Sába bemutatása Signorellinek

Piero della Francesca: Szent Mihály arkangyal

Piero della Francesca: Szent Mihály arkangyal

Vajon őrzi-e vénülő / szív a titok jeleit, / elénk-hasadt eget Orvietó fölött?: Ha valaki vette volna a fáradságot (Dalmady Benő kasztjából), hogy sok évtizedes hátránnyal ugyan, de legalább az öregedő K. K. versvilágát a legkézenfekvőbb módon, egy-egy kimagasló értékű munkája köré csoportosítsa, vizsgálódása lett volna bármilyen szemszögű is, az első itáliai versválogatásból (A Napördög Firenzében, Cserépfalvi-Stádium, 1994) két verset mindenképpen kiemelt volna, a Himnusz Piero della Francescához és a Pávaszemszárnyú érkezés címűt. Piero della Francesca, akivel első „élőben” folyó találkozásaim megrázó erővel hatottak rám, nevelője, mestere volt Lucának, ahogy Signorelli legnagyobb tehetségű tanítványa lett Pierónak. Az 1982-es Magvető kötetemben, az Erotikus kánikulában a találkozásról így számoltam be Képeslap c. prózaversemben: „A pusztulás angyala döng itt [itt = Arezzo], dühödött Francesca-lény maga is. Súlyos csontú. Jól szájon törült a szárnyhegyével. Nagyon kellett is. Azt hiszem, hogy erre kellett Arezzo nekem.” Az említett két verset már az is összeköti, hogy Piero della Francescának köszönhetem Signorelli-élményemet. De ahogy Dalmady Benő magabiztos állításaival szemben egyetlen képzőművészeti művel foglalkozó versem sem csupán arra kísérlet, hogy egy-egy műalkotást adaptáljak a költészetbe; méghozzá kétszeresen nem az, mert hiszen verseimben soha nem úgy nyúltam egy műhöz, hogy azt az életből desztilláljam, hanem mindig az élet legmagasabb rendű megélésének, tettének tekintve, méghozzá úgy, hogy ebből az életből én magamat teljes személyességemmel szintén soha nem vontam ki. Éppen ellenkezőleg: saját kérdéseimre kerestem feleletet, kínjaimra gyógyírt, vargabetűimből kiutat. Mivel pedig még mindig hathat némelyik tudós olvasómra a diktatúrák idejében az ént akkurátusan magánemberre és közösségi, társadalmi lényre kettéosztó ideológia „berlini fal”-maradéka, szeretném hangsúlyozni azt is: munkám tanúsítja a legjobban, hogy miként a börtönévek nem „szigeteltek el” az ország valóságától, mind a mai napig tartó kirekesztésem korom költészetéből csupán a mai olvasót rekesztette és rekeszti ki az én versvilágomból, de sem e versvilág létrejöttét nem akadályozhatta meg, sem engem nem fosztott meg társadalmi érdeklődésemtől és magyarság-tudatomtól. A két vers bőven szolgál ezt tanúsító mozzanatokkal is. Miután a születésük közti idő nem csupán az én életemben volt sorsdöntő, hanem a diktatúra végelgyengülésének és a politikai rendszerváltásnak is az ideje, már a kiragadott két versvég összevetése is felettébb elgondolkodtató eredménnyel zárult volna, s zárulhatna mind a mai napig, ha nem a dalmadyzmus nyomná rá a bélyegét szakmánk állapotára.

Közhely, hogy a halál nem egy pillanat műve (bármennyire is fohászkodunk érte), ugyanennyire közismert az is, hogy a harmincas Füst Milán már shakespeare-i ünnepélyességgel (és színvonalon) nyitotta meg haldoklásának hosszú évtizedeit. Mégis meglepődünk – és olykor viszolyogtatóan –, ha a hosszú halál szakaszai szemünk előtt határolódnak körül. Amíg a Himnusz Piero della Francescához utolsó szakaszában

… istálló templomod lépcsőin,
míg Arezzóba lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.

– vagyis az 1988-as nyári vers Pierótól Arezzóba „lépegetett” (igazán nem akarok nádpálcás tanmester lenni, de azért pajeszt huzogáló kedvem támad, hogy süketet tettetőinkre kiáltsak: Marhák, hát mi a fenének a szimbóluma ez, ha nem az élésnek?!), addig a Pávaszemszárnyú érkezés c. 1992-es vers utolsó szakasza így szól:

S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
pávaszemszárnyú angyal ültet minket,
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.

Szembeszökő a két versvég közti különbség. Az utóbbi tipikus „utolsó” vers, amiről persze eszembe jut, hogy egyik régi költő cimborám, amikor néhány éve így neveztem legújabb versét, szerényen elmosolyodott: „Ó, én az utóbbi években kizárólag »utolsó« verset írok.” Valóban nehezen képzelhető el, hogy miközben a halál bekopogtat a költőhöz, még sebtében frakkba-klakkba vágja magát s hőn szeretett olvasójának papírra veti hattyúénekét. Mégis, éppen az erkölcsi konzekvenciájával szembesülhetünk a Sába bemutatása Signorellinek kiemelt kérdésében: „vajon őrzi-e vénülő / szív a titok jeleit, / elénk-hasadt eget Orvietó fölött?” Magyarán: mi maradt meg s mi módosult belőle (ha egyáltalán módosult) a Pávaszemszárnyú érkezésből? S annak legutolsó akkordjából?

Akinek megadatik, hogy Rómában időzhet, sajnálja, ha távozni kell onnan. Kényszerűségből megy, ha megy. Annak esetében pedig, aki költő is és nagyon fiatal is, és először időzhet Rómában, kétszeres (vagy többszörös) súllyal esik latba, hogy bármilyen megszakítás fölérhet-e az ott-tartózkodással. Száz közül én kilencvenkilencben nemmel felelnék. Orvieto a századik eset. Mindenképpen az, Signorelli miatt. Amibe beletartozik a mi (Gí és én) különleges viszonyunk az ő festészetéhez. (A Signorelli vers utolsó szakaszára gondolok.) A Mindenséggel mérd magad, tanácsolta egyszer egy fiatal költő; mi pedig jónak láttuk ezt kiegészíteni azzal, hogy magunkat a jövőhöz mérjük.

És még egy, jóllehet, magánadalék. Amikor a Pávaszemszárnyú érkezés íródott, Signorellit a restaurátorok elvágták a külvilágtól. Akármilyen becsben tartom is őket, nyilván elfogultan, de dühös voltam rájuk. Kezdetben azért, mert tapasztalatból tudtuk, hogy milyen hosszú időt vesznek igénybe az olyan előkészületek, melyeknek nincs sok közük a freskók felújításához. Nincs mit tagadni: „előkészítés” címén olykor évszámra (!) semmi sem moccan a gondosan elrekesztett képek körül. Ez is egyik oka, hogy a határidők rendszeresen 2-3-4 évet is csúsznak. Miközben ezen bosszankodtunk, hamar gyanút fogtam, hogy valami másról is szó lehet, nem csupán a Signorelli és a Fra Angelico freskók felújításáról. Hiszen azok viszonylagos (és természetesen csupán látható) jó állapotáról meg voltunk győződve. Ami a két nagymester mennyezetfreskóit illeti, azok legalább olyan jó állapotban voltak, mint Fra Angelico vatikáni freskói. De Signorelli is többé-kevésbé épnek látszott. (Látszott, ismétlem, mert szemünk sok vonatkozásban egészen vak; nagy bennünk a hajlandóság, hogy csupán azt lássuk meg, amit nekünk megmutatnak.) Tény, hogy a restaurálásnak köszönhetjük a S. Brizio kápolnáról eddig kiadott legszínvonalasabb könyvet. Signorelli legjobb reprodukcióit benne találhatjuk. Különösen a kinagyítások, a részletek sikerültek. S mert speciális kötetről van szó, abban a szerencsében részesít, hogy számos helyen egymás mellett közli a freskórészletet régi és felújított állapotában. A Michelangelo freskók restaurálása körül kirobbant igen hangos vitában a gyors egymásutánban megjelentetett vaskos albumok, ha a vitát nem is hallgattatták el, a szennyeződés tapintható számos bizonyítéka láttán legalább a legalpáribb hangokat kiszűrték. Jót tett ez az egész vitának, mert azok is, akik a „régi” Michelangelóra esküdtek és azok is, akik az „újra”, iparkodtak mélyebben, gondolatgazdagabban érvelni, egyszersmind mindkét tábor jól érzékelhető módon elkülönült a mindannyiunkban ott lapuló közönséges maraditól is, meg a soha nem pihenő sötétség bérenceitől is, Lodovico Dolce és Aretino mai megfelelőitől, akik bizony a legillatosítottabb ultramodern mezen át bűzlenek az orrunk alá. Signorelli itt-ott valóban javításra szorult (bizonyítja a könyv), az évszázadokra ráfért egy alaposabb lemosdatás is. Bár ehhez is hozzá kell tenni: azért Orvieto „hegyi” levegője Rómáéhoz képest kristálytiszta, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az évszázadok folyamán sosem kormozta a falakat annyi fáklya, gyertya, mécs füstje, mint a Sixtinában, ahol mindig igen nagy volt a sürgés-forgás. Vagyis a jó reprodukciókkal teli könyv forgatása után sem értettük, miért húzódott el a restaurálás nyolc évre? Amikor végre megnyílt a S. Brizio kápolna, nyomban megoldódott a rejtély: szinte az egész kápolnabelsőt kicserélték és fölújították. Csaknem négyzetcentiméterenként. Erre vonatkozik a Sába bemutatása Signorellinek 3. részében ez a részlet: „Ám vicepüspök előtt / se fényesebb tele tála, kehely bora, / mint ahová beesünk! Mily ékszerész-csiszolásba ködült a múlt! / – Jó Signorelli, kilátsz a dísz közül?…” Csakugyan nyolc hosszú év után az volt az ember érzése, hogy a rézkilincs agyonszidolozott dicsfénye olyannyira öncéllá vált, ami már-már árnyékot vet Signorellire. Ez bizonyára túlzás; a találkozás nagy öröme bolondozásba csaphat át, nekünk pedig igazán volt min örvendeznünk. (A vers erről szól.)

« vissza | ugrás a vershez »