyen ügyről kívánt nyilatkozni, a „beosztottak” pedig a világ legkényelmesebbnek bizonyuló magatartásával, „az egyik fülemen be, a másikon ki” mozdulatával fordulnak el tőle. Ettől fogva aztán szabad az út a templom vezetőjének vagy valamelyik szorosabban kapcsolódó elöljárójának egyéni beállítottsága és ízlése szerint bánni a művészettel. Anélkül, hogy a személyes vonzalom vagy műértés jó oldaláról megfeledkeznék, azt kell tapasztalnom, hogy még olyan kedvenc templomom is, amilyen a Popolo (hogy a Vincoliból ide is átugorjunk egy percre), a művészetnek ez a ritka összhatású derűs perzsavására, magának Bernininek és a Bernini műhelynek forgatagot s egyszersmind hazai jóérzést, otthonlevést teremtő közreműködésével, az egyháznak a művészethez való tarthatatlan viszonyáról elkeserítő és fölháborító látlelettel szolgál.