1 Snàporaz voltam s még húsz év rajta: Federico Fellini 1980-as filmjének, A nők városának főszereplője az ötvenes tanár, Snàporaz, aki egy utazás (álmodott vagy valódi? – oly mindegy) kalandjai során találja meg és veszti el olthatatlan nőimádatának egyenes következményét s betetőzését, Donatellát. Persze: hatvankilenc évesen jószerivel apja vagy legalábbis majdnem apja lehetnék Snàporáznak. Ez pedig (meghagyván olvasómat ismeretlenségem békés természetű kályhameleg közegében) akkor is szembeszökő korbeli különbség, ha Snàporáznak csupán Donatellájához képest mellékes egyéb körülményeit (mondjuk: tanári hivatását és mindazt, ami ebből adódik) vetjük össze a vers, a Rómába érkezés „Snàporázának” körülményeivel. Attól tartok, meglehetősen szabálytalan, ritka eset, hogy valakit hatvanas évei legvégén a légszomj, az ellentétek mindegyre feszesebbé válása és az az alapélmény tartson életben – húzza magába vissza –, amit egy ifjúkori vers (Magasban) megidézésével körvonalazhatok. A váci börtönben huszonévesen született vers lelkiállapotát ez a négy sor bizonyára érthetővé teszi: „Ím, egy kis halál ez. Tán / próba. Közel a végzet. / Nem érek rá jó verset / írni – jó: ami kész lett.” E régebbi versben található ez a kép:
Hátgerincen vonaglik,
sajdul már a pillanat,
hogy mint két hajló nyírre
kötözött test széthasad
(ott legalább ifjú zöldön
diadalmas vér lobog!),
majd széthasad a lélek
s énem! s nem vet több lobot
se vers, se csók, se álom.
Az utolsó sorért elnézést kérek. A vers nagyobb ívű, jóval teherbíróbb, mint ahogy ez a sor mutatja; másként is hat valódi környezetében (amiből valami remélhetőleg megcsillant az idézet zárójeles két sorából). De e „valódi környezethez” hozzátartozik az is, hogy közel ötven éve született. Más kor, más életkor és más vers szülötte. A mai rendhagyó helyzet körvonalazásához csupán annyiban járul hozzá, hogy ott, a börtönben először bukkan föl „a két hajló nyírre kötözött test széthasadása” előtti közvetlen pillanat, a két nyírre kötözöttség képe.
Rövidre zárva a magyarázatot, a Rómába (vissza)érkező Snàporaz öregsége nem más, mint ennek a képnek, helyzetnek (a két szétcsapódó fára kötözöttségnek) újra meg újra élt, „végtelenített” élménye. A pszichében testet öltött filmtechnika: a kivégzési ceremónia végén a főbelőtt föláll és újra főbe lövik, majd minden kezdődik előről. A vers Snàporázának szinte valamennyi körülménye kaleidoszkópszerű összeállásban és széthullásban folytonosan így viselkedik, legfeljebb a történés érzékelésében van módosulás. Erre utaltam, amikor „az ellentétek egyre feszesebbé válásáról” írtam. Az ellentét pólusai egyre távolabbra kerülnek egymástól. Olyasmi ez, mintha mindegyre nagyobb méretű expander markolója között feszülne a táv. De miért?, kérdezheti most az olvasó. De miért?, kérdezte a kiadóm is életműsorozatom első kötetének borítóján (1993-ban). Ugyanezt kérdezi (illetve már nem is kérdezi) „Snàporaz”, aki úgy kél útra, mint a menekült; úgy él otthon, mint Mikes Kelemen Rodostóban. S ha már szóba került Fellini Snàporázának tanársága, mindössze a hasonlat szintjén a Rómába érkező névtárs úgy „tanár”, hogy nincs katedrája, se fizetése, se hallgatósága. Hogy miért? Sejtésem szerint valamennyi még hiányzó adatért, körülmény-ismeretért forduljon vissza olvasóm a Római kúthoz. Ismételt olvasása kulcsot adhat a kezébe.
2 nem pedig Arthur, a szökevény: „A XX. sz-i francia irodalom számos nagy tekintélye benne látja a szimbolizmus éltető központját… belőle indul ki a modern francia költészet, Claudel éppúgy, mint a különböző izmusoké” – írta Arthur Rimbaud-ról Szerb Antal. Rá gondoltam; ő az az Arthur, aki semmiképpen sem lehetek 1998-ban Rómában. Akkor sem, ha a Szerb A.-i mondat országhatárai mára leomlottak; jórészt már akkor sem álltak, amikor Szerb a mondatát leírta, hiszen volt már magyar Rimbaud (legjobb fordítóink tolmácsolásában), s Európa és Amerika-szerte Baudelaire után vagy mellett a modern költészet kútfőjének számított. Mára pedig már nem annyira a katolicizmushoz megtért kölyöksátán Arthur, a tulajdonképpeni Angyal, akinek Szerb Claudel-idézetei mutatják, s amellyel egy másik, közben jól megszürkült francia (Aragon), a racionalista heves vitában állt. Ma inkább az egyetemes újrakezdés védangyala, semmint a modernizmusé; akit nem minden szakítás végén, inkább azon a szakadékony, de mégiscsak kifeszülő kötélen egyensúlyozó kamasznak (angyalnak) szeretnek látni, aki a múltból a jövő kapujáig a szakadék fölött átjutott, s ezzel mintegy föloldotta (föltöltötte) a szakadék (kényszer?)képzetét. Szerb sokévtizedes Rimbaud-képe óta is állandóan változik Arthur-képünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban az itteni verssoroknál, melyek szerint a Szerb Antal-i nőgyűlölő: „lányajkak skarlát nyomától mintás / lihegő tapéta-tejbőrű suhanc.” Bár lophatnám magam a tejbőrébe! De ha ez már Snàporaz esetében is fanyar különbségtevésre késztetett, nála végképp befuccsolna. (A fene se gondolt ilyen pátriárka-kórt megélni.)
3 várt Borromini loggiája: Francesco Borromini (1599-1667) Bernini mellett a kor legnagyobb építésze. Bár a Falconieri palota (a Magyar Akadémia, római otthonunk), melyet részben ő tervezett, így háromárkádos loggiáját is, nem vetekszik legnagyszerűbb építményeivel, a San Carlino és a Sant Ivo templomokkal, a loggia Tevere-parti látványa vagy a Giulia utca fölé magasodó teraszsarkának férfi-nő jánuszfejei lenyűgözőek.
Csigalépcső az Accademián
4 forrón s vékonyan a csigalépcső: Azt hiszem, kisgyerekkorom óta úgy vagyok a csigalépcsővel, mint pap a kegytárgyával. Az emelkedés, a följutás szertartásának titkos-bűvös eszköze lett. S talán a Borromini loggiája mellett a tetejére fölkanyargó is éppen azért gyakorolt rám annyira igéző hatást, mert életem első csigalépcsője (a Vörösváry és Tsa magkereskedésben, ahol fiatal édesanyám dolgozott) szintén feketére festett vascsőből és finom, vékony vascikkelyekből állt. Mindössze egy (persze régi-pesti) emeletre kígyózott föl egy mindig félhomályos, tárolópultokkal, ládákkal, zsákhalmokkal fantasztikusan összevissza árnyékolt raktárhelyiségből föl az irodába, ahol többnyire senki sem tartózkodott, elsősorban Vörösváry és Társa úr soha, pedig akkora bőrdívány is állt benne, hogy otthon az egész család elfért volna rajta. Igaz, a bőre mindenütt cserepes volt, mint a szikes föld, de így is, és egy fakó rózsaszín-galambszürke csíkos spanyolfal által félig eltakartan is vonzódtam hozzá, rajzolgattam rajta, miközben azon tűnődtem, hogyan hozhatták föl a keskeny csigalépcsőn és át azon a szűk, kerek lyukon, ahol kibukkant az ember feje az iroda parkettájával egy magasságban. Egész idő alatt olyan érzésem volt, mintha addig egy zöldes borosüvegben kanyarogtam volna fölfelé, nyilván a raktár folytonos zöld lámpaernyős félhomálya és a lépcsőfok-cikkelyek gyerekszemmel is gyors elvékonyodása miatt. Hogy képzelhetsz ilyesmit?, nevetett anyám, amikor beavattam töprengésembe, és az iroda udvari falára mutatott. Nem két ablak volt rajta, ahogy az ember először hitte, hanem két hatalmas vasajtó, a fejemtől fölfelé vékony vasrámájú sok apró ablakkal. Az egész, mint két gyárablak. Az alsó vasfalat azért sem lehetett látni, mert előtte állt félig egymás felé fordítva az íróasztal nagyságú két bőrfotel. A kicserepesedéstől inkább piszkos sárgásszürke volt mindkettő. Megvakult fémszögekkel sűrűn kiverték az éleiket, ettől szögletessé és harapóssá váltak, pedig valójában akkora bőrbarlang volt mindegyik, hogy anyám és Nusi néni, engem is közrefogva, elüldögélhetett volna benne napestig. Hogy nem a csigalépcsőn emelték föl a nagy darab bőrgarnitúrát, egyáltalán nem okozott csalódást. Még örültem is. Mintha megkönnyebbültem volna; ettől pedig még bizalmasabb viszonyba kerültem a csigalépcsővel. Csodálatos volt lekuporogni a parkettára és föntről tekinteni le a raktármélybe. A lépcsőfokok (lélegzésem szerint) süllyedni és emelkedni kezdtek, a teljesen elhagyatott raktár árnyalakjai egyszercsak megelevenedtek. Csak nem az egereket keresed?, pillantott föl rám anyám; a zöld lámpaernyőt mintha kalapként viselte volna. Erre nevetni kezdtem. Na jó, húzta föl a vállát, csak le ne szédülj valahogy! – A római csigalépcső (alighanem életem legutolsója), úgy gondolom, ha 1994-es találkozásunk verslenyomatával idézem olvasóm elé, jobban kifejezi, mitől vált öregkorom szertartásainak eszközévé, mintha jegyzetet írnék róla.
Borromini ikerfejei az Accademián
5 a tetőmellvéd ikerfejei: Borrimini összenőtt férfi-nő szoborfejei mai, omladozó állapotukban is, különösen közelről, rendkívüli hatásúak. Túlfűtött szenvedélyű vagy éppen a szkepszis legmélyebb állapotát kifejező személyességük, tragikumuk annyira fölszólító jellegű, hogy a legfásultabb laikus sem tekinti őket puszta ornamensnek, balusztrád figurának. Komor fájdalmuk, meggyötörtségük előrevetíti a Berninivel szemben alulmaradt Borromini öngyilkosságát. E kötet oly sok sarkából tűnnek elő ezek a klasszikustól annyira elütő, személyes, egyszer-volt kínjukat, szenvedésüket hordozó (igencsak málladozó) fejek, de csak én is utólag, amikor a kötet fejezetei körvonalazódtak, ismertem rá jelenlétük átható erejére. Holott ’98 nyarán éppen egyikük alatt lévén ágyunk, „a ferde ablakon át” Gível minden éjjel az ő tekintetével aludtunk el.
6 mint Buonarroti a harisnyába: Egyik előző könyvemben, A tűzevő öregkorában Sodoma művészetének méltatlan elhallgatása kapcsán már ejtek szót Vasarinak erről a Michelangelo-pletykájáról. Nyilvánvaló, hogy Vasari hatására került versembe a hasonlat. (Úgy látszik, utólag még – legalább ezért – hálásnak kell lennem sokat szidalmazott Giorgiónknak.) Hogy miért kerülhetett versembe? Gondolom, ugyanazért, amiért A tűzevő öregkorában úgy elítéltem e bőrharisnya-anekdota emlegetését: Vasari Michelangelo öregkori szerelmének fénykorában tálalta. Amiként versem hasonlata is Sába idejében született. Mintha nem is annyira a bőrharisnya volna az, amibe az ember oly kínosan-keservesen és takargatnivalóan „beleragadt”, hanem a vénülés sokkal eszeveszettebb, mert bőröstől együtt is immár lenyúzhatatlan harisnyájába.