1 Tokajt: a Tokaji Írótábor (ha ugyan szabályosan írom a nevét) íróink, költőink évenként megrendezett tanácskozása.
2 Attilába lőtt: Gérecz Attila 1956. november 7-én a szürkület beálltával a Dohány utca még egyetlen működő telefonfülkéje felé tartott. Az útját keresztező Nyár utca Rákóczi útról nyíló torkolatában szovjet tank állt, rátelepedő tankistákkal. Befelé, a Klauzál tér felé figyeltek: moccan-e valami. Tudhattak a Dohány utcai Continental szálloda háborús romépületében meghúzódó szabadságharcosokról. Az utolsó ellenállási fészek volt a környéken, nem is akármilyen. Az előző napokban két tankjukat is levegőbe röpítették. A fokozott figyelés tehát nem volt véletlen. Gérecz Attila e szabadságharcosok egyike volt. (Mi azt is tudjuk, hogy éppen ő robbantotta föl a két tankot.) Ezúttal is a sötétedésben és szerencséjében bízott. Amikor a Nyár utca sarkára ért, egyetlen ugrással akarta átvetni magát a túlsó járdára. Előzőleg többször sikerült. De november 7-én nem. Vetődés közben érte a sorozat; hét golyó fúródott a testébe, közülük egy a szíve közepébe. A túlsó járdán már csak a holttest csapódott az asztfaltra. Gérecz Attila mindmáig letagadott, a század költészetéből bűnös gazemberséggel kitagadott költőnk. Jellemző, hogy a szabadságharc – és Gérecz halálának – 40. évfordulóján sem szerepelt a Tokaji Írótábor programjában. Istenem, írók, micsoda tulok-csordává fajultunk, micsoda barom-gyülekezetté!…
3 Csodák Terén: a Campo dei Miracoli a szentélytől a főbejáratig a Miracoli templomot három oldalról ölelő tér, amelytől csupán a templom északnyugati oldalán kanyargó Rio dei Miracoli keskeny csatornája választott el. (Két hidacskája viszont – a bejáratnál és a szentélynél – összekötött vele.)
4 Crisostomód: a S. Giovanni Crisostomo öreg, lombardeszk templom; mai arculatát még az 1500-as évek elején alakították ki. Csaknem minden nap elhaladtunk előtte. Az alábbi történetet nem én adom elő: Gí egyik napló-oldalát másolom ide. A dátuma: 1996. július 26. „Most is útba esik a S. G. Crisostomo. Kamil váratlanul bevon a kapuján: – Már rég jártunk itt. Félhomály fogad. Néhányan imádkoznak a padokban, mások gyertyát gyújtanak a giccs-szívekkel roskadásig megpakolt tucat-Mária-szobornál. Feltűnik egy, a bejárattal szemben ülő fekete hajú, középkorú, középmagas férfi, aki szúrós tekintettel figyel minden belépőt. Mintha közben jegyzetelne is… (Bevallom, zavar; rossz beidegződéssel fordítom el a fejem.) Hátunk mutatjuk neki, s a bal oldalon emelkedő Tullio Lombardo oltár domborműveit szemléljük, majd visszafordulunk a bejárathoz, hogy a Piombo által festett orgonaszárnyakat nézzük végig. Ekkor fény gyúl váratlanul, az alig látható festmény-alakok kiszíneződnek, élni kezdenek. Kamillal egyszerre fordulunk meg, tekintetünk egyszerre találkozik a megenyhült, mosolygó templomszolgáéval, aki int, menjünk közelebb, más mutatnivalója is van. Hozzá lépünk, majd vele együtt a szentélybe, ahol az újonnan restaurált Piombo-oltárt mutatja. Közben bizalmasan, fekete, csillogó szemét bátorítóan hunyorítva érdeklődik, melyik nemzethez tartozunk. Rossz tapasztalataimat félretéve én bököm ki, hogy magyarok vagyunk. Széles mosollyá tárul a biztató hunyorítás, szeme fölragyog: Magyarok?! Neki minden arany, ami magyar. Kövülten nézünk, hitetlenül, értetlenül. Még beljebb von s lázasan mesélni kezdi (magyarázatként az előbbi kijelentéshez): kicsi gyermekként élte át az ’56-os forradalmat. Édesapjával Albániában, minden este a rádiót hallgatták, a forradalomról szóló híreket. – Imre Nagy, Pál Maléter – mondja tiszta kiejtéssel, rajongással. Kabátja belső zsebéből nyűtt bőrtárca kerül elő. Óvatosan széthajtogatja a megsárgult, rongyosra olvasott újságcikkeket, a forradalom fakó, elszürkült fotóit. Közben mesél, mesél – a pillanat nagyszerűsége lenyűgöz. Néha bólintunk. Amikor zavarodott búcsúzkodás után lassan a kijárat felé indulunk, még utánunk siet, mondjuk meg, hogy hangzik magyarul: arrivederci. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra! Viszontlátásra!! – integet utánunk. Gyermeki öröm sugárzik róla.”