1 A Chiesa degli Eremitanit, a Sant’ Agostino-templomot, vagy ahogy Goethe mondta: „az eremitánusok templomát” az Ágoston rendi remeték emelték Padovában a XIII. században. A második világháború végén, 1944. március 11-én találat érte. Nagy részét a bomba elpusztította. Súlyos károk keletkeztek a főhajó mellett az Ovetari kápolnában is, amit a fiatal Andrea Mantegna (18 és 26 éves kora között) Mária mennybemenetelének freskóján kívül két freskóciklussal díszített. Az egyik sorozat Szent Jakab, a másik Szent Kristóf életét és mártíriumát ábrázolta. A legtöbb freskó elpusztult vagy megrongálódott. A restaurátorok küzdelme egyszerre indult a templom újjáépítésével a megmaradt Mantegna-freskók „föltámasztásáért”. A hangyaszorgalom bizonyos részleges sikereket hozott: Mária mennybemenetelén kívül a két freskó-ciklus egy-egy önálló része, Szent Jakab kivégzése és a két részre osztott Szent Kristóf freskó (az oszlophoz kötözött óriás lenyilazása és Kristóf kivonszolása a városból a lábánál fogva) többé-kevésbé ma ismét látható. A Szent Jakab sorozat egy másik freskójából, amelyik a szentet bírája előtt ábrázolta, mindössze egy fejet sikerült megmenteni a sokalakos kompozícióból. A szakállas férfiprofil, eredetileg a bírósághoz tartozó katonáé, aki a bírói emelvényt kerítő kőkorlátra könyökölve figyelte a tárgyalás menetét, most a vakolt fal sivár sarkában test és végtagok nélkül, szörnyű törésvonalakkal összekaszabolva egymagában vall Mantegna művészetéről. Látványa hátborzongató. A többi freskó végleg elpusztult – bár elmélyedve a restaurátorok eddigi munkájában, ha megfigyeljük, hogy például az utóbb említett szakállas férfiprofil fejét milyen apró törmelékdarabokból illesztették össze, és ha azt is számításba vesszük, hogy az elromosodott templom mekkora kő, tégla, vakolat szeméthalmazából kellett kikeresni ennek az egyetlen motívumnak a falról lepergett darabkáit, nos, akkor reménykedni kezdünk, hogy Mantegna freskóinak a „föltámasztása” talán még folytatódhat. Mantegnáé mellett három másik festő művei is elpusztultak, Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara és Niccolo Pizzolo freskói. Giorgio Vasari, Andrea Mantegna mantovai festő élete című munkájában különösen sokra becsülte Pizzolót. „Niccolo – írta róla – megfestette az egyházatyák között fenségesen trónoló Atyaistent; ezt ugyanolyan jónak tartották, mint azokat a képeket, amelyeket Andrea festett a Szent Kristóf kápolnában; bizony, ha Niccolo, aki kevés, de csakis jó művet hagyott hátra, annyi örömét lelte volna a festészetben, mint a fegyverekben, kiváló művész lehetett volna, és talán sokkal tovább is él; de mivel folytonosan fegyverekkel járt-kelt, és sok ellensége volt, egyik nap munkából hazamenet megtámadták és orvul meggyilkolták.” (Vasari szövegében a Szent Kristóf kápolna az Ovetari kápolnával azonos.)
2 Giuseppe Arcimboldo (1530-1593) a XVI. századi manierizmus különleges művésze, akit gyümölcs, növény, könyv, fagyökér, hal és állat együtteseiből összeállított fantasztikus arcképei miatt joggal emelt a XX. századi szürrealizmus az előfutárai közé.
3 Thomas Chattertonról (1752-1770!) írta Szerb Antal A világirodalom történetében, hogy „a régi költészet felfedezésének sajátos és megrendítő következménye volt a tragédiája. A kamaszfiú egy nap azzal állott elő, hogy értékes régi verseket talált; majd amikor verseiről elhitték, hogy eredetiek, mind több és több remekművet fedezett fel; egy régi költőt gyártott magának, a XV. századi Rowleyt, és egyre-másra hozta napvilágra Rowley költeményeit és drámáit. Amikor hamisításait felfedezték, nemsokára nyomorában öngyilkos lett.” Sajnálom, hogy Szerb Antal bár úgy találta: „ezek a rowleyánák modorosságuk dacára is igen tehetségesek”, s mint ahogy fenti szövegéből kiemeltem, Chatterton verseit remekműnek tekintette, mégis hamisítóról beszél, akiből „csak szélhámos lett”. Meghökkentő e kényeskedés erkölcse, hiszen ki mondaná Villonról, hogy „csak rablógyilkos lett”, ha egyszer francia költő is volt. De a magyar olvasó sokkal testközelibb példára is gondolhat: rendkívüli népszerűségének köszönhetően, Weöres Sándor Psychéjére, egy soha nem létezett költőnő soha meg nem írt verseinek remekmívű kötetére. Hamisítás-e? Szélhámosság-e más bőrébe bújva más kor igézetében költeni? Szélhámosság-e pláne akkor költeni ily módon, amikor arra semmi egyéb lehetőség sincs?! Mint éppen Thomas, a kamaszfiú esetében a XVIII. század Angliájában, akit a lumpenproli sorstól nem is a valóságos helyzete, mint inkább a családi tradíció mentette meg: az egész família több nemzedéken át templomi sekrestyésekből és sírásókból állt. E sajátos munkaviszony az egyházzal, kialakította a kellő tartást: Chattertonék egyszerűen vallásosságukkal biztosították mindennapi kenyerüket. Ekkortájt Bristolból, a St. Mary Redcliffe székesegyház sekrestyéjéből és temetőkertjéből ugyan milyen eséllyel indulhatott volna egy sírásóivadék – egy tizenöt-tizenhat éves gyerekember költői pályája? A XV. századi Rowley költészetének megteremtése nemcsak zseniális, de egyszersmind az egyetlen lehetőségnek látszott ahhoz, hogy Thomas időt nyerjen a költészethez, egyáltalán: az élethez. Ebben a kettőben, a zseniális teremtőerőben és a fiatalságban hasonlít egymásra a padovai festő- és a bristoli költőkamasz. Másodsorban pedig (de nem elhanyagolható mértékben) abban, hogy mindketten egy korábbi monumentális történelmi korszakig nyúltak vissza; ami Mantegna eszmélésében az ókor görögsége és még inkább a római kor volt, ugyanaz lett Chatterton számára Mantegna monumentális kora, Angliában az olaszénál középkoriasabb reneszánsz. Viszont a két szellem és sorsuk közötti legfőbb különbség – Chatterton öngyilkossága tizennyolc éves korában – oly korán következett be (és zárt le mindent véglegessé), hogy a végül még lovagi rangra is emelt, s Mantovában nagypolgári házat fenntartó, magas kort megélő Mantegna és Chatterton között a fentieken túl több egyezést vagy különbözést keresni már felesleges. Babits Mihály Az európai irodalom története c. csodálatos könyvéből idézem Chattertonról: „Halála másnapján fedezték fel. ,Ilyen tökéletes lángszellem nem élt még’ – adta ki a jelszót Horace Walpole. Hírneve folyton nőtt. Coleridge verset írt róla; Shelley megénekelte. Alfred de Vigny regényben dolgozta föl tragikus életét, drámát is csinált belőle, s alakját a költősors szimbólumává avatta.”
4 Arthur Rimbaud 1854-ben született Charleville-ben. Mindössze három éven át – tizenhat és tizenkilenc éves kora között – írt verset. 1877-ben elhagyta hazáját, Németországban, majd Afrikában élt. Csupán meghalni tért vissza Franciaországba; ez 1891-ben következett be, lábának amputálása után egy marseille-i kórházban. A bristoli kamasszal ellentétben, kinek nevét se ismeri a magyar ifjúság, Rimbaud hírneve, hatása a XX. században meglepő sebességgel növekszik egyfolytában. A nyolcvanas évek fiatalja nemcsak a „magyar Rimbaud-t” veheti kézbe, az egész életmű többszörös, olykor konzseniális fordítását, de alig van jelentős költő és irodalomtudós, aki az utóbbi ötven évben ne gazdagította, színezte, árnyalta volna Rimbaud-képünket. Minden túlzás nélkül állítható, hogy „az a tizenöt esztendős suhanc, aki – Babits szavaival – faluról, gyalog, anyjától megszökve, sárosan, sőt tetvesen, egy köteg verssel állított be” Párizsba, s akinek verseiről ugyanő, Babits írta, hogy „ezek a versek indították el a szimbolista áramlatot a lírában”, nos, majd ez a „vidéki, faragatlan kölyökember” 1991-ben, halálának századik évfordulóján egy világünnepség középpontja lesz, mint a modern költészet kútfője. Ami nevének Mantegnáéval összekapcsolását illeti, mindkettőjük kamaszságán és zsenialitásán kívül emellett még egy érv szól, az, amelyről Rimbaud legismertebb verse, A részeg hajó kapcsán Szerb Antal írt: „a féktelen szabadságszeretet”; az, amellyel Somlyó Györgynek sikerült Petőfit és Rimbaud-t párba állítania: „a szabad szabadság és a szent világszabadság” két költőjét, kiknek „örökké nyitott ingnyakuk mögött a századnak talán két legizzóbb szíve lángolt”.
5 Ezzel a kérdéssel végződik Petőfi feltételezhetően utolsó verse, a Mezőberényben 1849. július 6. és 17. között keletkezett Szörnyű idő… A vers befejező strófájának egésze így hangzik:
S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higyjen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli
Zavart ész meséjének?