Triptichon

Tartalom

Rákos Sándor Kettétört szonettjére ezt a levelet írtam a szonettjeim mellé 1994-ben:

Kedves, szeretett Sándorom!

Fél év ilyen alkonyati korban – tudjuk – már igen hosszú idő. Ha visszatekintek, hogy mit volt érdemes belőle megélni, szívtájékon kétütemű dobbanást érzek; egy fölívelőt: „még most is ennyit?”, és egy pinceüregbe lekondulót: „már csak ennyit?” A megmaradt egyszerre sok és kevés.

Bizonyos, hogy a sor elején Monika Rákos Sándor szonettjét olvassa föl. A fordulat váratlan. Már az alaphelyzet is teljesen illegális. Mert versmondók versenye zajlik – pedig a költészet már trágyadombon. Mert csekélységemről és -nek szól az egész verseny, akitől saját társai is elhúzódnak ama trágyadombon. Mert Monika tiszte a zsűrizés (persze már rég nem minősíti a minősíthetetlent, hiszen jól tudja, ezek a gyerekek csaknem mindenhez jobban értenek a versmondásnál), ezért roppant szokatlan, hogy a zsűri tagja ítélet helyett verset mond. Mert a Te versedet – éppen nekem és miattam.

Rákos Sándor Kettétört szonett
Kárpáti Kamil születésnapjára

Fő-ág

(köszöntő)

65 – és hány kín a szorzó
pörnek börtönnek vallatásnak
túlsúlyával amit vadorzón
nyakadba akasztott a század

Celládban is szabad maradtál
hámba törted a hazug időt
most gyáván meglapul a naptár
65 győztes éved előtt

Letört ág

(reflexió)

te tudod már hogy a rab dolga
milyen s azt is ha szabad volna
milyenné lenne itt a földön

hisz ahhoz kell csak hősiesség
hogy e csapdás lét néki tessék
különbnek mint akár a börtön

Mindez merő váratlanság és képtelenség. Úgy is viselkedem, képtelenül. Csak amikor vége, kezdem igazán megélni. Elföldelem (mint vad a későbbre szánt falnivalóját), és előveszem, amikor magam vagyok. Fölbátorodom odáig, hogy neked, a Magasban Állónak, az árnyékodat talán mégis körvonalazhatnám a papíromon. Így alakul üregi szonettem első sora – folytatva a Te utolsó sorodat. (Ahogy a lábtól indul az árny is.) Fejjel le kezdem a rajzolást, ezért is Fejreállt szonett a címe. Alcíme még nincs, mert először a nagybetűs Ablak – Platón és Szokratész Diotímája – nélkül is „hozza” jelentését.

Csakhogy félig már Rómában voltam ekkor. És másnap délben a bécsi gyorson test szerint is útban Róma felé. Mint tüdőbajra Davos, kezdte jótékony hatását gyakorolni a levegőváltozás. Jött a bestia élmény. (Ahogy sorról sorra leírva találod.) Csakhogy ha Füst Milán harmincason-negyvenesen „horgas” lehetett, miért ne állt volna bennem lesben a cserzett, aki fölismeri Diotímát, az örökkévalót a kandi pillanatban. A vers folytatott és elvitt Rómába engem. Mert a Gödörnyi rózsát ott írtam az első napon (még ki se csomagoltunk) két részletben. Az ottava után átszaladtunk a gyaloghídon a Trasteverére; köszöntünk Cavallininek (akiről most fölényesen állítják, hogy nem is Cavallini, már ami a mozaikot illeti a Santa Maria in Trastevere falán, mert a Santa Cecilia gonosz apácáinak fogságában sínylődő freskóról ezt még nem hallottam), aztán hazatérve amíg Gí összeütötte első ebédünket, én befejeztem a Triptichont. Ugyanis akkor már az volt, az lett; valahogy a lópotyadékban egy szem zab kicsírázott, földbe fúrta gyökerét, csöpp zöld angyalvállát (új hajtását) fölhúzta, mintha csak várakozna: „nos”? Nyomban ráismertem az én zab(i) rózsámra. „Bizonyos fokig” miért ne lehetne a kettő egy? Legvégül odaírtam, hogy Rákos Sándornak. És ezzel bennem is véget ért a szavalóverseny.

Következett Gí, aki az Accademia titkárságán legépelte, a posta, amely olaszos-lomhán Ungheriáig fuvarozta, a rögzítő, aki némi vakaródzás után készülő könyvembe beemelte, hogy végezetül Az ibolyántúli emberrel kívánhassak Neked és Monikának boldog Karácsonyt és Új évet, és minden jót, ami még a szegény ember(iség) mesebeli kincseiből e kívül-belül pucér jégkorszakosodásban számunkra megmaradt.

Sajna, a mese azonban már nem az Elmentek vadászni… dramaturgiája szerint alakult. Gí, a posta, a rögzítő meg a többi fogaskerekei közé kavics került. Csak nem vették észre. A gépmester volt a kavics. Aki egyik szombat éjjel magára hagyta a gépet, a festéket meg a papírt. Tán álmos volt szegény. Vagy ami még érthetőbb: szerelmes volt talán. Nem csak ágy várta. A festékre pedig rájött a föltűnési viszketegség. Túladagolta magát. És nem bírván fölgyülemlő energiájával, mindent összefröcskölt. Reggelig a gépmester nyilván nem aludhatta ki magát, mert behunyt szemmel az íveket átirányította a kötészetre. Ott derekas keménytáblába kötötték. Szembekötősdit játszottak közben, mert a baj csak akkor derült ki, amikor december elsején a könyv elkészült. A gyönyörű borítóval. Keménytáblásan. Kitűnő színes lapokkal. Nyomdamocskos belíveit erős cérnafűzéssel (holtomiglan-holtodiglan) gondosan egyesítve. A kár óriási. Csaknem az egész mennyiség eldobható. Kiút nincs. A nyomda ráfanyalodik az újranyomásra. De a karácsonyi megjelenés ábrándja szétfoszlott.

Lám, az élet kifogyóban, de sorsom csak nem akar kifogyni extravagáns fordulataiból. Ilyen következetes sorssal még nem volt dolgom.

Sándorom! Nagyon vigyázz az egészségedre, és nagyon vigyázzon Rád Monika, kinek a kezét csókolom.

Szeretettel ölel, Kamil

« vissza | ugrás a ciklushoz »