Bartalis János emlékének: Bartalis János erdélyi magyar költő (1893-1976), akinek különösen az alsókosályi másfél évtizede alatt született – a föld és a földművelő munka ihlette – versei voltak rám erős hatással. A mezők áldását 1942-ben adta ki a Révai Kiadó.
Gaál Imre: Angyal szállt le Erzsébeten
Gaál: Gaál Imre (1922-1964) festőművész, l945 februárja óta barátom. 1960 és l964 között az Átlók művészcsoport vezéralakja. 1997-ben Lázár Judit Gaál Imre művészete c. kötete első ízben vállalkozott az akkor már 33 éve elhunyt Gaál Imre művészeti értékelésére. Mivel könyvét a Stádium Kiadó jelentette meg, melynek alapítója és szerkesztője voltam, munkaköri feladataim közé tartozott a kötet fülszövegének megírása:
Amikor élt, 4-5 ezer hivatalosan bejegyzett képzőművész (alap-tag) működött az országban. Minimum ugyanennyi toporgott a kapu előtt, hogy az aczéli mérőzsinórral megmérettessen és maga is hivatalos művésznek találtasson. Hadosztálynyi művész! Jó, ha közülük egy-két tucat vergődött széles ismertségre. Még azoknak a száma se rúghat száz fölé, akiket a műértő értelmiség tartott, tart nyilván országos rangú mesterként. Gaál Imre – a 42 évesen már halott –, ha ebből a hadosztálynyi tömegből indulunk ki: fényes karriert mutat föl. Már 23 évesen két pártfogója volt. 1960-ban köré gyűlt néhány feltétel nélküli híve (ÁTLÓK művészcsoport). Erős szerelemmel szerette néhány lány és asszony. Gyönyörködhetett lánya gyerekkorában, és végigkísérte a gyámolító anyai szeretet. Vagy karriernek meglehetősen szerénynek hatnak ezek az életmozzanatok? Jó, tegyük hozzá: Kondor Béla tudta, ki Gaál Imre. S bár igaz, hogy Gaál halálának jónéhány éve is kellett hozzá, de Kondor nagy kritikai méltatója, a magyar műtörténet akkori hivatalos – de valójában is! – pápája, Németh Lajos szintén tudta; megtudta. Hogy a festőtársnál később? Nos, ez a magyar kritika (műtörténet) utánfutó állapotából következett. Másrészt mégiscsak kimondta Németh Lajos azt a lexikon-mondatot, amit Gaállal kapcsolatban már a jövő egyetlen lexikonírója sem hagyhat figyelem nélkül. A hadosztálynyi kortárs közül hányról született meg ez a „pápai” mondat? Lám, t. Olvasó, nincs olyan koromfekete kirekesztettség, melynek csücskébe ne hatolna el a fény, még ha csupán szentjánosbogárnyi is. De ennél több is felmutatható. Előbb az egyik rajzoló gyerekkör vette fel nevét; azóta van új művészeket tömörítő Gaál Imre Stúdió. Majd 1989-ben, Gaál halála után röpke 25 évvel Budapest egyik széppé átépített múzeumrészét kereszteltük Gaál Imre Galériává. Alig futott tova újabb nyolc év és a Stádium Kiadó, íme megjelentetheti az ifjú műtörténész Lázár Judit Gaál Imre művészete c. könyvét, több mint 70 színes reprodukcióval, 90 fekete-fehér fotóval és a Gaál Imréhez kötődő versek antológiájával. Gaál Imre halála után 34 évvel máris* könyvből tanulmányozhatóvá vált. Otthoni polcunkra tehetjük, s olyan helyzetben, melynek egyre több hangadója szinte kérkedve hirdeti, hogy immár beléptünk a művészet utáni korba, jólesőn vehetjük tudomásul: ha Gaál Imre művészetével vesszük körbe magunkat, semmi okunk rá, hogy hallgassunk e szóbeszédre. Ez a könyv nem Gaál Imre tegnapja, hanem a művészet erős, sugárzó jelenléte és holnapja a világban. (Legalábbis amíg az emberszabású marad.)
* Fülszövegem 1997-es optimizmusát az új évezred első évtizede eddig nem igazolta. Igaz, szülőhelyén, Kiskunlacházán utcát neveztek el róla, de Pesterzsébeten (hol rövidre szabott életét leélte, és a helyi múzeum régi épületét újjáépítése során sikerült Gaál Imre Galériává keresztelnünk), azóta csak a kultúra hanyatlásának egyre meghökkentőbb válságjelei szaporodnak. Többek között képeit saját galériájából újabb 5 vagy 10, esetleg 25 évre kilakoltatták egy isten háta mögötti helyiségbe. Holott Gaál Imre nemcsak személyében volt „egy pesterzsébeti európai”, hanem művészete is – amelynek örökösei lehetnénk, ha ezt fölismernénk és felnőnénk hozzá – európai szintű és erejű.
Dsidát: egy rongyosra olvasott, szeretett Dsida Jenő kötetről van szó, az Angyalok citeráján címűről (1938-ból, Kolozsvárról).>
Csillag Tibor: (1928-2007) költő, műfordító, esszéista. A vészkorszak és a diktatúrák egyik megkülönböztetésre méltó költői életművét hiába hagyta hátra – mind a mai napig névtelen és értékelés nélküli maradt. A hajdani sofőr és cselédlány egyetlen gyermeke, szüleihez hasonlóan Pesterzsébeten öregedett meg – kivéve ifjúi éveit 1949 és 1952 között, amikor is Kistarcsa internáló táborában raboskodott. A legpesterzsébetibb költő. Az 1960-64 között működő Átlók művészcsoport tagja. Nekem gyerekkori jóbarátom.
Rátkay Endre Sir Parcival (Csillag Tibor alakja)
Rops bácsi: Félicien Rops (1833-1898) előbb szimbolista, később naturalista festő- és rajzművész; kamaszként a „sátáni nő” ábrázolásáért lelkesedtünk érte. Nem kevésbé azért, mert az úgynevezett jobb polgári körök a művészetét trágárnak minősítették.
Csu bácsi üvegbe szentképnek térdeltet: Csu bácsi (egyik nagybátyám) kedvenc türelemjátéka volt, hogy szűk nyakán keresztül az orvosságosüvegbe egész Betlehemet vagy Golgotát épített – nagy örömére annak, akit aztán megajándékozott vele. Bár otthon olykor vihart zúdított fejére, ha tetten érték, hogy az üvegbe varázsolt jeleneteihez nagymama réges-régi német bibliájából körömollóval vágta ki a szent alakokat, hol Máriát a kisdeddel, hol Jézust két lator között a keresztfán, mégis Csu bácsi csodás orvosságosüvegét adtam emlékbe Terinek, amikor szüleivel Szentesre elköltöztek. Az üvegbe Jákob égi létráját mesterkedte bele Csu bácsi; Jákob képében éppen én iparkodtam rajta az ég felé. „Ha hiányolná az Angyalt – magyarázta nekem Csu bácsi – mondd azt, hogy te épp azért ajándékozod neki Jákobot, mert ő, Teri az Angyal, aki felé úgy igyekezel.” Így is történt. Az Angyal fogta Csu bácsi üvegét és eltűnt.
Gaál Imre: Biciklizők
Christian Morgenstern: (1871-1914) költő, író. Szabó Lőrinc találó mondata róla: „Hagyatéka: kis remekművek és sok kabaréanyag.” De kamasz szemembe úgy sütött „kristálytiszta szelleme” (ezt is Szabó Lőrinc állította Morgensternről), hogy a kabarét észre se vettem. (Szeretném remélni: szerencsémre tudat alatt sem.)
Gaál Imre: Múzeumrablók
1949-ben nem jelenhetett meg első verseskötetem, a Hajnali gyümölcsös. Letartóztattak, bebörtönöztek. 1956. október 28-i szabadulásom után úgy alakult az életem, hogy csupán 77 éves koromban, életműsorozatom 12. kötetében közölhettem az addig még kötetet nem látott kamaszkori verseimet. Az alábbi sorok A halhatatlanság nyomvonala Utószavát képezték:
E három ciklusba rendezett versek a múlt század első felében 1942 novembere és 1949 áprilisa között születtek, még huszadik életévem betöltése előtt. Azon a tavaszon, ’49-ben első könyvem, a Hajnali gyümölcsös megjelenésére vártam, de letartóztattak, könyvem pedig eredeti formájában sosem látott napvilágot.
A néhány újság- és folyóiratközléstől eltekintve csupán a ’70-es években fordult úgy a sorsom, hogy előbb „öt kamaszkori vers”-sel, majd a ’80-as évtizedben megjelent első válogatott verskötetemben (Ha a lónak szárnya van, Szépirodalmi Kiadó, 1984) tizenhat – válogatott – ifjúkori versemmel jelentkezhettem. A közbülső kötetek korai verseit is számítva sem igen lehetett több a számuk negyven-negyvenötnél.
Kritikai fogadtatásukról csak a ’90-es években indított életműsorozatom negyedik kötetében (A Napördög Firenzében), egy polémia kapcsán idézett néhány mondatból nyerhet képet mai olvasóm.
Csupán most, 2005-ben jutottam el odáig, hogy azzal a merőben más életre készülő költő-suhanccal szemben, aki akkor voltam, rendezhessem adósságomat. Időt és módot találtam rá – az NKA és az MKA bőkezű elutasítása közepette –, hogy vagy nyolcvan ifjúkori versemet megjelentethessem. Túlnyomó többségük most kap nyomdafestéket először. Néhány, már korábbi könyvemben, illetve az életműsorozatban is világot látott egy-két régi versemet csupán azért soroltam közéjük, hogy ismerősként segítsék fémjelzéséhez a verset és olvasóját. Egy-egy, talán már régebbről ismert vers köré könnyebben tagosítható a nagyjából ugyanakkor született többi is.
A dátumok megfelelnek a tényeknek. A szövegen javítottam – rontottam –, óvatosan ahhoz a világhoz igazítva, amelyikhez hatvan év távolából leginkább hasonlítani szerettek volna a szememben. Kedvükben akartam járni, mivel becsültem bennük azt, ami közük az utókorhoz van. (Még inkább: nincs.) Az olvasó akkor teszi a leghelyesebben, ha úgy időzik köztük, mint egy füvészkertben (melynek bokortöveiről, fatörzseiről és ágyásszegélyeiről rég lekoptak a tájékozódási táblák).