Hó Észak sarka

1949. májusában tartóztattak le. Az Andrássy úti ÁVH központ pincéjéből a kistarcsai internálótáborba kerültem; néhány hónappal később ott találkozhattam letartóztatásom óta nem látott édesanyámmal. Egy évvel később – amikor az ÁVH a rendőrséget lefegyverezve irányítása alá vonta az internálótábort – a nyomozók megtalálták, és a IV. ezred épületének pincéjében szemem előtt égették el a táborban addig írt verseimet, több mint százat. 1950 októberében elhurcoltak (éjjel, kívülről ránk zárt marhavagonban Recskre, az akkor még titkos, mindössze néhány hónap óta épülő fegyenctelepre). Ezért maradt fenn mindössze ez a néhány versem Kistarcsáról.

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Ratkay Endre: Dr. Faustus (részlet)

Ratkay Endre: Dr. Faustus (részlet)

Recski Húsvét

Sokáig rejtegetett, végül mégis megsemmisült recski füzetem versei kerültek ebbe a ciklusomba. A kistarcsai verségetés óta óvatosabb lettem: memorizáltam verseimet, olykor már legelső, vázlatos formájukban is. Csiszolgatásukra, véglegesnek vélt formájuk kialakítására sokszor csak 1951 augusztusa után kerülhetett sor a Gyűjtő Kisfogházában (így „becézték” a siralomházat), majd a Katonai Bíróság börtönének VI. emeletén (a Hűtlenek Osztályán) a budai Fő utcában, mindvégig fejben – míg csak 1952 tavaszán, összeesküvési ügyem tárgyalása és elítéltetésem után Vácra nem kerültem a börtön MZ (magánzárka) házába, ahol fölfedeztem, hogy a varrótűvel vécépapírra karcolt írás képes megúszni a rendszeres „hipiseket” (a zárkák éjszakai felforgatását és a tüzetes motozásokat is). 1954 nyarán egy embernek megmaradt kedves nevű börtönőr (Mókus tizedesnek hívták) két vécépapír csomagban így menekítette haza édesanyámhoz addig született verseimet.

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Arckép temetővel

Neróra várt a Khedivével: Gatto Nero a ’40-es évek sikeres itáliai karikaturistája volt. A Khedive egy libanoni tengerjáró hajó, mely Genovából indult vissza Libanonba 1949-ben. De a hajóút helyett rám Kistarcsa, Recsk és a börtönök vártak.

« vissza | ugrás a vershez »

Az Út

Domborműves Házra: Börtönöm Budán, a Fő utcában a Katonai Bíróságon volt. XIX. századi építtetői a kínszenvedést ábrázoló domborműveket rakattak a cellák rácsos ablakai alá. Innen az elnevezés.

« vissza | ugrás a vershez »

Egy szőke katonalányra (Narcissa)

Hogy ki volt Narcissa, a „szőke katonalány”, annak megválaszolása arra ösztönöz, hogy öregkori életműsorozatom 13. kötetének bevezetőjét 2006-ból ide átvegyem. (Talán nem fölösleges, ha egyébről is szó esik benne.)

Ugorj fejest az alkalomba!

A Mindannyian szomjazunk bevezetője

Fohász a jövőhöz: „Segítsétek szegény Leventét,
jegyzetem kedvére teremjék.”

Olvasóm a 13. életmű-kötetet tartja kezében. Benne ismét adósságaimból kell törlesztenem, csak más évjáratok (egymástól is igen markánsan elkülönülő, önmagában kikerekedő) versterméséből válogatva. Amilyen az 1949 májusa és 1956 október 28-a közötti börtöneimben termett verseké; vagy az ettől meredeken eltérő díszletek között lezajlott másik – nagyjából ugyanannyi évig tartó színtéré – első házasságomé. A kettő egyazon mondatban említése önmagában meghökkentő lehet – nem is cinizmusból kerítek itt sort rá, hanem éppen azért, hogy tanuljuk meg ügyesebben megkülönböztetni az olyan fontosat, mint a költészet, az annyira lényegtelentől, mint azok a körülmények (azok a „díszletek”), amelyek létrejöttekor körülvették. A költő holt-tengeri sóval dúsított fürdővizű kádjában is a Szahara sivatagi „fehér férge” – ha képzeli. Amint tudjuk, Dsebel Sándor1 etióp költő mondta: „mint a vén disznó bele, / csupa fehér féreggel van tele”. Vagy ahogy a másik etiópnak2 madárház-kalickadrótja: börtönrácsozata – ám drótköze: lóversenypálya-bejárója; lejtakna rézsűje vissza, a szabadságba. Csak szárnyán múlik. Ahogy egy sziklában furatok vannak fenntartva a tengerlocsogásnak és szimfóniának, és a nyárspolgári vaskalapon – ha akarja! – átdugja ujját az isten (tudjuk, az Isten ujja), s a lágy szürkeállományban addig turkál (ó, ember, pontosabban bárminő lézerszikénél!), amíg csak képmása nem aktivizálódik, és rezzenéstelenül kitisztul odabenn. Lám, ugyanígy Vácon, börtöne közepén egy P. J.3 nevű úr (aki később majd nem fegyenc, hanem a thai császár udvari festője) beleszeret a fegyőrök konyhájának rembrandti gömbölyűségű, lobbanékony madonnájába; míg csupán alig néhány napja az MZ-ház4 celláiból kimenekített – tanulatlan – festősegédje: beleszeret a konyhalányba, Narcisszába. Mivel a festők műhelyzárkája a nagyosztály5 eldugott szegletében, a konyha raktárának tőszomszédságában kapott helyet, továbbá mert a műhelyajtó egyébként szabvány kutyái6 egész nap dologtalan szunyókáltak, lévén az ajtó végig nyitva; mindezen körülmény együttállása következtében e hölgyek annyiszor surranhattak be rajta, ahányszor csak kezük teli volt válogatott falatokkal, keblük türelmetlen sóvárgással, szívük pedig a sodrony-nyiszogtatás lebírhatatlan óhajával. Mindemiatt a szerelmi légyottok a legcsekélyebb plátóiságot is nélkülözték. Hiszen a nyitott ajtó még a rajtakapástól is némileg óvott, amellett hogy az illendőség is általa valósult meg: amíg P. J. madonnájával duettezett, addig az alulírott K. K., botcsinált segéd, ajtón kívül állt őrt, s hegyesen fülelt a kihalt szögleten túlról, a konyhából figyelő Narcissa jelzéseire, hogy a festő és madonnája után ők következhessenek a másik pár őrállása mellett. Könnyen lehet, hogy egy szakácsnéhoz meg egy katonanőből rég kivetkőzött konyhalányhoz – mint ahogy Vác börtönének közönséges hétköznapjaihoz – sem illik ez a folyandározódó rokokó mondat, mely valójában csupán arra kívánta irányítani az olvasó figyelmét, hogy bármikor megeshet velünk, ha a megszokotton hosszabban rajtafelejtjük nagyítónkat: nyomban szemünkbe ugrik a szokatlan. A rács köze. A szabadság hihetetlen pompája. (Nem is hinni kell benne, hanem gyakorolni, fejest ugorva az alkalomba.)

Az életműkiadás legelső kötete A tengerre vetett ágy volt, 1993-ban jelent meg, négy évvel aztán, hogy az ÉS kritikusa megtisztelően „a szerelem és a szeretet költőjének”7 nevezett. Magam is 64. évem végén (az előszóban) azt tartottam fontosnak, hogy könyvem „a szerelemről szól, illendőn ahhoz, aki míg élt, szókratészi értelemben: megaláztatás nélkül a szolgája lehetett”. Egy másik kritikus azonban megintett, nem is a könyvemért, hanem azért, ami kimaradt belőle. A ’60-as évek szerelmes verseit kérte számon. Most, a 13. kötetben keríthettem sort rájuk. Hogy csak most?

– Ódiumát eszem ágában sincs vállalni. Emlékszem a rendszerváltás utáni első MKA-elnök gúnyos hangvételű kérdésére a ’90-es évek elején. (Elnök? Helyesebb alnoknak neveznünk kollégájával, a teljesen elvámolt NKA-alnokkal együtt… ám az elalnok utóbbira még inkább illenék.) Levelében kérdezett, melyben elutasította a Magyar Könyv Alapítványtól kért támogatást életműsorozatom elindítására. „Hát hány kötetből fog állni az az életmű?” Meggyőződése munkált hangjában; biztosra vette, ha nem ad pénzt, életmű sem lesz. Azóta ugyan az MKA élén az alnok-elnök többször cserélődött (ahogy másutt is), de a diktatúrákból megörökölt kontraszelekció ugyanúgy zöldül, mint „korszerű” feudalizációnk parlagfüve. Korunk címernövénye. A XXI. század a költészetet írtja e gyom helyett. Arcátlansága ma már akkora, hogy a gyomot nevezi ki költészetté. A társadalomból kivetett költészet szemszögéből mostanság ennyi a panoráma. „Emlékezésül, ez a Föld: / két ágyúcső összeragadt / köpi egymásba szüntelen /mit beletöm két félteke. / S eves benne a töltelék.” K. K.

1: Weöres Sándor
2: Tandori Dezső
3: Pászthy János
4: magánzárkások börtönépülete
5: 1. sz. osztály, a munkára fogott rabok nagyobb zárkáival
6: a vasalt ajtó külső tolózárai
7: Tóth Bálint

« vissza | ugrás a vershez »

Ballada

Vác börtöne és a nosztrai szigorított börtön között tettem egy kitérőt Tatabányán a XIV. (rab)aknában. Urasági (csilletoló) munkára fogtak, de brigádunk nem teljesítette 100%-ra a munkanormát, ezért nem engedélyezték, hogy a „vasárnapi beszélőre” felszínre jöhessek az aknából. Már négy éve nem találkozhattam édesanyámmal (hosszú évekig azt sem tudhatta, hogy Kistarcsa után hol tartanak fogságban; Vácon pedig – ahová rendszeresen elutazott – végig visszautasították, hogy találkozhassunk). Érthető hát, hogy megtagadtam a munkát. Ezt követően mások is megtagadták. A többiek a parancsnokság által kirótt fegyelmi büntetéssel megúszták, engem azonban (a „felbujtójukat”) kiemeltek Tatabányáról és újabb bírósági ítélettel két év, Márianosztrán letöltendő szigorított börtönnel sújtottak. A Ballada tatabányai „kitérőm” szülötte.

« vissza | ugrás a vershez »

Rátkay Endre: Ikarosz (részlet)

Rátkay Endre: Ikarosz (részlet)

G. A. úr(fi) szökése Vácról

Gérecz Attila (1929-1956) költő, s költőként 1956 forradalmának és szabadságharcának egyetlen hősi halottja. Egyetlen abban is a XX. század irodalom- és börtöntörténetében, hogy 1954. július 18-i szökését Vác politikai börtönéből, pesti ávéhás kézre adását és Márianosztra szigorított börtönébe elhurcolását Nosztrán olyan költői erővel és színvonalon maga írta meg, hogy éles szemű költő-kortársa, Fodor András már 1992-ben (Gérecz Attila költői hagyatékának első megjelenése után) ezt írta róla: „A szökésének tényét, lázas látomásait mesterien felidéző, a verset prózai beszúrásokkal megszakító, lüktető költemény, a Töredék – már ma is biztosan állítható –, hogy a magyar költészet örök értékei közé tartozik”. G. A. úr(fi)val előbb Vác börtönében, ahol ő volt legkedvesebb füveskerti költőtársam, majd 1955-56-ban Márianosztra szigorított börtönében is együtt raboskodtunk.

Jegyzet „Örök arcunk” – 1956 c. kötetemből

1

Az 1956-os év nekem Márianosztrán, a szigorított börtönben kezdődött. Az év verseiből 18 ott született január és október 27-e között. (Október 28-án a forradalom mellé állt határőrség kikényszerítette a politikai rabok szabadítását.) A két korábbi vers közül a G. A. úr(fi) szökése Vácról Nosztrán, de az 1955-ös év elején termett, zord januárban; a másik pedig nem is Nosztrán, hanem 1954 tavaszán Vácon, amikor még mindhárman (Gérecz Attila, Béri Géza, a Vers, halhatatlan címzettje, és én is) a váci börtön „füveskerti” költői közé tartoztunk. Még egy váci füveskerti társam üthetné fejét föl túlvilági kóborlásai közben, ha jobb dolga nem akadna: Szathmáry György a Három ösztövér angyal c. vers ajánlására. Bérit és Szathmáryt – Gérecz mellett – azért emelem ki nyitó ciklusom versei közül, mert nélkülük nem ünnep nekem az Ünnep. (Irodalomtudósok és történészek számára tárgyszerűbb megfogalmazásban: Andrássy út 60-ok, Recskek, Vácok, Márianosztrák – és a váci füveskertiek nélkül nincs 1956 forradalma és szabadságharca.) Gérecz Attila nélkül pedig legfőképpen nincs.

Szalay Lajos rajza

Szalay Lajos rajza

2

1956. október 28-án én Nosztráról, Gérecz Attila pedig 31-én a Gyűjtőből szabadulván (immár két börtön, Vác és Nosztra után) a forradalomban újra találkoztunk. Bánságh Ágostonék a volt politikai foglyok hetilapjának megszervezését és szerkesztését bízták rám, Attila pedig éppen akkor beesve(?), röpülve(?) közénk a forradalom által kitárt börtönkapuból, egyenesen legfőbb munkatársam lett. November 4-e első perceiben nyúzottan, s annak a rossz előérzetével, hogy utoljára tesszük, megöleltük egymást a Benczúr utca elnéptelenedett szakszervezeti székháza előtt. Az őrség még kényszeredetten nevetve intett búcsút, a kocsi motorja már berregett, én beugrottam Bánságh Ágoston mellé. A hátsó ablakból még láttam, amikor Attila gyalogosan útnak indul anyjához, a közeli Munkácsy Mihály utca felé. Egyszersmind az alig négy nappal későbbi hősi halálba. De az ablak üvegén át sem a Halált nem láttam, amint virgoncan nyomában lépdel, sem magamat.

3

1955 januárjától (vagy februárjától), miután váci szökése rosszul végződött, s Gérecz is a márianosztrai szigorított börtönbe jutott, a túlzsúfoltságnak köszönhetően olykor néhány napra, máskor jó hetekre közös zárkába kerültünk. Amikor 1956 márciusában Attilát Pestre, a Gyűjtőbe szállították, éppen négyen szorongtunk egyazon „magánzárkában”.

4

Harmadik, Síp c. versemmel kezdődő ciklusom csaknem ötven év terméséből, pár ’56-os, ’57-es évi versen kívül, köztük a Fehér-rel, Gérecz Attila halálhíre után, majd az ’57-es második temetés körül keletkezettekkel az Attilához kötődő versekből áll, amelyek már nem annyira a halotthoz, hanem inkább költészetének utóéletéhez kapcsolódnak. Ezek a harag és szégyenérzet versei. Úgy öregedtem meg, hogy kifogyhatatlanul próbálkoztam megértetni: nemzete nem fordulhat el sem 1956 forradalmától és szabadságharcától, sem pedig a saját költészetétől. Sem az irodalomtudomány és -történet, sem a nemlétezés státuszát baljóslatú gyorsasággal közelítő magyar olvasó szintjén. Fönt is, lent is elfordultak mégis mindkettőtől. Így érkezünk el a magyar forradalom ötvenedik évfordulójához. Így, teljessé vált kudarcommal. Vagyis: „fekete vall a fehérről” ezzel a kötettel? De hetvennyolcadik évemben járva, Gérecz Attila Örök arcunk c. versével szembenézve, még emlékezni vélek rá: „Kik Isten arcát kőbe zárták, / tán a görögöknek volt ily kedvük, / rossz versek köpenyébe is, / öcsém, fajtánk örök-arcát rejtettük”.

Szalay Lajos rajza

Szalay Lajos rajza

A Relief egy fegyházról ajánlása, előszava...

1

Könyvemet Béri Gézának, Gérecz Attilának és Szathmáry Györgynek ajánlom, három églakó egykori magyar költőnek és fegyencnek.

2

Életem három meghatározó állomása: a szerelem, a börtön és Itália. Életműsorozatom első könyve, A tengerre vetett ágy ezért lett a szerelemé, ez, a második, a Relief egy fegyházról, a börtöné, a harmadik, A Napördög Firenzében ezért lesz az itáliai verseké.

... és fülszövege

Kárpáti Kamil életműsorozatának második kötetét, válogatott börtönverseit tartja kezében az olvasó. A költő huszas éveiben hét és fél évet töltött börtönben. Előszavában fölsorolja az akkori Magyarország leghírhedtebb politikai börtöneit (köztük Recsket és a márianosztrai szigorított börtönt), ahol fogva tartották. Sok versét ávéhások égették el, sok verse vécépapírra tűvel róva vészelte át a szörnyű éveket, amíg aztán a váci börtön egyik foglára (a hálás költő a nevét is nyilvánosságra hozta: Mókus tizedes) eljuttatta az édesanyjához.

Aki ismeri a költő útját – ha csupán A tengerre vetett ágy, a válogatott szerelmes versek idén megjelent kötetéből is –, már nem tud csodálkozni azon, hogy börtönverseinek milyen meghökkentő a sorsa. Az első Füveskert antológiát (mely a váci börtönben született) még az ő verseivel vezették be. A későbbi kiadásokban, de különösen a más nyelvekre fordított Füveskertben csupán egy-két verse olvasható azzal az életrajzi adattal, hogy az 1956-os forradalomban ő is eltűnt.

Még meghökkentőbb, hogy ezt az adatot akkor sem javították ki, amikor a költő 1971-es (második) itthoni kötete nem csupán azt tette egyértelművé, hogy mégsem tűnt el '56-ban, hanem az olvasó számára először nyújtott alkalmat, hogy börtönverseit – nem álcázva, hanem évszámozva és mostani kötetünk címével ellátva – itthon is megismerhesse.

Meghökkentő, hogy a diktatúra közepén Budapesten jelentek meg ezek a versek. De az is, hogy Nyugaton ettől sem került elő Kárpáti Kamil. A legmeghökkentőbb, hogy bár a költő itthon 1977-től sorozatban jelentette meg börtönverseit – és négyszer azonos cikluscím alatt! –, a velük foglalkozó recenziók ellenére még a ’80-as évek végén sem vették tudomásul létezésüket az irodalom „mérvadó köreiben”.

Ahogy Kárpáti válogatott szerelmes versei nem a megszokott értelemben azok, hanem az élet egészét hordják magukban, ugyanúgy börtönversei sem a megszokott értelemben börtönversek. Előszavában ő is utal erre, amikor az egyszer börtönbe került lélek „örökös fogságáról” ír, és fölteszi a kérdést, hogy ki mondhatná meg, melyik a „börtönibb börtönvers”, a zárkában vagy a kiszabadulás után írott-e.

Kárpáti Kamil válogatott börtönverseinek eddigi sorsa aláhúzza A tengerre vetett ágy hátlapján föltett kérdésünket: MIÉRT? (1993)

A Váci Börtön füveskerti költőiről

Részlet a Füveskert c. antológia Utószavából, 1995-ből

…Hátravan még tisztázása, hogy miért éppen az találtatott alkalmasnak a Füveskert szerkesztésének összefoglalására, aki soha egyetlen ős-Füveskert kötetet nem szerkesztett, mint ahogy a nyugati Füveskert-változatokhoz se volt – még szerzőként sem – túlságosan sok köze. Alighanem éppen ezért.

A sorsomat betöltő ÁVH akaratából 1954 júliusában Vác börtönéből Tatabánya XIV-es aknájába, onnan pedig Márianosztra szigorított börtönébe vittek.

Ekkor még nem „jelent meg” egyetlen Füveskert kötet sem. Csak a cím volt meg, a Balassira, Csokonaira-Fazekasra-Földi doktorra, csak Bethlen Gábor és Móricz Zsigmond Tündérkertjére és Márai Sándorra visszaütő címe. És az a – Nagy Imre kormányzati rendelkezései következtében – egyre szabadabbá váló gyakorlat, amelyik Sztalin halála óta előbb a csillámpala és a gomböntő műhelyekben, 1954 tavaszán pedig az ugyancsak műhellyé átalakított kápolna előtti fűágyásoktól zöldellő kertes udvaron egész költői szimpozionokra, és ebből fakadólag szenvedélyes iramú és mennyiségű írásbeliségre teremtett teret és akaratot. E költőket helyzetük egyformaságában az összeismerkedés első percétől fogva nem azonosságuk, hanem másságuk kapcsolta össze. A költői másságuk. Egy-egy körbejárt vers heves viták kereszttüzébe került. Szóban és folytatólagos levelezésben folytak az összecsapások, a viták: méghozzá egyre nagyobb hallgatóság előtt, egyre több résztvevő karéjában. Szó nincs arról, hogy „pár verskedvelő fiatal” „valamiféle” irodalmi életet kezdett volna. Mondjuk úgy, ahogy a világ valamennyi börtönében kialakulnak a nyelveket tanuló kisközösségek, a matematikai és egyéb (pl. költői) memoriter „bankok”. Nem erről volt szó 1953 őszén vagy 1954 tavaszán Vácon. Egészen pontosan megfogalmazható az a „valamiféle” irodalmi élet. Így hangzik a definíciója: „a börtönfal minket nem választ el a magyar költészettől”. Azaz a váci „valamiféle” mélyen magában hordta és kifejezte a váciak természetes tudatát, hogy ők rabságukban is a magyar költészet integráns részét alkotják, és ezen a börtönfal mit sem változtat.

Valami még legalább ennyire pontos megfogalmazást igényel. A váciak „börtönköltészete” meglehetősen alkalmas arra, hogy e szóösszetételből épp az első tag (letagadhatatlan) valóságának mérhetetlen eltúlzásával, túlhangsúlyozásával addig-addig légiesítsék a második tagot (a költészetet), amíg az első tag a második kompromittálásával válik azonossá. Hiszen legalább annyira köztudott, hogy a börtön sok rabból csalja elő a versírással próbálkozót, mint ahogy azt se kevesen mondják, hogy a leghatásosabb „börtönverset”, a Levegőt József Attila írta, s még csak börtön se kellett hozzá. A katakombák művészetében csupán a művészet helyi színe, színtere, a környezet „visszaigazolása” a katakomba – nem a művészetteremtő lélek, hanem csupán e lélek helyzete. A helyzet pedig a testileg nyomorult Leopardi kastélyának könyvtártermében ugyanúgy, mint valódi börtöncellába vetett honfitársának (Pellicónak) híres prózájában csupán a lélek metamorfózisának színhelyéül szolgál. Semmi többre. A váciak hús-vér mai költők voltak, sokféleképpen járó fejükben sokfajta eszme, felfogás, világkép létezett, de parnasszizmus még úgy se mutatható ki közöttük, mint a magyar – világszínvonalú – költészet nagy hajnalcsinálójának költészetében Háfiz keleti szökőkút-csörgedezése vagy az édenné álmodott rokokó. Mint Csokonai szájzugában a tüdőből fölköhögött vércsepp, a váciak munkáiban is ott a helyi színtér, a börtön. Ettől azonban csupán az igaz, hogy börtönben írtak, nem pedig az, hogy „börtönköltészetet” műveltek.

Következésképpen nem azért voltak ellenállók, mert „börtönköltők” voltak, hanem egyszerűen azért, mert költők voltak. (Már akkor is.) Nyomatékkal írom ezt, méghozzá nem is magam, hanem a kor súlyos nyomatékával, amelyben a költészet rohamos (és világméretű) társadalmi presztízsvesztése, önmagába falazódása végre kikényszerítheti Illyés szavalt, de valójában talán soha végig nem gondolt sorának „politikai” értelmét: „Minden mű ellenállási fészek”. A mű az ellenállás. A megmérgeződött világ antitoxinja; túlélési lehetősége. A költőről (ha versben, ha zenében, ha bármi másban jut el is a költészetig, nem csupán régente, hanem századunk derekán túl is az volt az elismerés legközkeletűbb, de legmélyebb sztereotípiája, hogy teremtése egy virtuális világ létrehozására összpontosul, s amennyire megközelíti e virtuális teremtés az egyetemességet, akkora a költő nagysága. Még a fokozódó mértékvesztés, a kritikai zűrzavar előrehaladtával is a mindig bizonyos értelemben konzervatív, azaz a biztonság okáért magát a történelem ólomsúlyú (tehát nehezen vagy sehogyse kizökkenthető) mélytalajába bokáig, térdig, övig (nem ironizálni akarok, ezért nem teszek említést a szájukig, a nyúltagyukig múltba-kötözöttekről) belecövekelő szakértő is e virtuális egyetemességhez mérve egészen jól elboldogult az értékek minősítésével. Egyvalami azonban csupán mostanra, talán nem is mára, inkább a ma féljövőjének idejére várja tudatosítását. Ez az irodalom valódi „politikája”, azaz politikai szerepe a társadalom (de szívesebben fejezem ki magam úgy, hogy) az emberiség sorsának alakulásában. A politika a költészetben az a felismerés, hogy a költő nem (nem csak) virtuális világot teremt; a nagy: egyetemeset, a poeta minor pedig ennyi vagy annyi fokkal kisebbet, részlegesebbet. Hanem a valóságos világot teremti újra és újra folyamatosan úgy, hogy életben tartja. Hasonlattal élve, mint a tüdő az embert, s kissé általánosabban: akár az Amazonas dzsungele – a világtüdő – az emberiséget. Hogy csupán hasonlat került ide (sántikáló), mutatja a kimondás koraiságát. De úgy hiszem, hogy a közeljövő meghozza a légszomj, az általános levegő után kapkodás olyan fokát is az emberiség számára, amelyben már egy tőmondat tömörségével és evidenciájával nyilváníthatja ki valaki azt, ami most még csak körülírható.

A füveskertiek nem önkéntes, hanem ÁVH-s különítményekkel kierőszakolt szecessziója negyven éve szünet nélkül tart. Ezen nem változtat semmit Gérecz Attila bronz arcmása Pesten és Szathmáry György kopjafája Szolnokon. Kormányok jönnek, kormányok mennek, de az éppen gyakorló hatalom a lényeget illetően nem tehet semmit e kényszerítő, leginkább vesszőfutásból álló szecesszió megszűnte érdekében. Még a „harmadik hatalom”, a média sem tehet semmit. Az irodalom és a sajtó szétválása már jóval a kommunista diktatúra előtt megkezdődött. Mire a Rákosi rendszer mamut agymosodává alakította át a sajtót, Adyék, Kosztolányiék egykori otthonából semmi sem maradt.

A füveskertiek szecessziója (kivonulása) kizárólag az irodalomtörténet lapjain érhet véget. Csakhogy a diktatúrátlanodott ország épp legérzékenyebb szférájában, szürkeállományában még a régi beidegződéssel viselkedik. Sorvezetőre vár, a régi kézivezérlés serkentő igéire.

Mindezt tudván a Kiadó keménytáblák közé köttette és idővel dacoló cérnafűzéssel készíttette el ezt a kötetet, időt- és gyűrődést-állóbbá téve a füveskertiek első csoportos hazajövetelének jelét, hogy a hazaérkezés meg a honfoglalás közti kiszámíthatatlan tartamú időt – még az olvasgatását is bekalkulálva – tisztességgel kibírhassa.

« vissza | ugrás a vershez »

Czétényi Vilmos: Elmélkedő

Czétényi Vilmos: Elmélkedő