Az Isten háta fekete regényhősének, az 1956. decemberi budapesti asszonytüntetésen lelőtt szerelmétől a Próbaakasztás c. novella szadista smasszer tisztjéig, rabtartók és rabok végtelen haláltánc-sorozatával a szenvedésnek állít emléket a szerző. Kárpáti Kamil barátai – az 1960-ban létrejött Átlók művészcsoportot vele együtt alapító kongeniális festőtársai – Gaál Imre és Rátkay Endre festményei teszik átélhetőbbé a történteket.

A könyv előszava:

„Az ifjúságnak ajánlom könyvemet, aki még képes szívével látni és emlékezni. Kinek gondolatai a szárnyai.

Én is emlékezem. Már réges-rég térré változott, ami idő volt. Benne élek. Többnyire egy cellához hasonlít. Én ugyan ebbe soha be nem tettem a lábam, most mégis belőle nézek kifelé. Még ha kinézhetnék! De ahhoz még rabnak se kell lenni, elég hogy hivatalában egy börtönigazgató hosszabb ideig szürküljön és kopaszodjon, ő is ráébred: cellából nem lehet kitekinteni. Nem az ablakban van a hiba. Hanem az emberben – hacsak föl nem kel, hogy kivívja a maga jogosultságát a szabadsághoz.

Nagyon sokáig volt egy bevehetetlen váram: éreztem, szép lesz a halálom. Villámcsapás-szerű. Ciángyors. De éjszakánként Gí már arra ébred, hogy hörgök. Ez a 88. évem.

Soha nem voltam senki másnál erősebb, csak a saját nyavalyáimnál. Karámban tartottam őket. Mint aki alkut köt és függetlenségre tesz szert; ez volt a nyugalmam. A nyugalmam pedig a munkám. Most, hogy a jobb oldalon vajként kérgembe behatoló fűrész – a lejáró idő – immár belülről kezdi elérni a bal oldali szív-kérgemet, kezdem érteni, halálomhoz még mi hiányzik. Az ifjú folytató. Ehhez kellene valamilyen folytathatóságot találnom.

Ha a régi lázzal még bármit keresek, ezt keresem: az ifjúság életerejét és továbbteremtő szívét. Benne ’56 forradalmának erejével és tisztaságával, az enyémnél valamivel szerencsésebb holnapon.”