„Műveltségélmény, időutazás, korhangulat – római éjszaka és megannyi képíró (klasszikus festő) tüzes firenzei, velencei mennyboltja jellemzi a költő verseit és esszéit, mintha a személyes egy végtelen szalagra kiteríthető volna. (…) Kárpáti művészettörténészeket megszégyenítő „lábjegyzet-tanulmányai” – amelyekben Vasari éppúgy megkapja a magáét, mint mondjuk Charles de Tolnay (Tolnay Károly) vagy az egyszerűen csak Mr. Gombrich-nak nevezett az A művészet története című könyv szerzője –, amellett, hogy közelebb visznek a költészetét átjáró-átsugárzó, ezt a szeretet-himnuszt valósággal reneszánsz fényben láttató olasz élményhez (Itália több minden mellett, akárcsak a noah-noah, itt az egyetemes beszéd jelképévé vált szabadságkívánás s valaminő – a szerelemtől nem független – érzés beteljesítője), művészettörténeti kiigazításként is hatnak. Ma íródtak, de nem dőlnek be a nagyon is ingatag, mert többfelől manipulált, többnyire „amerikanizált” korszellemnek – különösen a 44. Velencei Biennalé erős megregulázása (No Expo!) tetszett –, hanem az időt álló művészet magasabbrendűségét hirdetik. A költő képzőművészeti kitekintései – valódi esszéi, tanulmányai – mellett ugyancsak értékes „lábjegyzetekben” (amelyeknek a kötetekben külön ciklusuk van) fűz megvilágosító, a látomásaiban föltűnő szereplőkhöz.”