Gaál Imre: Angyal szállt le Erzsébeten
Gaál: Gaál Imre (1922-1964) festőművész, l945 februárja óta barátom. 1960 és l964 között az Átlók művészcsoport vezéralakja. 1997-ben Lázár Judit Gaál Imre művészete c. kötete első ízben vállalkozott az akkor már 33 éve elhunyt Gaál Imre művészeti értékelésére. Mivel könyvét a Stádium Kiadó jelentette meg, melynek alapítója és szerkesztője voltam, munkaköri feladataim közé tartozott a kötet fülszövegének megírása:
Amikor élt, 4-5 ezer hivatalosan bejegyzett képzőművész (alap-tag) működött az országban. Minimum ugyanennyi toporgott a kapu előtt, hogy az aczéli mérőzsinórral megmérettessen és maga is hivatalos művésznek találtasson. Hadosztálynyi művész! Jó, ha közülük egy-két tucat vergődött széles ismertségre. Még azoknak a száma se rúghat száz fölé, akiket a műértő értelmiség tartott, tart nyilván országos rangú mesterként. Gaál Imre – a 42 évesen már halott –, ha ebből a hadosztálynyi tömegből indulunk ki: fényes karriert mutat föl. Már 23 évesen két pártfogója volt. 1960-ban köré gyűlt néhány feltétel nélküli híve (ÁTLÓK művészcsoport). Erős szerelemmel szerette néhány lány és asszony. Gyönyörködhetett lánya gyerekkorában, és végigkísérte a gyámolító anyai szeretet. Vagy karriernek meglehetősen szerénynek hatnak ezek az életmozzanatok? Jó, tegyük hozzá: Kondor Béla tudta, ki Gaál Imre. S bár igaz, hogy Gaál halálának jónéhány éve is kellett hozzá, de Kondor nagy kritikai méltatója, a magyar műtörténet akkori hivatalos – de valójában is! – pápája, Németh Lajos szintén tudta; megtudta. Hogy a festőtársnál később? Nos, ez a magyar kritika (műtörténet) utánfutó állapotából következett. Másrészt mégiscsak kimondta Németh Lajos azt a lexikon-mondatot, amit Gaállal kapcsolatban már a jövő egyetlen lexikonírója sem hagyhat figyelem nélkül. A hadosztálynyi kortárs közül hányról született meg ez a „pápai” mondat? Lám, t. Olvasó, nincs olyan koromfekete kirekesztettség, melynek csücskébe ne hatolna el a fény, még ha csupán szentjánosbogárnyi is. De ennél több is felmutatható. Előbb az egyik rajzoló gyerekkör vette fel nevét; azóta van új művészeket tömörítő Gaál Imre Stúdió. Majd 1989-ben, Gaál halála után röpke 25 évvel Budapest egyik széppé átépített múzeumrészét kereszteltük Gaál Imre Galériává. Alig futott tova újabb nyolc év és a Stádium Kiadó, íme megjelentetheti az ifjú műtörténész Lázár Judit Gaál Imre művészete c. könyvét, több mint 70 színes reprodukcióval, 90 fekete-fehér fotóval és a Gaál Imréhez kötődő versek antológiájával. Gaál Imre halála után 34 évvel máris* könyvből tanulmányozhatóvá vált. Otthoni polcunkra tehetjük, s olyan helyzetben, melynek egyre több hangadója szinte kérkedve hirdeti, hogy immár beléptünk a művészet utáni korba, jólesőn vehetjük tudomásul: ha Gaál Imre művészetével vesszük körbe magunkat, semmi okunk rá, hogy hallgassunk e szóbeszédre. Ez a könyv nem Gaál Imre tegnapja, hanem a művészet erős, sugárzó jelenléte és holnapja a világban. (Legalábbis amíg az emberszabású marad.)
* Fülszövegem 1997-es optimizmusát az új évezred első évtizede eddig nem igazolta. Igaz, szülőhelyén, Kiskunlacházán utcát neveztek el róla, de Pesterzsébeten (hol rövidre szabott életét leélte, és a helyi múzeum régi épületét újjáépítése során sikerült Gaál Imre Galériává keresztelnünk), azóta csak a kultúra hanyatlásának egyre meghökkentőbb válságjelei szaporodnak. Többek között képeit saját galériájából újabb 5 vagy 10, esetleg 25 évre kilakoltatták egy isten háta mögötti helyiségbe. Holott Gaál Imre nemcsak személyében volt „egy pesterzsébeti európai”, hanem művészete is – amelynek örökösei lehetnénk, ha ezt fölismernénk és felnőnénk hozzá – európai szintű és erejű.