A bozótból kilobbannak a vöröslő frakkok
és éjt idéző kék posztómellény az ebeken.
P sárkánya földbe fúródik, látom: hatszög.
Szétváló szögletei repkednek szabadon.
A régi Tőzsdepalota előtt Dalmady
tegnapelőtt köszönt – most úszik ez a köpés.
Egy isaszegi vörössipkás még szól neki,
aztán a láthatár radírtörölte kopás.
Eső pettyezi ablakunk s kiiktatódunk.
Agytekémben a törlőgumi egyre töröl.
A túlsó határon kérdik nevetve tőlünk:
Él-e? Mit csinál? Kőgatyát növeszt-e Turul?
Négy aranyló sehonnai.
Bazilika bronzlovai.
Sehonnai, sehovai.
Hova tűntek lovasai?
Ál-Lüszipposz keze alól
Nagy-Bizáncig nyerít a ló?
Párizsra se nyerít a ló.
Nem. Róma se neki való.
Márk terén a semmibe
(négy lónak nem kell enni se)
kivág a láb. Mered a szem.
Műfelhajtás csak, azt hiszem.
Fellengző bronzuk nehezebb,
nem hordhat körbe gyereket.
Hunyjuk be a szemünk! Hátha
kezd flamboyant forgásba!
Megpörget templomot, teret,
lángoló körhinta veled!
Forgat a négy ló, fölnyerít!
Lehetne ennél emberibb?
De nem meštrovic-i csikó!
Négy pókhasú tábori ló?
Buda ostromán fagyott ló?
Nem Pisanello! Se Cocteau.
Orfeusza nem ismeri.
Még James Lloyd se legelteti.
Hát a nyolc szárny? Nyoma csak volt?
Égre Gí nyolc szárnyat rajzolt.
Kivágta, mint bábuinak.
Négy lovak, hopp! Szállani csak!
A Ponte dei Sospiri
rióját némán íveli.
Két rézkalapos zöld cölöp
közül kimélyül köldököd.
A zöld, a barna víz most kék,
éggel végig behintették.
Válladon szétolvadóban,
ahol futottál, az a hó van.
Ints szőke, északi emlék,
Delvaux-lány, holdfény-jelenség!
Fekete vetítővászon
az árnyék fojtott csöndje. Fátum.
Te, mint egy filmben peregve
hátrálsz – s torkomból lihegsz te!
Úgy érzem, a mellkasomból!
Harangnyelv-öklöd bennem tombol.
Te mint filmben, rezgő lépcsőn
gomblyukba férő kicsit lépsz fönn,
s gyufaskatulya ágyadon –
nem! – : itt őrjöngsz ágyékomon!
Szememre gyújtod dzsungeled!
Belőlem magad átveted
a víz fölé, a híd alatt
testünkből ívelsz új hidat.
Ki kisujjal fedsz mellhegyet,
öledbe vonsz faunfejet.
Híd alatt a semmi tüzén
nyársra szúrt álom: öledben én.
(Keddi nap van. Víz fölött fekszem. Darazsak a fejem körül.
Fél testem napon, fél a sötétben.
Pokolban és az égben. Fintort vágok, mikor
ez a mosdatlan, olcsó rím a sor végére – púpnak – fölül.)
Kék üvegszívlánc csuklón, színes kőgömbsor fésűről hajra –
fakult imajelekkel a noah-noah
– a dzsungelmélyinél erzsébetibb néger –
áttört lényét kigöngyöli a tenger fölé, a sziklafalra.
Elképzelte, hogy rátelepszel, Kis Hölgy. Gyékényére úrnő.
Fölhúzott térdre fektetsz állat,
úgy követsz gondolaversenyt, s a kék, rózsaszín
gondolaorról (miből van-e szál?) ökörnyálszerű húr nő,
elnyúló ívben megcsillan lábujjadig. Vagy onnan indul?
Delfinidomár! Hanyagul kieresztett gyeplőszárral
kormányzod a delfingondolákat –
hullámok hátán a Szent Márk összes harangja érted bondul.
(Kondul-bolondul: egy szóba forradt, hiszen tudhatod,
ahogy egy orrnak látszik két gondolaorr
az evezőégető tengersistergésben,
míg lábfejed öt-öt holdját a vállamra kirakod.)
Testvér, a nyelv jókora gombóc! Megdagadt.
Torlaszt, testvér. Egy hang se ki. És lég se be.
Rogyok utcakő súlyú nézése alatt,
beborít agyam alvadt vérrögös sebe.
Mint a Nagy Canale rácsán át a holdfény
utálkozva lebben borzolt patkányszőrön,
nézi ő, ha hordalék-magammal önként
lótetves istállóm aljába szövődöm.
Mert lehet, a lelkem csak lótetű-kicsi;
tagbaszakadt darabjaim nem tölti ki,
és nélküle iszappá mállt rög a Forma!
De tudom, rám nem ismernél te se testvér,
mint fénylő Herceg elé, csak térdre esnél,
ha torz hiányom itt mind Agáta volna!
Torz e hiány – mert lelked lótetű-kicsi?
Add kölcsön lótetves fekhelyed egy éjre!
Síplyukaimon kikel a tücsökcirip,
és álmomban hull rám szoknya-terebélye.
Szegélye tapadó szénavirág-szemét,
pókháló-selyméről csöpp virágpotrohák
bevilágítják a térdköz rejtekhelyét –
jó, jó!: szemeddel nézem sziromkapuját.
Ne félj!: a szám is a szád, ahogy várnád!
Ahogy száradt bélyegző a nedvdús párnát
issza magába, hogy ismét jó jel legyen,
csordultig tölteni kongó ciszternámat
– vagyis: tagbaszakadt űrödet – a számat
combja hajnal-hajlatára pecsételem.
(Persze csak némán:) Idegborzolón billeg
két combod egyberagasztva kalács-holdad,
ha mész – de hátsód fénye is engem illet,
a kéj jogán!, mert az énrám visszaforgat.
Meggyőzött felőled jól a Csepürágó:
Csípődtől föl, lebegj színarany egekben,
azért lejössz a pokolskarlátú hágón,
fölül Csillag, alul velem beszegetten.
Nem! Ne tekints rám – csak gondolj Nicollódra!
Egyből két szín: karja s ez istállószolga.
Szökőkút lejt ott – lóhugyzubogás emitt.
Cserélgesd! Tőlem, akár össze is téveszd,
cséphadaró markom lágy kezeként élvezd
– míg veled töltöm meg szívem üregeit.
Ezrek halnak meg ugyanazon a napon. Képzeletem üres marad,
szabadon a semminek hangyásodó képernyő. Irdatlan golyóbis a
Föld, láthatatlan parányok vagyunk rajta, egyetlen nap holt
tömege mit jelent?
Nem érint.
Weöres és Dalí ugyanaznapi halálakor műsoridőn túli látványt
vetített benső tévém. Kalózvetítés, tudtam.
Aludt a zsákba varrt messzi hazában a párt. A látható s láthatatlan
hadsereg. Az elhárítás. A kormány. Két kalóz, láttam.
Elfoglalták az adót, mint alvó hajót. Túlvilági terroristák. Se
gyíklesőjük, se lézerágyújuk –
aranykorian ifjak.
Később ezt pontosítani kellett, mert arany ikonian
ifjak. Ikoni aranykorisággal léptek át stúdiófalon, eléjük került
tárgyak: székláb, asztallap, műszertok tömegeken. Tán azért,
mert miközben odabent ők hatalmukba kerítették a
tévét, én kifelé bámultomban az Átlósutcai (alias: Rátkay)
Gaál-siratójának két főalakját nézegettem az otthoni festmény aranyhártya
mezőjében. Gaált, erzsébeti házi fenomenünket,
a korán mennybe csavargót és a
vörösruhás fiúangyalt.
Odabent a műsor csakúgy a mennyberepülés volt, mint
a festményen idekint.
Ezért nem az ágyában meggyulladt öregembert láttam magamban,
az ágy-szenesedésbe töpörödő Fehér Bohócot,
amint a paradicsomát formázó baldachin a hőtől és a
lángtól eltorzul, és leszakad rá (mint Snàporaz fölött a démonná
gonoszuló Donatella-baba szétlőtt léggömbjével, Fellininél).
És ezért nem láttam az újszülött csecsemő-csúnyaságú
másik öreget sem, ahogy halbámulású üvegszemüket
ráfüggesztve polipcsőkarjaikkal dajkálták a gépek a rájuk
kötözött kómást. Két angyal kalózműsora pergett a kékes-zöldes
képernyőn. Produkciójuk
a mennyberepülés volt. Az állam leesett. Úgy képzeltem,
az egész elfelé történik majd. Ésszerű, nem?
A daliás spanyol Hermész cirkusz porondjáról startol. Trikó
van rajta. Pucér izombékái szemfényvesztő mutatványokat
végeznek felsőkarja, combja spanyolfal-bőre mögött, amíg az
öblös ágyúig lépked, s csövébe kastély-tulajdonosi eleganciával
bekúszik. Persze hogy kilövik! Egyenesen a csillagos ponyvamenny
villanykörtékkel hímzett Gala-kapujába. Világcirkusz. Ott tolong
ponyvája alatt, aki csak
számít a XX. századból.
A weöres ingű vézna másik elröppenésére úgy számítottam,
mint ahogy világosi rozsdafarkúnktól láttam az almafáról. Ág,
levél meg se rebben. Csöndbe, mozdulatlan pehelytollba
burkolódzó apró szentlélek.
A levegőt simogatja, úgy röpül.
A fa alatt pedig életem legfinomabb testformájú serdülője, a hegyi-
forrás állagú Vágy, kiemelődik nyugszékében heverő testemből-
lelkemből. Áll előttem. Láthatom. Lábfeje még a mellkasomban,
emelt bokával, még támaszkodó hús-vér ujjakkal
(Dalínál is éppígy a sivatag-sárga háttérből kianyagosulva), de
minden más belőle már érintetlen selyem,
hegyiforrás-élés,
belegyönyörülés a rozsdafarkú után nyúlásba.
Csakhogy a képernyőn sem ez, sem az. Nem fogynak ponttá,
mint egy léghajó, mint a rakéta, a Canal Grande
párájába egy halfaló sirály.
Ettől esett le az állam.
A látvány fordított.
Jönnek.
Ez a mutatvány.
Nem vissza. Égbe-nagyobbodnak.
Zsebükben (kettőjüknek egy közös zsebük van)
kis, színes golyó.
A Föld.
A rohadásos fal
misekönyv annak,
aki átlát rajta.
Remélem, látod,
amit én: az angyalok
kiteregették
minden holmijukat;
fiúszáj-mintás
bugyijukat a lányok,
a kagylókelyhek sugaras
rombusz-lenyomatától
szinte röpködő
fecskéiket az arkangyalok –
s ha jobban elmélyedsz
titokban bővelkedő
szárnyverésükben,
testnyomaikban,
ágylábról lefolyó
ajak-körvonaluk
árnyékszerű végignyúlásában
a hajópadlón,
majd te is
erős vágyat érzel
magadban ahhoz,
hogy e kőrohadás
misekönyv útmutatásai szerint
ússzál a tenger-
csobbanatú ágyban,
és minden függöny alól
kitakaródzva az égnek
végighemperegj a
Dalí-kanálként
elhajló mólón,
ahová aláereszkedett
a Hold vörösréz bidéje,
hogy meglovagolhasd –
miközben kagylófodrú
perselyedbe az Isten
aranypénzt hajít,
mint a babonás
turista a világ
kútjaiba.
Mi, kik huszonegy éve nem fogytunk ki
az egymásnak mondott (s adott!) szóból,
látod, száz és száz mérföld távolságban
fejünk összehajlik s szájunk csókol.
Hívlak – s Velencében kóborlunk ketten.
Hívsz – s ki rohan végig P-n, ha nem te?
Jó a hallása földben nagyapámnak:
jön, ködpor szakállát permetezve.
Ezerszer áldott lépted bugyolálja,
mint égi lovacska lábát gyolcsba;
mégis sírjából költi nagyapádat,
s ömlik sarjú-dombbal P-be Kurd ma.
Kaposba forr a Török Flóris utca,
mint hegyi lejtőjén tavaszéj-hab.
Ím, helyi Signorelli-látomásom:
gyerekkorom lett lampion-héjad.
Sírdombrepesztő Húsvét! Keddi hajnal!
Hőgyész, Világos, Kurd lakik Pében.
Érkezik öt nagybátyám, Iboly néném
kastély-kerti házadhoz cserében.
De a két helyszín egymásba ég! És egy
Hőgyész száz platánja – s a Klapka utca.
Hol dombtetőn kapud elé kirajzol
P-beli kertünk tujája, lucca.
Ott szélforgatta cinke-etetőtök!
Itt hortenziák a moha-ágyon.
Régi bordély félbe-falazott tánc-
terméből mindkettőt kívülről látom.
Olyan az egész, mint a Kakastó rég;
hőgyészi félkastély-kert, s platánfán
a világosi szélzúgásban (víz ring)
függők közt randevúzunk anyámnál.
Testtelen, s szőlő húsától édes
összehajló fejünk. Pávafarkú éj
kölcsönzi hosszan számodra uszályát.
Lent: Föld-átmetsző szakadékú mély.
Kurdon a padlás mérlegén homály van.
Mégis világít, mint cölöplábon
lámpák – közöttük jártál talán ma.
Tengertajték fonású sarud látom.
Március ibolya-ködéből vízcsepp-
milliárd pointillista dómot,
s vízloccsanás orgonát bensejében –
képzelek neked hűs altatót most.
Ahogy csillagok úsznak hajóablak-
alacsonyan a zöld láthatáron,
mindenféle idők összecsukódnak;
szelencetok s fedő: szám a szádon.
– Jöjj, lefotózd! Örökítsd meg az ég-suhanást: kimonója
szétlobog – írom e sort le a Márkon. S egy isteni lábon
nyílik a szoknya japánin. Ezért van az ég kimonóban.
Nézed-e a Guggenheimben
A menyasszony öltöztetését?
S a Marini-lovas köpcös falloszának
esteli öblös üdvlövését
a tenger-csatorna közepébe;
mikor föltünnek a Leonor Fini-bárkák;
kivetik hálójukat a kopasz halászlányok,
s mögötted a teremőrök
az estét kulcsra zárják.
Tudod-e a noah-noah most mit csinálna?
A lámpafény mögötti árnyba állna.
S bár nem tudná, egy nagymisébe?
gyilkosságba? –
benézne a nappalt tartó éji
Magritte-házba.
És Gí-noah mit csinál még?
Én Dorothea Tanningra várnék.
Nem is őrá –
szállodai folyosóvá
megnyílna most a keskeny óra,
s mindenünnen te tükröződnél
az ujjamra rakódó
tenger sóban.
Hát vésőm,
szekercém,
faragó bicskám
csak nem felednéd?!
Fönn
surranó kandúr-felhők
s macskaszem-szikrák.
Fává vált nők képéhez térdepelnék;
kezedben tartott Delvaux-lámpa –
hozzám úszna egy recski emlék.
Kibontogatnám farostjaikból
zsenge bőrük,
s szabadultan,
gondolámba
temetődünk.
Sötét a víz, mint szélgéppel vert
Fellini-nylon.
Ütközzünk össze
érvágó doktorunkkal! –
Csak liliom nyíljon.
Utóbb még összefutunk
magával
Casanovával!
A tenger torkolatában
imbolygó tornyos ágyon
púpos lány alatt
foglalkozik
alkímiával.
Gí-noah!
Velencénél
van-e szebb éj a világon?
Szent Márk terén
utánad fordulnak csodálón:
ki az a téged ölelő fénylő semmi,
cölöp-korhadású frakkban,
vízcikkanás-cilinderében?
A hiányom.
Zsoltnak
„…no de ne vedd úgy szívedre.” – Szünetjeled
Giotto angyal-lelke lett: át a falon vezet.
Mert maga lesz Kijárat a jóakarat.
Miként jobbján az Ő jobbik latra halad:
gúzsban, de szabadon. És harangfalból kitör
a hajnal, a Húsvét! Mert üres a gödör.
Az Eremitaniban,1
’78-ban,
Gível s fiammal oldalamon,
német turisták
perselybe dobott pénzén
én is bámultalak
a kétpercig tartó fényben.
Nagyot fordult a világ, hallod!
Csontjaimban
betonfogdák lisztharmata,
arcomat egy új Arcimboldo,2
az idő,
sikkanó fűrészgéppel szelt
rönkkarikákból rakta ki.
Különösen szemem körül
ügyelt az évgyűrűk
Tisza-kanyaraira,
hogy az elhalt rostok
haránt-kanyonjaiban
a csaknem öt évtized
lánctalp-lenyomata
oly értelmesen olvasható legyen,
mint csillagásznak
a rakétáról továbbított
Vénusz-fénykép.
Előttem viszont egy tizenhét-
tizennyolc éves ifjú áll,
magyar bezártságomhoz illőn
vadonatúj,
ki freskói után se lesz több
huszonhétnél,
egy festő Chatterton!3
Egy falfestő Rimbaud4
a reneszánszból!
Ki eddig halott Krisztusának
öregapja volt szememben,
és Goethe csillagköpenye alatt
a békasó
(ahogy Petőfink mondta róla).
Pedig Petőfit ez az ifjú
hitetlenkedő tisztelettel
bátyámuramozta volna egyre,
s erős, ártatlan lelke mélyén
maga sem tudta volna,
hogy a 6-8 évvel idősebb hangját
nem veszi-e egy őrült,
rémülésteli, zavart ész
meséjének?5
Noha jóval előbb
a mindent eldöntő budai kézfogásnál
(ami Vörösmarty
és Petőfi között esett,
s a téli Magyarországot átgyaloglót
újságpapirostul fölragadta!),
ez az ifjú az Ovetari szűkös falán
1448 és ’57 közt
például egy római tiszt hátívében
(e festett vonal himnuszában)
oly régiót tett láthatóvá,
melyben örökifjú a harci program,
s romolhatatlan világszabadság,
beteljesülsz!
* Eremitani, Arcimboldo, Chatterton, Rimbaud, Petőfi-idézet (jegyzetek)
Ha ott ülsz az Eremitaniban,
pislogsz vaksin a mély homályban
s a súlyos kaput a fénybe érő
turistakéz rádcsapatja,
hidd el:
nem az lesz a képtelenség,
hogy minden ténnyel ellenkezve
azt gondoltad: öröklétű.
Hanem a tények válnak képtelenné:
a fehér szegélyű fekete
keresztes vagy körjelű repülőgép.
A bomba oldva.
S a föld Mantegna-szívkamráját,
hogy találat veti szét!
A fedélszék kiégve.
A kő lábazatára
leroggyant
templomfal.
S hogy a római tiszt
hátíve körül a freskó
szóródik
gyerekkörömház-apró
hordalékká.
Mintha istennyi öregember
lépkedne végig
az egérfogú lánggal
beborított hajóban:
derekára csavart kötélövbe
fölfog kötényt,
s mint szántóvető magvát,
súlyos parasztmarokkal
egyenletesen veti
a rombolás sóját,
a kő kövön nem marad
csírátlan sómagvait.
S fehérek lévén, azok
szüntelen fölragyognak,
mint az Utolsó Ítélet
kvarcszemcséi egyszer
a Napja-Holdja vesztett
sivatag földön.
De a sóval
s Mantegna
freskószilánkjaival
behintett kő közt
ismét az Ovetariban
ülhetsz.
S a tizenkilencedik
századi találmány
– a fénykép –
az újra felhúzott falon
míg néhány évtized alatt
emberarcként vénül,
s mint hályogos szemben a köd,
s mint leeresztett
jeremiásszakáll
homályában
elrejtett szív,
sárgulnak
kihagyó
dobbanásai,
a tények –
addig a több-méter magas kő,
tégla, vakolat-
szemétdombból
– állj föl, ha ülsz! –
fölhordatott ismét a falra
három félezeréves
Mantegna-kép!
1
Tanultál közönséges fekete hangyákról,
kik hársfád törzsét,
ablakig hajló ágát
megszállták olykor, nagy esők hírhozóiként.
Hallhattál vörös hangyákról,
kik hófehér csontvázzá tisztítják ellenséged,
neked nincs is más tennivalód,
csak kötözd a hangyabolyra.
Na és a titkos termeszek, kik Indiában
évszázados fákat falnak föl úgy,
hogy a falu hosszú hónapokig észre sem veszi?!…
Méltósággal tartja ágerdejét a fa.
Ősidők óta lombba nem borult szent,
de törzsén – és mindig földközelben! –,
mint egy odatapadt selymes pillangó,
új hajtás kezd rajta levelezni.
Vélhetnék hát igazán halottnak?
Álltában elaludt,
lónak álmodja magát,
vélik róla, mígnem egy öszvérhajcsár
nagy útja felezőpontjához érve alatta,
magányos hátát a
száraz bölcs törzséhez veti.
E percben a kéreg beomlott.
S nem telt bele több egy jajnál,
a fa, mint részeg látomása,
ellobbant vörhenyes-lilás porfelhőként.
A benseje már oly üres volt.
A termeszek már úgy fölették.
Héja volt csak a megszokásnak.
S nem vastagabb a rézmetsző egy vonalánál.
Az volt: levegő-rajzolat csak,
míg a hajcsár neki nem dőlt.
Ám attól kezdve kénsárgán ég,
katasztrófa-lombja lángol,
magasabb a Hallgatás Tornyainál,
viharövezte szirti fárosz.
2
De restaurátor hangyákról nem tanultál.
Mint a termesz: szervezettek s észrevétlenek.
Mint a termesz: belül, rejtőzve munkálnak.
A szú, ha összezár vele a csend: perceg.
Társad épp a belőle áradó csend űzi szólni.
A restaurátor-hangya nem töri meg a csendet.
Talán nem is saját erényéből,
mint inkább mások hibájából él.
A lánctalpak dübörgése,
a belsőégésű motorok állandó robbanásai,
a golyózizegés,
az örökös temetőgödör-ásás,
az örökös emberbőr-nyúzás,
a bőséges vérlocsolás a körutakon,
megölt felebarátod
rosszul emészthető szemgolyója,
ha farkasszemet néz veled
önnön vastagbeled
csipkefodrain keresztül:
hangosabb a restaurátor-hangya szöszmölésnél
még akkor is, ha izgalmi állapotba jön.
Az a fennsík, ahova meztelen kiszalad
(még fürdőlepedőjét is vesztve futás közben),
szinte már a senki földje. Heurékája
a Hold túlsó felén elhalt kiáltás.
Kivált e századvégen a Hábornok
(ejtsd: tábornoknak) nem arra jár,
s a Politicon Zoon legkisebb gondja sem,
hogy tudatába beemelje.
3
A restaurátori hangyaszorgalom?…
Ne ints rá, hogy az emberiség-nagy
Cséri-telepen
néhány meszesgödör-agy,
pár guberáns.
A sic itur ad astra szemkápráztató
rivaldájának fonákján
egy ganémosó.
Pár, két lábon járó trágya-regiszter.
Néhány ürülék-enciklopeditőr.
Félrebeszélsz!
Így még a méla
vicc se kerekedik ki belőled,
a gilisztáé,
mely elülső végét a földből kidugván
az ugyancsak kitűrődő hátsó végben
a magányt megosztó Másikra talált.
Ha ilyen csökönyösen
egyvégű akarsz lenni,
hát hogy s mint araszolsz?
Ha a Földet kirobbantod hasad alól,
fémkesztyűs tűzszerészem,
egy közelítő szép napon
H. G. Wells naiv kis víziója benned
ugyancsak furcsa testet ölt
jövőd még üres csillagán.
Mr. Wells* (ha emlékszel még)
fejnek álmodott.
Attól gyulladt be: babakacsódtól,
cserépdugvánnyi lábfejedtől,
pólyáspopsid mindegyre csökkenő kerületétől,
angolkórjába,
mint egy csésze forró teába
belepuhuló
madeleine-keksz hátgerincedtől
(jaj, egy percre sem érthető félre
római hátívnek már!),
a szívvel és a nemiszervvel ékes törzsed
szemétlapátnyi
áttetsző csirkecsontjától,
melyből Sziszüphosz ijesztő
óriás kődarabjaként
rettenetes naggyá vált fejed
a mélybe legördül.
Ilyen riasztó véget jósolt
a derék nyárspolgár Mr. Wells.
Nem a tudásét, de tudósit.
S én kelletlenül reprodukálom
ezt a joviális fantomot,
hogy meglásd,
milyen susztermunka a váteszi!
Én futószalagon nőtt Hasfelmetszőm!
Uniformizált Kékszakállúm,
Tűzszerészem,
hiszen dehogy csupálódtál le
egyszál fejjé!
Fejednek épphogy nyoma sincs,
mikor megpillantlak
jövőd még üres csillagán.
4
Jövendőnk ürességéhez mérve
csakugyan összement válladon
vasgolyóbist láttat velem az óra,
fej-nagyot, sötétet!
Lám, a beidegzett
rossz szokás hatalma:
önkéntelen visszacsatol
a börtönévek közepébe,
hiszen először
a bokabilincs
láncának ölben hordott
tömör vasgolyóját
fedeztem föl
fejed helyén.
De hogy lehetne ez igaz?
Magyarországon a rab koloncát
hatályon kívül helyezték
az ötvenes évek.
(– Óh, azok a vasgolyótlanodó
ötvenes évek!…
Noha a svédek
már a múlt században
kiiktatták életükből.)
Látod, rólad, az első benyomásomban
csak régi börtön-félelmem volt igazi.
A valóság ennél
– úgyszólván –
robbanékonyabb:
Pokolgép nőtt a válladra,
abba dugtad tövig a fejed.
S lelked mindössze az a szikra
– volt (?), lesz (?) –,
mely üres
jövődbe
szétveti.
Kristófot, az óriást
nagyon szerettem
kisfiú koromban.
Kezében bot helyett
pálmafa volt,
nyakában ült
a gyermekisten,
s ő példás
buzgalommal
vitte
a folyón
keresztül.
Mennyi világoskék,
pálmazöld
és szőkés, rőtes
aranybarna
volt e képben:
gyerekkel játszó
szelíd óriás,
gyermekszemből néző
szelíd isten.
Fönt kék, lent kék,
s középen az édeni pár.
Gyermekbizalom
s medve erejű
boldog béke.
Babától, Emmitől, Annától
kölcsönzött kezem,
Mantegna, kétszer
belefért volna
vasmarkodba,
de kötve hiszem,
hogy csontgumóid,
lapátkörmöd,
szíjjal-tömött,
husáng-kemény
tenyérpárnád
épp emiatt telt tökéllyel
(mint szűz, malaszttal).
Nem kezünké, alighanem a
kor-különbség
röppentette orrom elől –
„Kakukkváron” (s P-ben, P-ben!)
nincs! s nem lehetne Ovetari.
Ott a tüzér és a rozs honos.
S mint szülőszigeteden
a szürkés-sárgás partoldalból
a Brenta-kimosta fűzgyökér omlik
félig eltemetett fejekhez hasonlóan,
itt a futóhomok-dűnék
szélmarkolta oldalából vicsorognak
(’47-től? ’48-tól kezdve?)
lepattogzott azúrszemmel,
fehér falisztjük folyató
elrákosult fekete szájgödörrel,
kékes, pomádés őserdő-üstökük
trágyának kiteregetve
az ifjúságunknak mondott
ötvenes évek.
Suhanckorunk:
lángszóró-koszorús, ágyútorkú.
A dögtemető gödreibe belelökött
piros-fehér-zöld kokárdás.
Kiontott vére,
mint a légyfogó sárga ragacsa
elkapta május léggömbjeit.
Mantegna, Mantegna,
te benősültél Velencébe.1
Mantovában fölépült házad
jómódú úrnak mutat.2
Büsztöd3 a Brenta szigetén
szíjarcú parasztnak.
Kisfiú-koromban féltem Máriádtól:
de kemény asszony!
Krisztusod
rövidülésének
nem örvendeztem.
Álltam halott nagyapám lábánál:
ő is rövidült.
De hiába volt Máriád
egykorú nagyanyámmal,
férfiarcában
egyetlen virág
árnya sem rezzent.
A Csorba utcában a
Madonna della Seggiola
filléres olajnyomata
nézett rám üveg alól,
blondelkeretből.
(Az első világháború
után nagyapa
reprodukciókkal házalt,
de Kossuthfalván
azazhogy P-ben4,
ki a csodának
adhatta volna el a
Fontainebleau-i Dianát
s Raffaello Madonnáját?!)
Így, az ómama-szekrény
faragott
alsó
rekeszében
százával illatoztak
az eladhatatlan nyomatok,
a Seggiolából is több tucat –
ezért hát óvatosan
közelről is
jól megnézegettem,
ha egyedül
maradtam a szobában.
Hármat, négyet a rongyosodó
szőnyegre kiraktam,
s félig lesütött szemmel lestem,
hogy állhatatosan
hátam mögül is
arcomba néz.
Összeszorult a szívem:
Gizura úgy hasonlított.
S mégis egész más Gizu volt:
amilyet csak elképzeltem.
Hogy egyszer így fog nézni,
amikor a lavorba lép,
s vállára
bádogkannából
Emmi
Ingres-forrást folyat.
(Az is megvolt,
A forrás.
„Festője akkora”,
szólt hozzám Iboly néném,
„hogy a rajzpapírt is
róla nevezték el”.)
S mikor Emmi
– megunva testvért, kisfiút –
magunkra hagy,
Gizu az ágyterítőn,
dunyha gödrébe
magához húz.
Nyári estén, amikor
nehezen várva sötétlik,
s ha besötétedett,
föllobbantja mindjárt a függönyt
az ezüstös Hold,
néha rajtakaptak,
hogy két ágy között
– hol vánkosom: fejpárnám,
derékaljam –
én lábtól fekszem,
alig kivehető
szemébe
nézek,
s ő a mélyből,
üveglap
holdfénytől sárgás
pocsolyája alól
szemmel tart.
De azt már nem tudták,
hogy ki mindenki
szemével néz.
Emmiével,
kinek sötétpuhájú
ujja nyomban
fölhajtotta a dunyhát,
s félig alvó idegeim
billentyűzetén
– a blondelkeretből
kihajolva –
orgonázott.
Éviével,
Babáéval,
a Tamás-lányokéval,
kik háromkerekű
jó bicajomon
felváltva karikáztak,
s a tágszárú,
lyukas
bugyin át
megszámolhatatlan
változatban sötétlett, izzott
és körül már mohosodott
a félig
behorpadt
rózsa.
Mantegna! Kaptam volna én
Máriádtól lábtól-fekvést!
Égő papírt,
összekötött
kezem közé.
Böjtre böjtöt.
A nyomtató ló igáját.
Magasba kaptató szamár
málhatartó merev nyergét.
„Hé! Hozd a lovat,
mindjárt pirkad!
Hé! Törd a követ!
Csillagfénynél
is törheted!”,
mondta volna
s törte volna,
s nagy arcának verejtékét,
szem-igája csontgumóit,
csontgörbéit
– Szervátiusz Dózsa-vázát:
nézhettem volna szikes állát;
olyan mint az
egy-tagba állt
ekenyom-föld;
féreglakója menekül,
a barázdabillegető átugorja.
Mantegna! Ettől bizony
nagyon féltem,
s félte más is,
mert az a Krisztus
túl halott volt,
s fölötte az az Asszony
túlságosan arra gondolt:
napszállatig
mennyit
szánthat.
(Hát tudtam én,
hogy tenyeréből
búzaszemek
csíráznak ki?!)
* benősültél Velencébe, házad jómódú úrnak mutat, büsztöd, P (jegyzet)
Mantegna!
Órákig néztünk
Gível és fiammal.
Előbb csak turista-fényben,
később a homályban is.
Láttunk is, nem is.
Évszázados
és modern kopás,
mint két papucsa
a tébolyodott táncosnőnek,
Pusztulásnak,
hallod, fölszántott jócskán
itt is, ott is.
Fölülbélyegzett
Téged a semmi!
Pörgette ringyója papucsorrát
festett vakolatban.
S ha papucsa szétfoszlott,
csupasz lábujja tördelte tovább
nyögő repedésed,
mígnem a felbőgő gép
ártatlan szörnyetege
vasfarkú bombáival
nem aprózta tovább a gonoszt:
egyetlen rántással
faladról letépett!
Nézlek – legalább azt,
amit a „hangyák”
belőled visszahordtak.
Nézünk – elhűlve
kölyök-voltodtól.
Tizennyolcévesen
én mit csináltam?
P. M. színművésznő
szeretője
voltam
akkor.
Cukros-citromos lencse-evő.
Röhögtető „szerkesztő úr”,
disznóhúsra
likőrivó.
Éjfélkor
vacsorázó.
Hajnali hatkor
másnapos
szilvaevő.
Egy kárpitossegédből
lett
alispán
levetett
alsóneműjében
se szolga, se úr –
egy fordított
biciklista,
fölfelé taposó –
nevetséges,
bokáig lecsüngő
álmodozásából
fának csapódó.
Délelőtt, alkonytájt
hegyi házba hazalopakvó,
ablaka alatti fűben
alvást színlelő,
a szobaasszony nevelte gyermek
papírbabáit
előbb kifestő,
később extázis-oktató,
kicsavart végtagú
szerelmi
próbabábu.
Minden paradicsombozóton
átvetett pillantás
nekem szólt,
a sírgödör
túlsó oldaláról is
kampósította
mutatóujját Éva,
a szemöldöke is
lépesmézből volt.
Rossz verseimből
rossz cikkeimbe,
körbegépeltem őt
a gálosfai erdő
levélsűrűjébe –
De hol volt számomra
egy Ovetari?!
És csupasz gótikája?!
A tizenhárom
üres
falmező
misztikus
röntgensugárzásban,
hogy az érettebbek,
Pizzolo,
Ansuino da Forlì,1
Bono da Ferrara2
hét megkezdett
vagy versengve
együtt készült
fali síkja
épp e benső fénylés
árnyékától
szövődjék
mély sötétségbe,
míg suhancszemem előtt
kitárul
a rakott kő
mások elől
rejtett tökélye,
a legbelülről
kiütköző képsor
(a lélek legbenseje,
mintegy a kő
napfény-nem-járta
legközepéből),
készen,
megmásíthatatlan színben
és szerkezetben,
mint kisgyermeknek
a kifestő-minta!
Hogy vaksötétben is
felhordhassam
festék-vakolat rétegeim,
hiszen a falsík
kifestő-könyvem csupán.
Jól megtanultam,
hogy festékemmel
vonal közt maradjak,
ami pedig a színt illeti,
mintám nemcsak előírja:
kékre kéket,
rőtre vöröst –
nem, nem!
A csoda itt kezdődik:
lehetetlen,
tanulatlan,
keveretlen,
érleletlen,
elkapkodott,
összezagyvált
kékem a kéken átlényegül,
kékké válik,
vizenyőjét elfolyatja,
mocsár-árnya fölszívódik –
nem értem hogy,
csak imádom,
ahogy tőgyet rántó,
sövényszövő,
tetvet, férget szétmorzsoló,
hímvesszőmet szorongató,
vasbaltámmal fát hasító,
kutyám Brentán megúsztató,
farönk alá kulcsolódó
vaskos, vörös suttyó-kezem
szögletes és gyászos körmű
ujjaival
fest az Isten.
* Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara (jegyzetek)
Sajnos, Jakab1
és a vértanúság
– s a római tiszt
hátgerince
szintén benne,
a huszonéves divinális
halhatatlan szemszögéből –
még mindig (az elszállított)
többméteres romhordalék
málló
titka.
Szunnyad, mint egy meddőhányó
aljába szórt marék gyémánt.
Pedig az a hátív megmutatta
(s volt ott más rész
igen bőven):
gyerekfejjel
kész benne
a Halott Krisztus.
Nem jött ő rá – csak
így látta.
S kinevetve,
ki természetes látásmódját
matézisi studiumok
gyümölcsének vélte volna.
Squarcionénak, a féltékeny
pártfogónak?2
Vagy Nicolosia nevet? –
hiszen a család3, 4
kisujjából is kiérlelt
művészetet szop a „pásztor”.
Mért nem mindjárt
Pizzoliból,5
a jól felkészült
versenytársból,
ki a szembe-falat
ékíthette?!
Ugyan, ugyan,
te is csak rövidülésben látod,
ha elnyúlik előtted
társad teste,
s tornyodból rádhajolva
borzongató jól
vagy rosszul
hatni fog a furcsa szemszög,
s a kiismert forma fényét,
a tér elmoccant síkját
lentről
te is szokatlannak találod.
A kérdés nem a rövidülés –
a perspektíva mindenkié.
A kérdés:
a többlet
túlnan.
Nem a szemszög –
a hozadéka.
Nem maga a római hátív –
hanem hogy éppen
ívelése
lesz a kulcsod.
Ebből a nézetből kinyílik
és teljes egészében látható lesz,
ami minden más szögből
ködlő semmi,
vagy csupán a sűrű leplet
meglebbentő fuvallat
a derengésben.
Hogy derék ember ez a főtiszt.
És hisz, ha látja.
És hisz, amíg lát.
Vért utáló katona ő.
Hosszú útján érett ezzé.
Előkelő
széptartású
úriember,
ki zenét hallgat –
ím, a finom kéztartása!
Alig akad némi híja,
hogy elfedje
a pilátusi
kifejezést.
Ismételi
Jakab áldó
mozdulatát,
s mégis, talán mert ujjait
össze nem zárta,
s kezét az égi fénylés
valósággal
kettévágja,
kiütközik rajta
a gyönge
„semmit sem
tehetek
érted”.
S hogy a magát
nem sokra tartó lélek
nem ugorhat tűzbe
– megég.
A sisak, az arcél,
a váll, a kézfej,
a könyök mögötti
s a csupasz combon
végigsötétlő pinceárnyék:
mind lemondás.
Bár ahogy áll,
a fény-öntözte
hátív s gerinc,
s alatta a bal láb a súlyt
– a mártír előtt térdeplőből
kisugárzó ellenfényben –
egy gyönyörű állat,
egy lángléptű ló
feszülő erejével
telítve tartja.
És leengedett
jobb csípője,
s jobb térde is,
behajlítva,
és megemelt bokája
a levegőben
– végig fényben! –
mintha a döntő lépést
már csak
lépni
kéne.
Ahogy fénylő fele
szinte lebegve áll,
oly nemes és egyszerű, hogy
azt gondolnád,
a következő pillanatban
Jakabhoz lép
s átöleli
roskadt vállát.
Boltozatos mellkasával
egy légiós
a háttérben vár.
Két kezét hűvösíti
levélmintás
karcsú pajzsán.
Félig germán,
félig néger
arca tele
mélabúval.
De most leplét
lobbantva int
az ádámcsutkás,
mindig éhes,
korán aszódó
bezupáltnak,
ki a tót
menyasszony
szelídségű
fiú-társra
mordul nyomban,
s bár a
szívalakú
sisakmélyből
két ártatlanul
mit sem értő
asszonyszem néz
a vakvilágba,
a kar erős,
a mellkas széles,
s az ékes lábszárvédős,
sarus lábfej
kilép ha kell,
ha társa vonzza,
ha a főtiszt
Jakab lábához leborul,
s bár nincs égi jel,
s Vitruvius6
kőboltozatján
a birodalom
gőgje sem reped
(hiába, Mantegna
Rómát visszahoztad!),7
ő meg ő, meg ő,
az összes zsoldos
kilép ha kell,
kardot is ránt,
míg az
egyensúlyát
vesztett
bírósági hivatalnok
kezéből hull a vessző,
úgy elámul,
hogy Jakab s a tiszt
s kik az imént
vaddá vált arccal
még egymást taszigálták,
a zsoldosok
a söpredékkel
félig berúgva,
dülöngélve,
félig lebegve
szinte angyalokként,
egy sosem
tapasztalt
ünnepélynek
óceánnyi fürdőjéből,
a vesztőhelytől
egyre messzebb,
úsznak köré
a horizontra.
A San Cristoforo
nézésének
önkívületében
(vélve, hogy látogatásunk
Padovában az utolsó,
búcsúnk napját reggeltől
hol a Giotto-
Arena körül a kertben,
hol a lebombázott Eremitani
kápolnájában töltjük)
egyszercsak Gaál Imre
mellénk ül negyediknek.
Pedig tizennégy éve halott volt.
Úgy ült itt,
mint Harasztin,
a stégen,
lábát keresztbe rakva.
Magas rüsztű,
vastag
medvetappancs.
Mintha kalodában
duzzadt volna a lábfej
idáig.
Gumibot kelesztette volna.
Rossz érzés töltött el,
ahogy néztem.
(Talán ilyen vonszolódó
parasztlábat látott
maga előtt Kodály,
mikor a Kállai kettőst írta.)
A Cristoforo láttán Gí
egyetlen párhuzamra bukkant:
Gaálra.1
Vajon a nagypéntek-sorsú freskó
húsvéthétfői állapota miatt?
A keresztre feszített kép
viharvert föltámadásának
nyomai miatt?
A képzeletét meglódító
őshüllő-lábnyomok
tengerszem-pocsolyái miatt?
A falon átvonszolt has és farok
csikorgó páncélzatú
pikkely-lapátjainak
„tereprendezése” okán?
Mint a beásott katonát
a föléje gördülő
hernyótalp,
széttaposta
a megkötözött
óriás mártírt,
s jó felét
vagy kétharmadát
ledörzsölte
Cristoforo
földön
vonszolt
tetemének.
Semmi kétség, e mű,
így, ahogy van,
huszadik századi alkotás is.
Mantegna, aki
a festéket fölrakta,
megkapta késői társát,
a vakfoltgyártót,
a vakablak-személyiségűt,
a nagasaki fotográfust,
aki élő, néző szemgolyókat
fényképez le
a bugyborékoló láva
masszatömegében.
– Na de Gaált is?!
Kézenfekvő volna a vallomás itt,
hogy tudatlanságunk volt a
csapda(?), verem(?), árok(?), melyből
szemfényvesztő hirtelenséggel
(mint júniusi
olasz hegyek
mimózabozontjai)
kiözönlött
ernyősvirágú
balfogásunk.
És nemcsak nyílott –
dühöngő kéjjel
ömlött illata is
(mint ezer hárs Mantovában),
mi tehát káprázó szemmel
költöttük át,
azaz, hogy félre
Cristoforo-freskónk
egész bal oldalát.
Le is írtam később, hogy
Mantegna „utcai táncosaival”
voltunk betelve,
holott képzeletünk szülte őket,
s az, amiért Gaál is leült
padunkra itt, negyediknek:
Gaál földet sem érő,
a súly törvényének fittyet hányó,
delíriumos táncosai.
S e táncosok
titokzatos
eleganciája.
Csakhogy e táncosok Mantegnánál
nyilazó pribékek,
hóhérlegények,
s legfeljebb
ilyen minőségben
utcaiak.
Ámbátor ördögien elegánsak.
Kék, vörös és szürke színben
ragyognak át
az őshüllőnyom
kopásokon.
Hja!
Ha Cristoforo,
az oszlophoz kötött,
végképp átadta helyét
ötszáz év
és a huszadik századi bombázó
pusztító démonának,
akkor bizony az íjat szegző
kecses kéztartása
(az ölés eszköze helyett)
mindjárt egy hosszú nyakú, szép
pengetős hangszert
képzeltet velünk
a vakfolt helyén.
S mondjam még tovább is?
Hja!
Ha több mint harminc éve
kobozták el Károli Bibliámat
(Nietzsche Zarathustrája
s Voltaire Candide-ja
volt jobb s bal felől)
és azóta is hiányzik könyvtárból,
boltból,
iskolából!…
Hja!
Ha mind a mai napig Goethétől tudom
a legtöbbet Mantegnáról
(mindössze néhány oldalt,
de a szószaporítók nem bírnak vele),
mivel Charles de Tolnay2 Boschtól
Michelangelóig araszolván,
útközben Mantegnát kikerülte.
De legfőképpen: Hja!
Ha az ember Padovába
P-ből érkezik!
És ameddig a szemem ellát,
sehol a famíliában
(kiskoromban, nagykoromban)
egy lila cingulus,
egy mediatizált
zsidó
selyemárus,
egy galambősszé szelidült
öreg magánzó,
sehol egy lázterjesztő
bacilusgazda,
ki herezacskóig süpped a mocsárban
(például a Kakastóban),
de abszolút fehér
csokornyakkendőben s
(a vállgödrében
finom, fehér
összehajtogatott
kendővirulással)
előjátszotta volna
hegedűjén
a sorsom!
A fontosat belőle!
Az utazást Padovába
(Firenzébe, Sienába).
Ugyan! Ezt várni P-ben?
Volt egy gyorsan szétvert,
r-gárdásított MADISZ,
még gyorsabban szétvert
népi kollégium.
És P-ből
senki nem jutott
Padovába.
Janus Pannonius
Mantegna utolsó
magyar barátja.
Állapotára nézve püspök inkább,
mint P-beli mocsár-fiú.
Ha három évi gyaloglással
nagyapa nem jut haza
a brianszki rengetegből
szívasztmásan,
ha ő, az eltördelt lábú deres táltos,
kinek bőr-sebesítő csontkosarában
nem volt többé nemzőkedvű játék,
ha ő, akiből mintha
a Halál-cipelte ruhafogas
szélben vacogó rongyaiból
szállt volna föl az elhaló sóhaj,
mikor így szólt:
„a világ legnagyobb festőit árulom,
vegyen Raffaellót,
Mantegnát,
Leonardót” –
szóval, ha nagyapa
eladhatatlan olajnyomatai
nem töltötték volna meg
az ómama-szekrény alját,
Mantegna nekem is
csak annyi marad,
mint mindenkinek,
ebben a mi derék
P-énkben.
Mikor imaginárius az erkölcs,
hiszen a tett is az; esti tévétorna;
intézményesített felnőttoktatás,
szamárlétrád következő foka: csillag,
s abból, hogy a tudás hatalom, csupán
annyi látszik: a Hatalom eltartása;
mikor óriás aggastyánok hullnak
az emlékezet Ördög-szigeteire,
hol börtönőrként te még állva alhatsz;
alhatsz – hisz egyre elnémultabb a ketrec,
fugákba igyekszik menekíteni,
föld alá magát a szellem; él? Férget rág!
Mikor a te fiad s unokaöcséd
már nem szegődik trópusra porkolábnak,
marsolnak a kilencvenes évek, s ő
azt se tudja, hogy Kassák, Füst Milán ki volt,
Költészet, minek őrizné beomlott
cellád? Porladnak Dreyfus kapitányaid,
Jékely után Illyés is, a most halt,
s a garabonciás Kormos légnemű már.
Pár, Hatalommal fényesre dörzsölt név
kifakulva repedezik bele Magritte1
világgá váló kő-csendéletébe.
S Költészet, cumaei jósnő, a michel-
angelói vénség meg nem menekül.2
Új kőbalta: fiad fia bunkózza le.
Európa eső után.3 S a kövült
zászlótartó, a mitológiai Bika-test,
a picassói ló nyakán hurcolt lány4
kövült szemérem-kelyhe: hóhér s áldozat,
az egymásba torkolló kőerekben
csak egy névtelen bolygó hátgerince már.
Mikor strázsádon alszol, s százlábúak
selyemzizzenése béleli puhábbá
az elfelejtett verssorokból kikelt
sivatag-éjt, meddő-e szólni: Fiam!
Lehetek-e Jézus Krisztus szupersztár
kopaszodva, hang nélkül – botláb s kacsatánc! –,
s te szegény Lázár,5 Jairus6 lánya,
hogy azt mondhassam: Kelj fel és járj! Kapaszkodj
erősen Mantegna övébe, fiú!
Szégyen, nem szégyen, huzasd ki magad innen!
Akár halomba kötött hasított fát.
Mint a harkába fogott száraz ágakat
erdőből cipeltem ki a vízmosás
holdbéli sárga vágataiba bújva,
s rejtegettem az ég ezüstös halál-
madarai elől zölddé vált szívemet.7
Két tizenéves szót érthet egymással.
Közös a nyelv. A fészekből kivető sors.
Közös a világ rosszasága – s az út,
melyen magad zúzod be kéklő szárnyadat.
Rácsodnak vélted, gyár vasablakának.
S ha épp kukoricatáblában botorkálsz
s fú a kozák, s pikája már sistereg,
úgy még elkerülöd az orrodba fűzött
karikát, s hogy kiszámíthatatlan lassan
célba vedd eléd vetülő önmagad, és
lelődd, mint egy lomha-nagy polgári lég-
hajót. Önnön tömegkatasztrófád, fiú,
tán egyetlen módon mégis elmarad:
ha átcsap rajtad farkashányadék idő,
mint rossz fedélközön viharzó hullám,
hagyd gépeiden az óraketyegést!
Ovetaridat kutasd, kopár tűzfalát,
benső homályban mered vakolatlanul.
Ha rongyod még ótvarodat sem fedi,
ha bérencek óvják frakkba bújt hájadat,
ha köldököd alá is rendjel legyez,
Lennon elárverezett zongorájára8
mondom, egyetlen koncert nem ég csonkig:
Heisenberg hegedűséé.9 A Mantegnáké.
(A padovai reneszánsz Luigi Cornaróhoz)
Tavasszal és ősszel nekem örökké hiányoztak az enganei hegyek.
S hogy sem lábaiknál, sem folyóvíz mellett Padovában, sem lent a síkon
soha nem lelte urát bennem három házam – tán ez vált nálam ilyen végzetessé.
Hol azelőtt csak mocsár s rossz levegő volt… s inkább kígyó,
mikor is mondhattam volna veled, hogy én voltam, ki a vizeket elvezette!
Születni kell ehhez Apó, mint szép leánynak! Birtokolni, hogy hegyeid
a tavasz almazöld libériájában köszöntsenek reggel, ha akarod.
Ki minden dolgod a maga idejében vitted végbe, s kényelmes, szép otthonodban
A MÉRTÉKLETES ÉLETRŐL akkor értekeztél, ősz és tavasz között
(mert utazásaidon eszedbe sem jutott írni: a tájék helységei szépségükkel ragadtak magukkal),
mikor rangbeli bölcs, tudós, kitűnő barátaid nem voltak veled,
s tizenegy unokád se, egy apának s egy anyának gyermekei…
mind egészséges, mint a makk, mind tehetséges… s a jó erkölcsre hajlamos,
s közöttük a te kis bohócod, s a nagyobbak közt már a társaid, pompás hangú énekesek…
Mikor vörös kövekből rakott palotádat házi muzsikájuk feltöltötte,
mint parti sziklák pórusait hold-dagálykor a tengervíz,
így izenhettél értük: Jöjjetek, nézzétek meg, milyen jól vagyok!
Segítség nélkül ülök lóra, lépcsőkön, dombokon futok fölfelé, s az öröm és a béke el nem hágy.
Ó, nagyúr, legyen szabad itt megjegyezni, hogy mise után,
ha meg nem gyengült szemed az Utolsó Ítélet freskóján kalandozott,
a Scrovegni suhogó angyaldandárai alatt száradó ágra akasztottakban
ismerhettél volna társaimra. Széltaposó dzsiggelésük éppenséggel
nem mutat ott minket fölszálló páva-fiúknak.
És ha mások unokái között csellengek (valamennyien Gí bábos buffoncellói),
én, a réges-régen kiürült madárház – ajtaja törött szárnnyal csapkod,
elhagyott fürdőtégelye kidöntve, s belőle a csipkésre csípett halcsont
száradt kísértete fehérlik – még örülök is, hogy nem az enyémek:
nemlétező három házam melyikében jöhetnénk össze házizenére?
A nincstelen kifordult tenyere, uram, neked holdbéli táj, a Hold túlsó fele.
Nem dicsekedhet, mint te, hogy az én életem eleven élet,
mert élete jórészt nem is övé volt.
Ez az a csöpp egérlyuk a tökéletesség kristálygömbjébe vájva,
amin át kiözönlöttek nálamnál nagyobbra hízott egereim,
házadnyi egereim, az enganei hegyekké vált egereim:
a meg nem születő szabadság óráiból a mindent szétrágó évek.
Tömlöceimnek sosem voltam oly gazdája,
mint te a hegyeidnek, házaidnak, unokáidnak.
P-n a Brentának egy hatalmas ága sem folyik keresztül,
s ha korai halálom (a halál mindig korai; csupán 49 éves,
hozzád képest siheder vagyok, uram) mákszemapróságomat P-ből kifújja,
még az a szerencse sem érhet, hogy szép tájak fölött tengerekig visz a szél.
Gyárfalnak csap, gáztartály vörös köpenyének, villamoshuzaloknak.
Íme, itt hát az árok-töltet, a szemétlerakat-tömeg emel süveget előtted,
a Scrovegni félnadrág akasztottjai, s úgy általában a világtalanság,
tiszteletre méltó öregember, kit a félrefordult fejű Fortuna
98 éves korodig fönt, napsütéses térdein lovagoltatott.
1
Mit mondhat neked egy nagyon öreg noah-noah ember?
Noah-noah felesége így szólt hozzá
az Isola di Mantegnán átsuhanó helyi járaton:
„Már megint kiszőrösödött a füled! Na és az orrod!…”
Hát azért üljön a lábad elé,
hogy kicsi ollód megilletődve nyesse
a fül kopár bozótját?!…
2
Mit mondjon neked egy noah-noah kisfiú?
Aki ha gondol egyet,
noah-noah játszótársával
Monselice toronyteraszainak
sötét bélésű boltívei alól
szökdös át egymáshoz,
s ha az est
a zöld kúphegyek közé
leereszkedik,
az istállóajtók fényének dőlt kévéiből
szálanként kötik csokorba
a pipacsokat.
3
Vagy ne mondjon semmit,
csak noah-noah társával együtt
toppanjon be hozzád
a közömbös, hideg csillagképek alatt?
A fürdő zugában rádtalálva
a félig lehúzott halványlila harisnyaszár
lágy tekergőzéssel úszik utánad,
mint szövegek az ikonokon.
Bebarnult mennyezet helyettesít röpülő eget,
virágcsempéjű kád a kagylót,
s a kádból,
a tenger tenyérnyi végtelenjéből kilépve
talpad hajlataira a Föld
vastag, meleg, barna szája tapad.
4
Vagyis mit mondjon neked egy noah-noah, ha költő?
Hogy látta, amint az Isten
festette a virágokat Mantovában?
Hogy Parmában ő volt
a Battistero felől érkező muzsika;
a könyvüzletbe betoppanó egyszál dudás,
hátán dobbal, cintányérral,
s hogy a koldus zenéje úgy vonult végig Parmán,
csengve, édes és gőgös szökőkút-csobogással,
mint egy sivatagi királynő
tevehátra ültetett
délibáb-zenekara?…
5
Az öregember-öregasszony-kisfiú-kislány
noah-noah vers,
ha egyszer úgy tud szólni,
mint Padovában reggel a harangjáték,
megíratlanul is hallani fogod:
fölülsz az ágyban,
az ablakhoz lépsz,
s bár minden a régi,
te tudod: semmi sem az.
Már minden noah-noah élet.
Első levél Csillag Tibornak
Mivel még minden ízemben remegek, mint a karórából
kitépett hajszálrugó, szakadékony, egymásba gubancolódott
betűimet figyelem s pontosság hideg présében csillapítom…
Tehát itt esett meg, a Scrovegni kertjétől néhány percre.
Verőfényben. Az Il Bo ökörtürelmű kőtömbje mögött.
A Salone kopár hombárjába csukott Fa-ló közelében.
(Mindent végignézve se nyerített át a Tarkamacskához
segítségért a sikátoron. Báthory István és Szobieszki János,
az ős-Il Bo-beli két diák szobráig sem a Prato della Valle
patakmosta oválisához.)
A gyümölcspiac egyetlen rágós narancsként töppedt.
Nem mutatta az időt a rég elporladt velencei kormányzók
keleties óratornya. Sűrű, tömör feketeség töltötte ki
a Loggia del Consiglio oszlopközeit, mintha az utcák
ablakaiból a feketére festett súlyos fatáblákat ide átszerelték volna.
Most látom, utólag, s nincs mit kerülgetni, leírom: lépcsőzete
mögött a Loggia feketeingesek száradó ingével volt beborítva
– láthattuk volna messziről. Sötétlett, mint ruhaszárító kötélen
egy egész különítmény csöpögő inge. Arcunkba vágta a hely
szellemét, akár cégér a kocsmát, ahogy a drapériába vont fal
a ravatalozót.
De a tizenhét éves Mantegna utcai táncosaival volt tele a
szemünk. Gíé elragadtatással. Fiamé gyanútlansággal.
A lépcsőn szép bennszülöttek (egytől egyig északolasz fiúk)
ácsorogtak. Az Il Bo polgárai? Apolló-vonásúak, Júnó-szeműek,
bársonyos szempillájúak. Egy kis, mozdulatlanná finomult dolce
vita – Gobineau, esetleg a fiatal Sztálin s a vén
Mao Ce-Tung szövegeinek fáradalmai után?
De miért nem gondolt a vándor a Mein Kampf-ra is?
Csak most, utólag jut eszébe? Pedig a nadrágom élét súrolva
fröccsent át a lábfejemen s terült el lapos, fekete pacában
a forró kövön a habos köpés. Nem, nem a paca: foszlány
azokból a régi (fekete) ingekből. Giottóhoz jöttem,
de a feketeingesek (most) vörös brigádja üdvözölt.
Kinek látszottam hát?
Legkevésbé sem érdekes, hogy K. K-nak; egy öregasszony-kicsi,
már enyhén rosszul látó, rosszul öltöző, maholnap ötvenes
pasasnak az ifjú hitves s az arcmás-fiú társaságában.
(Kiből elárusítónő anyám, P hercegnője semmit sem kérő
kezét mindenki felé kinyújtja, a hetedíziglen elnyomottak
várakozásával szemeiben).
Hanem látszom inkább Dino Buzzati öregének,
az ő szemükben, kik talán Buzzati hajtóvadászai?
De hol az öreg alól az ifjúságot bőszítő Rolls Royce?
Ez a tükörfényes ülepű vándor látszana bitorló
elnyomónak?
Vagy pogromra érett odesszai kis zsidónak (Síp utcainak,
potsdaminak, varsóinak)? Fehér bőrű feketének?
Mint ahogy 1951-ben Recsken papnövendéknek,
hadapródnak, bárónak látszott? És ’45-ben
– már ’45-ben! – P kellős közepén odapottyant
kosztolányis úrifiúnak – fehér sállal, fekete télikabátján
prémgallérral.
Barátom, csillapodott reszketésem. A habos nyál nyomát
a vászon-élről fölszippantotta a Nap.
Túl vagyok a szabadság üdvözletén.
Második levél Csillag Tibornak
Garázda Borbála fia, János
az Il Bo-ból Mantegnához menet
(e rekedt dalt el sem küldöm neked)
egy sötét fiút intett magához.
És repült az, s az utcasarokra
hunyt szemmel is rálelt volna bizony,
„Csak megtudom, mi áll a papiron!”
Behúzta magát árnyék-laposra
s olvasta így: Komámasszony Magda!
Szánj meg, mert az eszemet veszítem
Piroskáért! Hát ehhez segítsen? –
vadalma-vigyort vetett a lapra.
S a „medvetejivó” Janust,
kiről az a hír járt, hogy még „tiszta”,
(hisz püspöknek megy majd Pécsre vissza)
képzelt szemelni szőlőt, leányhúst.
Ó tudom, hogy hozzád jár naponta,
Táncol néked, mint negyedfü szarvas –
Ó de szép!, fogott tüzet, míg olvas
s kísérőzenét súg a csatorna.
Meg nem tagad semmit, ha te kéred,
Játszik véled, sétál és mosakszik –
jaj! már elmerészkedett az aktig:
a vékonylábú kádból kilépett,
bolyhos, zöld ruhákkal letörlik,
s visszahúzódtak a néma szolgák.
Piroska táncol s Magda szór lágy
selymeket magáról le a földig.
Komámasszony Magda kérve-kérlek
És könyörgöm hozzád nyomorultul –
liheg a levél, hogy majdnem megfúl,
de rá a vágy sujtott siketséget.
És olvadt gerincében a velő,
alájuk ágynak képzelve magát.
Szükségét végző vadállat? – A vágy
is ugyanúgy védtelenné tevő.
Se hall, se lát! Száraz faként lobog:
Az Il Bo és Mantegna között
bizony nem látott senki ördögöt!
E kapun saját nevében kopog!
Híres Magdolna, a kerítőnő,
Janus menjen a Barbaricumba!
Ő vérbeborult szívvel megmondja:
véle kezdjék táncuk legelőről.
Nem húzom el tovább, hiszen tudott:
e „postás” Janus nevében zörgött.
Magda nevetett, Piroska fürdött.
Ő köszönt s ment. De tudod az okot?
Janus verséből egy sor. Hatalmas
hangú, világot teremtő zene:
Táncol néked, mint negyedfü szarvas,
s a latin sor magyar lélegzete.
Egy ilyen fiút intett magához,
északolaszt, mint aki leköpött,
csakhogy ez tudta, a vers nála több:
Csillag. Mint Pannoniai János.
S tőle ő, lézengő unatkozó,
kis kalandor, ki ily verssort nem ér:
„A Pó vizén a hab galambkövér”,
oly időbe lép, ahol örök a szó.
Mantegnám, ki teremtett? Így
kérdezted lobogva Janus1
(reneszánszunk Petőfije
Mantegna-bátyjaurától),
s fesd ki a menny (…) kupoláját,
kérted versben, bőrödből majd’
kiugorva. Jupiterré
növelte lám, Mantegnádat
a három év korkülönbség:
már festők istensége lett.
– – – – – – – – – – – – – –
Mi az Eremitániban:
„ki volt a pusztítód?”, kérdjük,
s nem nézünk egymásra Gível.
Sem csöndes fiamra. Kéklik
szeme, mint egy ENSZ-lobogó.
És Pannóniai János
hűlt helye a falból lassan
szivárgó télbe beborít.
Ó, Tűnt Diák, ránk fújnál te,
mint ágyad melletti mécsre.
Mint vad szeretkezők testén
– e csillagtalan tengeren –
napod ha eleget dobált,
s kiégve vágytál már haza.
Dőlve ágyadba ruhástul,
a húnyó mécslobbanás egy
dunántúli mandulafán
nyitott csodaszép rügyeket,
de zuzmarára hó tömült
a korán tárt virágölbe,
s világ, téli fakoronád
– mint a mécsláng – már kialudt.
Mondd, álmodban hallottál-e
földet rázkódtató rengést?
Koporsó-ágyig ért morajt?
A bomba négyágú farkát
abroncsba fogó üvöltést,
a tőből kiszakadt karú
angyalok sikoltásait,
mikor kezük együtt zuhant,
s bombába vájva ujj s köröm –
de égfestő Jupitered
se menthette meg templomát.
Égtetek a tűzvészben bent.
– – – – – – – – – – – – – –
Ötszáz évig a bunkó állt
Jakab fölött, levegőben.
S te egyre nézted a hóhért,
ötszáz évig nézted, aki
Marsilio Pazzo-arccal2
feszült szinte pattanásig.
Ismerted hát, mint a többit:
jó Bonramino lovagot,
Girolamo dalla Vallét,
Mantegnádnak barátait,
jogtudóst, ötvöst, orvosát,
s a pocakos lándzsásban is
nem Squarcionét nevetted ki?!
Mind csillogó volt, s igazi
fényes, fehér páncél rajtuk.
Mantegnán is feszül, hiszen
közétek festette magát,
s te karcsú vagy és törékeny,
medveföldi angyalfiú.
– – – – – – – – – – – –
Bár igazán nem is tudom,
hogy a három szelíd lovag
melyike vagy, magyar püspök.
Messziről szinte lányosak,
már-már Szent Imre hercegek.
S az is lehet, hogy Vasari
megintcsak költött valamit,3
s lehet, hogy a kápolnafal
mélyéből arcunkba nem fújsz
zúzmarát; s hogy dunántúli
mandulafád télbe-fagyott
koronáját én képzelem
beteljesült sorsunknak most.
* Janus, Marsilio Pazzo, Vasari (jegyzetek)
A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel ritkásan megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.
Mikor a kőfalat, mint ragályos kiütés, beborítja
az elkényeztetett utókor cifrasága,
dél van.
Az „…elmebeteg nő naplójából”
föltűnik Gizella kisasszony Napördöge,
s merőlegesen döf át pikájával,
mint kozák a foglyát,
a fölé magasodó stégről.
Pika és döfés?
Ó, talán csak húrként feszülő zsinór
a Bábmozgató ujjmoccanásainak
műszelében pengve énekel,
angyalszárny-suhogást utánoz,
vagy legalábbis vadgalambokat,
hisz fehér kőcsigák árnyékos hónaljában
pihegnek moccanatlanul.
Csak karikaszemük sárga gyűrűje vibrál,
mint a Ponte Vecchio
fecskefészek-bódéiból
az ékszerek.
Igen, Igen! Csak húr, csak zsinór,
Napkezek ahogy rángatják hahotázva,
s a Napördög,
kinek napvihar-üstökét
Giotto elvékonyuló kiáltása, a Campanile,
innen távoltartotta még,
most a dóm rózsaablakát arcának kövér körével
gyönyörködve teljesen kitölti.
– Meglásd, gyűrűs tokája túlduzzad nyakán!
Feje a rózsaablakba beszorul! –
nyújtja rá olvadt cukortól fénylő nyelvét
a nyelvöltő Kis Hölgy,
de a Dóm előtti népvándorlást letaposva,
mintha csak rotyogó Napteste
szorította volna ki a dómhajóból,
a Firenzei Köztársaság hanyatt-homlok zúdul elő,
mint elaludt balettkar a vészcsengőre.
Vad riadalom kinyíló csatokkal,
hosszan kígyózó fűzőzsinórokkal,
festetlenül, vendéghaj nélkül,
csontgolyó-kopaszon az aranyifjú,
s Beatrice, a kilencéves,
mint Fortuna a karneválon:
homloka körül paradicsomkerti sugarakkal,
tarkóján tövig nyesett haj helyével.
A penész zöld-fehér rétegei
arcuk aszaltszilva-ráncaiban.
Gí és a Kis Hölgy – őrizőim –
tavaszszagú ujjukkal szememet befogják.
– Semmi, semmi – mondják nyugtalanul.
– Csak Uccello falra kent lovasszobra
kegyetlen patával szikrázott át a küszöbön.
Ő hajt harapós tekintettel maga előtt
ekkora tömeget.
De nem!
„Mindenünnen fehér márvány
álomhomlokzatok bukkannak elő,
(Charles de Tolnay, ha jól idézem Önt)
az emberi élet gyötrelmeitől
megszabadult emlékfantomok”
a Napördög pányváin ránk uszulnak.
Azaz csak én, magam.
Gí és én – magam.
Csak Kis Hölgy és mi – állunk itt alul.
Fölül Gizella Napördöge.
S e soha vissza nem térő görögtűz,
a minden pillanatban mást mutató
kaleidoszkóp-látomány.
Izzadó csöve körül
naiv gyerekkezem akarnok rántásaiból
ötvenedik évem sunyi reszketegségévé
vénül az idő,
s a képek szótlanul születnek,
szótlanul kihunynak,
nem figyelmeztettek semmire.
Hallom én, Mars lova nyerít, a márvány!
Parti toronyból a vízbe vetett,
sárhabból csigákon újra kiemelt bálvány,
vízcseppjeit szikráztatja a holdfény
éjféli sörényén,
csillársörényesen, áll baljóslatun.
Kigömbölyülő szeme
hideg márványmetszetéből
süt az idő
leigázatlan hómezeje.
Ezerháromszáznégy május elseje.
Ezerszereplős élőkép tűzből,
kínzóeszközök tárlatából:
az Arno bárkáin állványra tűzve
úszik a Pokol.
Kőkorlátot döntenek ki az iszonyodók,
a Ponte alla Carraia
lebunkózott fehér ökörként roggyant térdre.
Mint szárnyas hangyák vagy vérszopó bögölyhad
megtört állatnyakról,
fürtbe, oszloppá ragadva
csapódik a habzó, sárvető vízbe a tömeg.
Ím, „az ötödik elem”!
(Így hívta VIII. Bonifác Firenzét.)
Cipel az Arno nyögve Poklot,
dögnehéz úszó lélekkohókat,
fuldoklók fekete-kék kormos testét
begyűjti moszatszakállas hajófenék,
s elúsznak pokoli kotlós, csibéivel.
Tornyok között szarkák, csókák csatája dúl.
Farsang utolsó napja van.
Savonarola saját ízlésű Pokla
szorgos gyerekkezek közt nő a Téren:
könyv és festmény.
Csigáshajú suhanc, kinek
utóda, rá ötszáz évvel,
épp Boccaccióval csigázza magát
édes magömlésig,
betűre betűt, Boccaccio fölé
Petrarcát, Pulcit untan hajít,
ám némely kép előtt
formás hátsóját zavartan kitolva
árnyékos has alá rejteni igyekszik
fölmeredt vesszőt:
szép Bencina összefogott melle közé
Viscontiak idomított párducaként
szökkenne nyulászni.
Pedig csak festmény.
Akárcsak Lena Moralla,
kire ő a szemét se merte vetni,
ha felöltözötten sétált a túloldalon,
csupán a Dóm-homályban,
a kórus suhancai közé bújva
gondolt rá erősen, szomszédjával
unaloműző játékba fogva
a karing alatt.
Most látni róla:
osonna a dómhajóba,
beállna a társa mellé,
s míg Moralla ködteste kiszállna
markuk izzó foglalatából,
a Nap aranypont-sűrűdése
rajzolna nyíló-csukódó térdet,
leomló szurokszín függönyt
táruló titkok földcsuszamlás-ritmusára.
Egyetlen tűzpont az autodaféból.
Mutáló keresztes.
Majd tisztes aggokat botoz
s lányszobák tükreit töri.
Ki látná őt, mikor Morgante
hadverő harangnyelve se tart féken
lánghadakat,
s Margutte csudás szörnye
vele együtt omlik hamuvá.
Faustina lába is kigyúl,
Bencina melle
fekete füstbe csavart lánggal sziszeg,
sziszeg a huszonkétezer aranyat érő gúla,
s öklét tehetetlen a Városra rázza
az épeszű kalmár,
ki hiába ígért aranyat bigottnak
képért és betűért.
Ropog, pattog a máglya, mintha
Lorenzo Magnifico föld alól kihangzó
farsangi verse volna:
„Milyen szép a fiatalság!
Mégis elszalad!”
– Csak Aranykor nem szaladt el. Nem tudott.
– Aranykor? – suttogja Gí s a Kis Hölgy kétfelől –
kiről beszélsz?
– Hát róla! – kiált a szemfüles Kis Hölgy,
s egy Arany Fiút a tömegben fölfedez.
– Mintha csak az elveszett fénykép volna,
amit sohasem tudtatok nekem megmutatni.
Fiatalkori arcmásod! A tiéd!
Mert „az orr s a fül porca között
kilencven fokos volt a szög”… ott is, itt is.
– Csakugyan azt hiszed, hogy jelent ez valamit? –
kérdezem tőle, s ő, ahogy szokta,
fehérbőrű szerecsen dívaként vonogat vállat,
oda sem figyel, értékéről mit sem tudva,
sápadt kavicsként nyújt át színarany rögöt.
– Aranykor sohasem volt aranykor – szólok később. –
Csak egy bearanyozott kisfiú volt.
Megtestesíteni az Aranykort
neki kellett volna az Ünnepen.
De a bearanyozásba belehalt.
Most higgyem el, hogy hasonlít rám?
Orgona szól. Gravicembalo. Clavicembalo.
Hegedű és hegedű.
Gí kihajlik a Battistero kőárnyából,
s szépen vasalt bársonykönyvet
Lorenzo Medici hóna alól
két ujjal kicsippent.
– Talán boldogabb varázslat ez – mondja, s olvas: –
Arlotto elindul, hogy megkeresse szomjúságát! –
– Te is itt vagy, hogy megkeressed szomjúságod! –
kiáltja Kis Hölgy, kilesve, Gí mire gondol,
de Gí olvasó szeme már visszahőköl:
zöldbársonyú könyve keze közül kimászik.
– Jobb is. Arlotto póruljár.
Heringet, szardellát, kolbászt, sajtot
magára aggat, útnak indul.
Verejtékében mind megfő rajta.
Csak célba nem ér.
Az ember lehet „onore volemente tristo”*.
Lehet? Csakugyan?
Könyvgyűjtő Leo bár lorgnonját lobbantja szemembe,
jó, hogy ezernégyszázkilencvennégy óta
csak a könyvtár, a Könyvtár, A Könyvtár
visszavásárlásával foglalja el magát.
Nem húz pajeszon kedvenc Pietro Bembo
széllel-bélelt átköltése végett.
Nem ragad karon Baraballájaként,
hogy szuszogva kövessem, mint elefánt
a messzi Angyalvár hídján lecövekelve,
míg lorgnonjának napablaka
gonosz-derűsen matat ormányomon,
s „Koszorút neked, költők királya, Baraballa!”
veti le rám a pápai Kossuth-díjat.
Ármányos Bibbiena
olajos pillantással hunyorít a hátam mögött,
s a két gézengúz agg,
a hófehér sovány meg a bíborszín kövér
(mivel minden firenzei tréfakedvelő)
a trónus körül
kissé nyikorgó térddel játszik fogót,
s a bíboros lapátszabású parasztkezéhez
gyerekvirgoncan dörzsölődik
a gótikus csúcsú Medici-kéz.
* „onore volemente tristo” (jegyzet)
Közeli sakál könnyen takar távoli oroszlánt.
Leót Lorenzino, az álltalan.
Tréfamestert a tőrvető.
S ki Michelangelót futtatta bele a vakvilágba,
Malatesta Baglioni egyszerre mindent eltakar.
Vadállat-ravaszság süt a pofacsonton,
páncélcsizmája töri a tér kőlapját,
véres késének hideg villogása
Gí angyalfeje körül holdudvaroz.
Még jó, hogy a Kis Hölgy – táncukat
szemhéjunkon tanuló – lábujjain
sértetlenül ingadozhat
ekkora kés-zúgású cselvetésben.
Mikor Nagy Mintaképem,
ó, Firenze,
már csupa P-beli utcazsarnokból állsz csak,
s besúgóiddal lesüllyedsz modern kockakő-tömeggé
– s hogy kikerülhetetlen a meghasonlás –,
elhagylak.
Kietlen déli óra színtelen lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.
A bűn véső. Jajdul alatta a formátlan márvány.
Repeszti, marja. De nézzétek: kész már Dávid! Ime!
Önfeledt, kitárult nézők tiszta szépsége láttán
gondoltok-e testét tépve-alkotó vésőire?
Partja között lépkedett.
Olyasmit láttam, mintha
belülről világló golyók
gurultak volna lába alól.
Álmot hozó éj volt maga is,
izmos lába köveket tördelt,
öblös szájjal mennydörgés érkezett,
lába alatt végeérhetetlen rengett
friss temetőivel terhesen a föld.
Fölötte fényszóró-koszorú ringott
és megkétszereződött a holdsütés.
Ő lefeküdt a vizen át. Feje alá
parti könyvbódékból rakott könyveket.
Feküdt meztelen, mozdulatlanul.
Fölhúzott térdű lábát széttárta.
A fénylés sötét alakká körvonalazódott.
Szárnyas-bokájú lábfejek satujában
olvadni látszott a manna-puha test.
Közelebb kúsztam, tiltott gyümölcsre éhes,
láncos kövek közé ékeltem be magam,
s ő keresztül-kasul fénylett Firenzén,
mint sebesült fején a tiszta gézkötés.
Három hét óta virágot csak akkor láthatunk,
ha lábára mért apró csókjainkkal
lecsiklandozzuk vállunk hordszékéről lábunk elé,
a kutyaszeméttől förtelmes korcsolyapályává
megrontott kövekre.
Bár ő a képzeletünk szülötte csak,
nem vennénk lelkünkre, hogy képzeletbeli lába,
popsija s lapockája a kutyasár umbráit
csupaszon megérintse.
Mint zarándok az imádsághoz,
a kánikula motorbőgető dzsinnei között,
százlirás esőköpenyünket kiterítjük
az egyetemes árnyékszékre,
s ha mérhetetlenül sorvasztó szomjjá nő a vágyunk
egyetlen virágkehely látása iránt,
magunk is letérdeplünk a köpenycsillogás csücskeire,
és széttesszük szelíden szabódó lábát,
hogy a Simone Martini angyalához hajló liliomot,
s Botticelli erdősötétből kivilágító lányszem-virágát
hajlatai mélyén megpillantsuk.
1
Ó, miért nem telepedtünk rá a San Marco-kolostor cédrusára?
Megbújva a nyitott fedélszék barna gerendáin,
miért nem vártuk ki, magunk is szekerce-sebhelyes gerendák,
hogy alattunk a világ szétrezeg,
mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi?
Üstökünknél fogva miért ragadtál tovább
az Accademia Rabszolgái között
a megöblösödő kupoláig?!
Kis Hölgy! Hát nem mutogattuk neked végig
megbízható kiadványok kőtábla-terjedelmű mappáiban
Dávid minden részletét, minden nézetből újra és újra?
Hát nem ismerted lecsüngő kézfején
az alázúduló, vértágította ereket?
Ifjú szemének ijesztő távolba meredését,
azt a ködöt, ami egy kerti ünnepélyen túl
fiatal férfiak és lovak
temetetlen tetemére ereszkedik alá?
S orra tövében a márvány arcizomba vésett árkot:
a tiszta undorát a vértől,
amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!?
Nem láttad, milyen rossz órában érkeztünk?
A falat vetted volna szemügyre inkább!
Évszázados, néma kő-nyögésben, éjjel,
a gyerekderekú szellőztetőn
bejuthattunk volna a Rabszolgákig,
s tébolyodott vénülésük márványtömbjei alatt
négykézláb,
ahogy korunk képviselőihez ez egyedül illik,
a vörös pádimentum vaktükörén
elkúszhattunk volna a lába elé.
2
Talán szemet cseréltél Dáviddal, s érzéketlen kőszemmel most
megindulás nélkül tükrözöd a kőfaló hangyabolyt?
Helyette –
masinára görnyedt fényképész fekete elefántfej-takaróját.
A tömeg árvíztaraján kikeményítve imbolygó apácafőkötőket.
Egy angol úr rinocéroszülepét,
hétágú gyertyaként ágaskodik ártatlan családja fölötte,
míg ő mélységes meghajlással keresi a talapzaton – mit?
A műnemet? Mihály Angyalt? A vésett tudnivalót?
Ó, és tükrözöd fölnagyítva a Dior-modellt!
Kalapja fényes, fekete szalmacsipkéjét –
a fényes, fekete szalmamellényt –
tágszemű horgolásán babaökölnyi keble döf át
izgatott, merev bimbót –,
finom, érzékenyráncú bőrnadrágját – kétoldalt
keskeny holdsarlónyílásokból villog elő a bőre –,
s a combközépig érő fehér, tűsarkú csizmát –
könnyű, mint a hattyútoll, hosszú, mint a hattyúnyak.
Kalapkarimája alól zöld vízesés:
fátyol omlik a fekete-fehérségre.
Alóla takaródzik ki csigatalp-nedvet eresztő
kispap-tekintetek elé.
Vagy – vérében gyújtózsinór-lánggal – éppen a hippilányt
mutatod:
fekszik a tömeg ezer tappancsú lába között,
lehunyt szemét Dávid ágyékára szegzi,
s verejtékétől, tikkadt dolomitporától
harangfallá keményedett szoknya alá
erős ujja a márványt berántja.
Fejük, válluk, viharos kézerdejük fölött nézed-e őt is? Dávidot?
3
De nem nézted már,
mint kerítés fölött
a lebukó nap aranyába mártott teniszezőket
a tömegen át.
Nem is ágaskodtál.
Arany folyandárhajad Gí melle közé folyattad szótlanul.
Csak akkor mondtad el, kint már,
mikor az utca láva-levegőjén hányódtunk besötétített
szobánk felé,
hová halványzöld félhomályból
a zuhanyzó rózsája bezizeg majd,
s ágyunkból
dérlepte bozótot látunk, s a völgyben fehértetőjű házakat –
Hőgyészt és Z-t talán? És piros csizmád nyomát a hóban,
s egy ágról ránk csirreg vidám,
gyapjúból kötött Pallasz Athéné sisakod.
És diót tör megszelidített rókád a galambdúc alatt,
s hiába fintorogsz, Gí meg én megbarnult hecsedlibort iszunk.
Lerészegedve, én Uccello léggömb-lovai közé lefekszem,
Gí szeme gyöngyszürke ködön átsütő fényforrás felettem.
Akkor már hallhatom!
Sündisznó tüskegolyója, feketedem a havon.
Új bolygó leszek, ha levegőbe röpít a század – csak elvigyorodom.
Hogy Dávidot, Kis Hölgy,
szemed előtt fojtotta meg a kipufogógáz? –
Hogy megcsuszamlott az elszíneződés márvány izomkötegein? –
Mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi,
föllazulva, alkatelemei szétrezegtek? –
S hogy – homokórapor a betört üvegből,
szétcsurgott némán a lábuk alá –
ezen már csak úgy ütődöm meg, mint saját halálomon.
Éjszaka a Kis Hölgy,
halványzöld márvány fénylő tócsáiból
a benti, ötven fok melegben
közénk kuporog a firenzei ágyra.
Azt súgja: Játsszunk hóesést! S mindjárt hozzá is fog
a hópehelyfejlesztő manőverezéshez.
Hajunk tövénél kezdi, orrcimpánkon, szánk peremén.
Forró, lüktető ujjhegyéből sugárzik, mint régi
fogorvosi fagyasztó, a mentolízű jegesség.
Kisujja mellünkön szánkázva csúszkál,
mint pohár mellé ejtett jégdarab a tálcán.
Megakad a köldökünkben, kuncogva segíti lejjebb,
hol hirtelen mindkettőnk kertjét teleaggatja
nyújtózni kezdő hűvös vízcseppekkel.
Mintha olvadó hómező csurgatná
csípőnkre kunkorodó hajszál-vízereit.
Mire hópehely-szállingózása megdagadt bokánkig ér,
már azt álmodom, hogy Gí alvó lélegzését lesem,
és azt, hogy szibilla-arca kibukik a párna mellől,
s alig súrolva állhegyével fenyvesalji homályú
hegyoldalunk,
mintha puha, sötét hajába göngyölt feje
sítalpon siklana a számig!…
S a puha, néma csók közben Gí is aggódva lesi:
egyenletes-e a lélegzésem, alszom-e már?
Gí álmodik engem, álmodja a mozdulatot, ahogy
fölé emelkedő fejemet szájára húzza.
Ő, a Kis Hölgy alszik már ekkor,
melléig hajába takaródzva Gí vállgödrében piheg,
tündöklését testvérien szétosztja rajtunk.
Hat emelet mélyben alul
folyik a páncéldöngető orrszarvú csorda!
Korlát közé szorult fejjel bömböl
a negyedik emelet szelindekje a mélybe:
egymásba ragadt gépkocsikígyó dühét visszasziszegi.
Kísértetváll alatt nyög a törékeny erkélyajtó.
Ellenállása utolsó pillanatában
homorít a sikoltó üveg.
Alszunk, mikor az éj piráñái, szúnyogok,
őrjöngő felhőjük tonnasúlyával
mindhármunkig benyomulnak.
Micsoda szél volt, guggoló, földbe markoló.
Levegőt gyűrő manóálla térdéig se ért föl, ott csüngött alul,
testvére kinőtt bársonynadrágját harapdálta róla.
De csak lentről lesett föl rá,
a zöldséges és a könyvesbódé között
kutyamorgással is félig láthatatlanul,
mint papírról a vízjel.
És micsoda napsugárzás volt a szél fölött.
Késsel kiszabott! Térdétől föl a melléig
fakóarany priznicbe csavarta.
Ó ez a fénysáv rajta! E sápadt csalás!
Úgy volt égi, hogy színházat juttatott eszembe:
a lassan kattogó reflektorok fényuszályait,
amint ragadós fehérjük a köbre emelt anyagot
szétrezegteti látomássá.
De kibontott hajából köd szivárgott a fény fölött,
s alacsony felhők vitorlaárnyába takaródzott
a tekintete.
Talán az egész napfényjáték
a viseltes nadrág rossz cipzárja miatt támadt:
hogy-hogynem illetlenül szétnyílt a bársony,
s a háromszög-hasítékban
ritkás bokorárny-lilák között
lélegzett a fehérnemű hamva –
a tengervíz csillanás-fehérlés?
s benne Burano rózsaszín házsorai?
Valami Égi Tolvaj
– hasított képzeletembe, mint kurta, széles pengéjű kés –
orrom előtt akarja fényszál-zsinegén,
fényből kalapált horgán kirántani
gondtalan ficánkoló aranyhalát
a kölcsönvett nadrág tengersötétjéből?!
Mire lesz neki jó az esővíztömlők mellvédjein?
Hát rabló istenének bőrvarró tűje is van?
S platinapárlatból hajszálvékony operációs kapcsa,
mellyel rég kinézett ökörszemű angyalára
majd feltűzheti ezt a frissen zsákmányolt magánvalót,
a Földet, a Kis Hölgy
földnemű szentségtartó rombuszát?!
Mi lesz így velem, vele?!
szerettem volna elkiáltani magam,
de micsoda időjárás volt mellétől, mellemtől fölfelé!
Vörös porával borított Dolomit
barlangból barlangba beomló falait,
árnyékvitorlások sehova-billegő csúcsait láttam.
És porcelánporlást.
Talárfeketeséget.
Ködzsákba dugta őt.
A nyári, kilyukadt orrú klumpa klaffogását.
A visszhangzó seholt.
Álltunk az Uffizi Rubens hentespultjai előtt,
nyakunkban süldőlány súlyú kisdedünk, Kis Hölgy,
s bár képzeletünk terméke csak, hogy itt van, mégis úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés-íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz,
a jég- és szurokszínű szökőár-szörnyfej,
mikor csattogva előrehajtják kígyótorkú vízsugarai.
Mint lótetűt az ásó kék undorodása, trolibuszt görget,
sültkrumpliként megrepedt autóbuszt lenyel,
légkondícionált gondolafekete autók dudáiba
nyakba szúrt malacok eunuch-nyöszörgését tömi,
és selyemfüggönyös kocsiablakra préselődik
az első, a tizedik, a századik eminenciás poloska-arc.
Szétlapított orr, görcsösen tapadó csigatalp száj,
a gúvadt szem zselatinkockává dermedt segítség-esdeklésével,
ki egymaga, ki testőrei között
a kloákahányadékon megfojtva vonul.
Íme, középkori paloták kőhomlokzatából
ahogy kitüremlenek az ősök címerei,
látszik magazinpofájuk
a forgó halálból kidomborodva!
De hiszen Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján,
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves mosolyognak.
Három lenhajú hölgy széllel-bélelt lenruhában,
„Tutanhamon” aranyszögeccsel kivert bőrövvel hasukon
körbefogják a gyűrött fogpasztareklám kinézetű férfit,
s Rubens vásznait habzsolják mellé fagylaltként.
A Kis Hölgy semmi riadalmat nem okoz.
A legszúrósabb szemű teremőr sem veszi észre,
őt sem! nemhogy illetlen rosszullétét.
Úgy látszik, szüntelenül hányó kisbabánkkal,
láthatatlan, ám mégiscsak kamaszméretű pucérsága ellenére,
jólnevelten surranunk ki a palotából.
Csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera
virág helyett
dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!
S csakugyan,
összenőtt vállunkon Kis Hölgyünket
a kapu testőrei között menekítve,
eszünkbe jut az Uffizi kályhavörösen izzó sarka.
A fölrobbanni készülő öntöttvas már megrepedt,
s El Greco, a szemét közé zárt spanyol,
büntető angyalszárny-lángcsóváját
kivágni készült a szemünk közé.
Fodor Andrásnak
Talán mert 18 évesen akartam bolyongani a Santa Croce
kőpadozatába süllyesztett sírokon, s ez csupán 31 évvel később sikerült,
míg rossz falain Giottót bámulom, hogy mily érzékeny orral vont
függönyt porladó félhomályból keskenyszemű Ferencei és
szárnyukra feszített angyalai elé,
nehogy megrázkódjon amúgy is pikkelyesre repedező
vakolat-testük a folyosóvégi papi bazárból
bezúduló bőrzakó-, bőrdzseki-szagtól –
közben a Zárda utcai alagsorig pillantok vissza (ahol
először találkoztunk 1947-ben), a teremig, amit most
valamiért legyező alakúnak látok, mint nyakad körül
a Petőfi-inget, mészfehérnek, árnyékos fehérnek,
és fehérarany élek égnek a fehér oszlopokon,
s még a sarokban is, ahol szétvetett lábbal,
mélyen mellükre horgasztott fejjel
apácacsuklyájukba burkolódznak az árnyak,
szívtájukon átüt a frissen meszelt fal kifeslő fehér ibolyacsokra,
s mintha a felhőfehér mennyezet pórusainak szitáló
aláereszkedése volna, az asztallap síkján hó hull,
az asztalláb alján hóvirág nyílik – zöldje is ezüstfehér lett,
levelei közül emelem föl rád a szemem – s itt, most,
a Cappella Bardi fehérbe burkolt fiatal zászlótartója
kifordítja arcát a giottói képből,
s vértestvérek, szülőtök rátok örökített mosolyával
egymásnak hajtjátok homlokotok.
Miután Sikondán az első félórában Lantos és Sebestyén-nyomokra bukkantam, már-már itt is az volt az érzésem, hogy a Medici kápolna őre, amikor borostás közönnyel jelzi: a lépcsők előbb a kupolás márványtemetőbe visznek, s csak azon túl él Michelangelo nevezetes társasága –
ugyanekkor hunyorít is, mintha csak azt mondaná: van ott még néhány lépcső a ronda kegyszerek poros kirakatain túl, oda is kukkantson be, ott olvasható Tinódi Bálint üzenete!
Igaz, a Buonarroti két lánya közé érve az égvilágon minden mást elfelejtettem,
de most Viareggio homokján Neked írva, a tengerből emlékszem vissza a Medici kápolnabeli jelenetre. Valahogy úgy érzem, nem ez – az ott! –, az volt az igazi tenger, s mi közösen úsztunk benne Michelangelo lányaival, mindannyian.
Viareggióban a milliomos pálmasor mögött, a Kikötő mögött, Dalí sárga futóhomok síkja és a mocskos tenger beton hullámtörői között, az elhajított cocacolás konzervdobozból szemed előtt bújik elő a szirupbajszú patkány,
s a féllábú koldusasszony lábcsonkja messzire rózsállik virágként. Ide kifekszem, mint egy repülőtér egyezményes keresztjele. Kitárt karral kisápadok, kifeketéllek a csillámló sárga lobogásból,
és P-t érzem, gyárszagát, a meztelen fáig koptatott piros vagy kék, vagy lila bódé körül a kiöntött szappanosvíz otthoni sercegését: két lapos szikla között Gitkatamil lábujjaira húzza fakó ruháját, guggol K. K. bácsin, s megdöbbentő ugrálását egy pillanatig sem hagyja félbe – nádszál derekát mintha egy láthatatlan szenesember-marok szorongatná, rázza a fölül-alul nyíló zsákot, fönt kirázza a bőrt majdnem szétrepesztő két lágy labdát, hullámzanak, hegyükre ragadt mazsolájuk Gitkatamil bíbor arcával egyszerre ugrik föl-le,
lent, kapkodva takaródzó keze közül, a lába nagyujjába kötözött ruha alól mély titkuknak egyetlen holdfény-tincse sem rázódik ki a sófényes partra, pedig lesem – – –
de figyelhetem-e? Lenyűgöz K. K. bácsi Titán-arca: fekete szemgödre, viasszá sápadt orra, vonagló száj-íja, fogcsikorgatása.
Mi baja? kérdezném Gitkatamiltól. Vízbe fúlt? Ő az ajkába harap, nyelvét kiölti, száját, álla közepéig bőrét lenyalja, s pillanatra szemembe réved. Lát is. Tekintetével szól is: Légy szíves menj most! Kérlek!
Értetlen kisfiú, szótfogadok, megfordulok. Fehér papírrepülőmet gurítani kezdem a levegő ezüst pályáján. Csakhogy a repülőm visszakanyarul. Szárnya mögül rájuk pillanthatok.
Gitkatamil tekintetét most kaparja ki valaki a szeméből. Nem látom, csak belülről hallom, ahogy fölötte suhog. Gitkatamil bogártalan szeme, mint üres álarcban a szemrés.
Majd könnybelábad. Majd nevetni kezd.
Semmit sem értek. Ha meghalt, hagyná ott K. K. bácsit. Ha meghalt, meghalt. Olyan szőrtokos szájzuga volt.
De Gitkatamil ráborul. Hajában a napfény, szétrezgő körvonaluk sugárzása foszladó ruhájuk alól a homokban kígyózni kezd, siklani. Zizeg, ahogy egy szénaboglya lélegzik.
S kisfiú, én, rájuk ismerek:
A két lapos szikla köze hazatartó napserleg-hajó. Gitkatamil két fölfedett melle kigömbölyül belőle – zsákmányolt Heszperida-almák.
(avagy a Lány kérdéseket tesz föl a noah-noah életről)
Noah-noah élet? (Kérdezi szigete harmadik emeletjén.)
Dávid után, a Hajnal után,
Mária és Jézus szerelmespárja után
Michelangelo szonettjei Vittoria Colonnához?
Esetleg Vittoria válaszai?
A válaszaim?
Gauguin kölyökrókájának piros lába az alvó lány keble között?
Vagy egy breton Jákob angyalbirkózása
a domboldalt szinte vízszintes sugarakkal érintő fényben?
És következésképpen Tahiti, hol a lélek
Európa-sebhelyes, Európa-fekélyes,
párizsos folyású kiütés-korpuszán
négyszer tekercselt priznic Teha’amana-Otahi tapadó bőre,
zuhogó haja, mellre szivárgó hónalj-izzadása,
mosdótál-fényű ömlése a férfi borostái alatt,
a comb hosszán végig, a combok alá az ágyon,
s az önfeláldozó szorításban négy réteg lópokróc
a feketeribizke szagú has és emlő,
a bazsalikomszagú szeméremajak-fodor,
a citromhéj-keserű hosszú hát.
Sem virágöv, sem viráglánc – priznic és lópokróc
Teha’amana kő- vagy ólomüveg nehezéke
a semmi súlyú papírhalmazon.
Kicsi kő-, ólomüveg fenekének magma súlya
odacövekeli a gauguinvörös fűszálak közé a szétrothadót.
Ez a noah-noah? Gauguin föláll,
lepattogzott róla, rossz zománc, Európa fekélye,
s érzi, hogy ő most már „Noa-Noa”?
Avagy Libanon cédrusai? A griffnyakú cédrus,
a zsiráfnyakú madárfa, magasabban,
hova Raffaello bármikor eljutott?
Hol szabadon ring madárkalitkájában az őrület
(s a pesti éhhalál), a szerelemből régen fű lett és virág,
s egy nyelvescsók gonosz, lidérces hiányérzetéből
legfeljebb az Adria partfaló hullámainak merev,
törékeny botladozása támadhatott?!…
Netán a szivárványszínű oroszlán, a megfeketedett pofájú,
a karikagyűrű-szemű, egy szivárványruhájú asszony fölött,
ki a kagylóbensejű csendben elaludt?
S emelkedik-süllyed a Vámos látomása,
a noah-noah tüdejű kép?
Vagy a század emlékezetéből kihullott fotó
Gödöllő szövőnőivel? Egy vízparti reggel?
A szakállas férfiak egyike-másika stráfos trikóban.
A nők Giorgione és Manet rendelkezései szerint: meztelenül.
Noah-noah? Nohiszen! Hol végződött az egész?
A galambszakállú gödöllői piktor pókként ereszkedett ide-oda,
s freskóhálójának csali fonalával
beírta lassan az erzsébeti templomfalat.
Épp az erzsébetit? Aztán kinek?
Gaál Imrének, Rátkay Endrének, Kárpáti Kamilnak?
Kiknek Gödöllő szövőszékei sem adattak meg,
meztelen lányok reggelije a zöldben,
a kommuna nyitott ablakai égre és fényre kitárva.
S utódaik a deklasszálódott temetőben,
a királydinnyés homokban holnap,
a biceboca hajdani bortanonc Tamás,
meg a Sárospataktól besározódó
papírfőző Péter,
kátrányrovásokkal homlokukon
majd együtt bólintanak
az Elöljáróság rendeletére,
hogy szétporladt apáik sírhelye
Erzsébet új halottainak kell immár.
Vagy éppen őnekik. S a fű
undorodva növekszik rothadó lábfejük körül.
A tizenhét évből egy kedélybeteg reggel harminchét lesz.
Egy hófolyású éjjel negyvenhét lesz, ötvenhét lesz.
S egy rossz csoroszlya levelezése egy aggastyánnal
– még ha Padova harangjátéka kíséri is –
ugyan mitől s miért noah-noah élet?
1
A noah-noah csak a világ, ahogy nézed,
nem a menekülésed.
2
Jelentése sem Gauguin,
sem az erzsébeti néger.
Sem a menekvés.
Sem a forradalom.
Költőnőinkkel egybevetve
páratlan logikádat
jobb, ha lelakatolom.
Itt, Gubbióban nem az hiányzik.
3
A noah-noá(h)ból semmi nem hiányzik.
Nem élték fel. Nem tették tönkre.
Versemet nem írhatja el előlem senki.
Életedet nem élheti el előled más.
Feltéve, hogy sikerül rátalálni,
s ha azt mondod „én”,
csakugyan te vagy,
nem a hagymáz.
4
Ha ezen az első gubancon túljutottál,
kővé nem dermeszt többé szitává lőtt történelem.
Abban a bádogtartályban soha nem volt semmi,
nemhogy az élet vizét benne tárolták volna
neked s nekem.
5
Nem tudom, van-e a világon
annál tökéletesebb útszakasz,
mely Perugiából Gubbióba vezet.
De gyanítom, hogy páratlanságát
kezdettől fogva magamban hordtam,
s celláim falán már tükröződhetett.
6
Nem tehetünk mást,
ha a Lenyűgöző ránk talál,
addig nézzük, amíg a testvér
gyerekkor magától összeboronál,
elvegyít, átültet, keresztez –
Beállítsz magadhoz –
Térdeden lovagolsz –
A Farkas (s Gubbióból ki más?)
előlép s emlőjéből megitat,
ha szerethetsz.
7
Ha!
Vigyázz!
Ez itt a kulcsszó!
Csontváryt elég hallomásból…
S Otahi pózait mappába tett ujjal
tükröd előtt végigcsinálhatod:
attól, hogy tudod,
még nem leszel az a „lópokróc, priznic”!
Ki a vöröslő Gauguin-fűbe bukott,
rohadhat ott
tovább –
könyörületesebb nem lesz
föléje guggoló Európád.
Mert a priznicséghez
nem konyítsz.
8
E noah-noah hercegséghez
a festészet se elég bédekker, szívem.
Szeretni tudsz?
Egyszer megkérdi tőled „valami-valaki”
szelíden.
Ki?
A hiány.
Talán a halál evilági hangja.
Ember-köze.
Minden méz közepéből az epe.
A késszúrás-keserű mese
vége.
Hangosabban más kérdések sorjáznak.
Más hangerő. S a hangfekvés is.
Másokkal vannak tele a könyvek,
a vásznak.
Klitoriszod rejtett barlang-tömlőiben
más villámcsapások cikáznak.
Más a tézis.
S az anamnézis.
Egyszer meghallod mégis.
9
Majd ha – otthon! –
szememben a gubbiói útra pillantsz
(vagy a gubbiói úton rám),
a noah-noah sem lesz hazajáró fantom.
Sem végleg elkésett.
Sem túlságig korán.
Ha a történelem nem tart vele,
túllép rajta ő.
A szétlyuggatott bádogskatulyából kibújt
ő, a történelem végterméke.
A kezdet.
Ámbár csöppet sem új.
(S csöppet sem filozófiai értelemben.)
10
E szerény
csodát
talán érzékelhetővé teszi
hasonlata:
aki olyan szegény,
hogy a porszívógépbe illesztett papírzacskót
gondos kiürítése után visszarakja,
valami egészen hasonlót művel.
A noah-noah csoda: csoda,
csak kisbetűvel.
11
Mint a nő második, harmadik szüzessége.
Átélheti,
de megnevezésére béna
a nyelv.
S még a szerelemben is csak a hányaveti
léha
hasonlat
rózsaszín léggömbje röppenthető fel.
Azt mondják: „Csillagom, Napom vagy!
Oly szép, mint egy ártatlan gyermek.”
S azt mondod (magadnak is):
„Mintha szűz lettem volna újra,
olyan jó volt Csillagodnak, Napodnak.”
Látod,
szakadékony bőrdarabkád
ekkora vermet rejtett:
lett szemedre húzott sapkád,
bevarrt szemű Ku-Klux-Klan süveg;
a való meghúzza magát, mint légnemű hasonlat,
s egyetlen sejtje
(bár elhalt rég)
befalaz magába halottnak.
Pedig szűz vagy újra.
Ha: szerethetsz.
12
Nem fekete mágia ez, nem fehér.
Amilyen a kiürített papírzacskó,
mocsoknyom mocsoknyommal rajta összefér.
Gyűrődéseivel
a noah-noah agyagot-sarat vedlő
szentségtartó.
Horpadásainak
repedező boltú Sixtina matricáján
Ádám ujja Ahhoz mégis felível.
(Vagy csak felér?)
Törtívű mozdulat, e kéz
mellényúláshoz annyira rájár…
A gubbiói úton tart feléd?
Nem, nem, rosszul mondtam:
szőnyegbombázásból,
levegőbe röpült gáztartályok közül
sántikál már.
Harlekin-álcája leégett itt-ott.
A tekerőlant nyekergő
ördögmalom-kereke
pörög a légnyomástól.
De kibukfencezik roncsból a zene,
az Isten hetedik neve,
a kulcs,
ami egymásba nyit,
a más kor.
13
Más kor?
Nem történelmi idő, vigyázz!
Csak a padovai harangjáték.
A kiégett falakon nem lángbetűs írás cikáz.
Csak tájkép.
Semmi parancs.
Csak a jól ismert három dimenzió.
Mondjuk P, ahogy a szelek kisöpörték,
és amennyi sarkamra tapadt,
annyi Gubbio.
De ahogy a noah-noah belehajlik,
ahogy a Török Flóris utcán végigimbolyog,
az benne a más,
amit az égből belehajlít,
az benne az új,
amit magában hozott.
14
Mindez eszelősen naiv.
Mindez mese a Zöld Disznóról.
Még az se. A mese füle, farka
kikunkorodva a hosszú ó-ból.
(Ha ó-ra végződik e hegyre kúszó város neve,
miért ne lehetne ez az ó
az enigmája?
Ó,
kerek, mint a Nap,
kinyúlik belőle ölelni induló keze,
s látlak: pillangózol a zöldben fölfelé,
magnetikus
oltalmába.)
15
Mint a harangjáték.
Keze van, lába van,
ó-ra nyíló szája van.
Amit gondol:
levele van, szára van,
virág és mag.
Ennyi a noah-noah „tudománya”.
Végezetül is kezdet.
16
A tenger Vénuszt titkossá csiszolta.
Ám, lehet, hogy tízezer évre újra elmerül.
S utána hull egy közepes komputer
s egy behemót retorta.
Tízezer? Lehet abból néhány nullával több is,
ha a három így eggyé forrhatott –
s a kilencéves Beatrice Danténak
(azaz, költőnek a Múzsa)
hármasikreket szül:
mert Három Grácia szól a maga módján:
Jó napot!
S fonják, ölelik egymást dermedt táncban,
ha csupán átvitt értelemben is,
és semmiképpen sem raffaellói láncban
lejtenek örökké sóbálvány-csöndjükkel.
A tenger túlfaragta Vénuszt minden titkokon.
Vagy csak bevénuszozta az ócskavast, az üveget?
Mégsem anyaguk,
alighanem tartalmaik ömölhettek át egymásba,
hogy a három ilyen egy lehet.
17
És nem a boncasztalon,
kedves Lautréamont.
A napon.
Ez a hatalom!
Ettől lesz a csoroszlyából szűz!
S ötvenkettedik évem ifjúsága,
a sokadik!
Ettől
legöngyölődik fejem alá a Hold
tiszta gyolcsa,
s hátrahajló fejjel a gubbiói Farkas
számba ejti
melled tüzelő csúcsait.
Itthon pedig majd ez a fáma jár:
A noah-noah? P-ben él.
Farkasa gyomrában lakik.
Ki eljut Rómába, a boldog, egy mozdulat közepén
hirtelen ráfagy a márványpadlóra.
Megdermed, mint talpazatán a szobor.
Mert a kápolnamennyezeten,
a repedések szélütött, görcsös szőlőtőkéi között
(a Semmi szüretére érlelik ködfürtjeiket,
rohadó vakolat vízözön-szőlőhúsát)
kimozdul társai közül
és fejét feléje fordítja
egy freskóalak.
Az, aki soha nem nézett emberi szembe.
Mégis félrevetett tekintetű szemének fehérje
a magasból egyre a szív pitvaraiba csorog,
szétrepeszteni, mint víz a sziklát.
A Suttogótekintetű.
Kinek suttogása előbb májusi záporként fürdet.
Kirándulók ámulatára szivárványszínű forrás,
kőről-kőre szökellő habpatak-esés.
Előbb részeg egérkék zizegés-cincogása,
utóbb a tengert elérő lemmingek halálfüttykoncertjét hallod,
legvégül a tengeralattjáró-kabinba szakadó vízsugarak
ólomzsák-ütésű orgona-dübörgését.
Körbefalazott fürdőmedencében állsz,
kopár, zöld sötétben.
Magad jutottál be oda.
Akaratod fordított az engedékeny fürdőcsapokon,
mire a víz a vezetéken máris suttogva ömlik.
Hja, modern fürdő, csupa luxusötlet!
Itt a magasban a kissé ijedt leányarc
kitágult szeme szolgál vezetékül.
(Rózsadombokon, gazdagok között, közismert az ilyesmi.)
De a folytatás merőben szokatlan,
sőt kísérteties!
Mikor a víz már csípődön túljut,
s a vízzuhogásban a fulladó lemmingek füttyögését
már tökéletesen felismerted,
rosszat sejtve csap után kapnál,
csakhogy az eltűnt.
Marad a nyomuló vízszint buborék-pukkadozása,
s az egyre tisztábban érthető lányszem-suttogás:
Velence elmerül,
Európát elrabolják,
a tengerek megmérgeződnek,
a partok betonvadjai kiterjedt géptemetők,
és így tovább, egész a fulladásig.
A kispapok, a széparcú ördögfiókák lesben állnak,
s ha hébe-hóba akad is a látogatók között,
ki a Delphica gyerekarcába meredve
a fulladásos halál jeleit mutatja,
kis, ciprussal teli udvarba ragadják,
szoknyájukkal pörögnek, mint suta légcsavarok,
ha magához tér, a pápa érintésétől áldott
szentképet adnak a kezébe,
s emlékezetébe idézik, hogy az ENSZ zászlói kékek.
Csörög a persely
világszerte
Velence érdekében.
És este, mikor a folyosó-útvesztőkből elő-előröpködnek
kecses, teacsésze csengésű harangkondulások,
s hónapok elteltek anélkül, hogy bárkit
a ciprusokkal teli kertecskébe vihettek volna,
s a lesben álló ördögfiókák szűzlány-halksággal elsuhognak,
a kaput kulcsra záró öreg prelátus
fölszól a Szibillához:
Bocsánat Úrnőm, de fül is kell Hozzád.
S lám, egy szép napon ez a soha senkire nem tekintő
és hivatásos igazmondó,
kimoccan jövőnk tűzvész-panoráma mozijából,
s ki eljut Rómába, a boldog, érzi,
hogy szemének lassú, kövér bogárkái,
mintegy a fölszálló telehold közepére araszolva,
onnan egyenesen őt veszik szemre.
Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.
Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.
Elnevezzük Európának.
Ezen a szép napon Szibillán matrózblúz van.
Korára nézve tizennégy éves.
S Rómától csupán egy tartománnyi távolságban
dermedek szoborrá, én szegény,
falvak közt töltve kóbor időmet.
Hazafelé a vonaton az alkalmi utazótárs, egy kolozsvári
énekesnő Gít szenvedéllyel elhalmozza római búvó- és
evőhelyek címeivel.
Róma – ó!… Pánikszerűen menekültünk északabbra
(bizonyára e vándort istápoló szentlélek-paradicsom-
címek hiányában).
A Sixtinában a toloncházi csődületben láttuk: a gabona-
raktár-szögletű kápolna alkimista keverőtégely-bensejében
beteljesedett rajtunk a kémiai kicsapódás: az oldat
tetejére fölszorult Michelangelo ember-mennye. Mintha
mágikus hatalommal még présbe fogta volna a vegyület
egészét szétválasztó erő, kíntól s gyönyörtől feszülő izom-
kötegekből egyre hullott nyakunk közé az oda föl nem
való, hullott vissza a kicsapódó salak, s fullasztó
salaktömegünk lent, a szilencium ellenére recsegve-ropogva
sokasodott.
Michelangelo alakjai úgy néztek minket, ahogy a meztelenre
vetkőztetett hadifogoly a fürdő bejáratánál a kazán tüzébe
bámul, hová hosszú vasfogókkal behajították tetves rongyait
az ápolók. Alakjai nézték égő tetveiket, s szájszögükben
megkínzott mosollyal indultak a fertőtlenítő medencébe;
tetűmentes életük felé.
Most már – most már! – arra is képes lett az egyik, hogy a
másikat önmagától óvó szégyenét legyűrve, mutatóujját az
atyaszakállas Mindenség mutatóujjával összeérintse.
Menekültünk emberségünk besötétült mennybe-érése elől a
Vatikán labirintusából.
A pompa tehetetlen magömlései arannyá dermedtek
az ajtók szemöldökfáin.
A Raffaello stancák kimosdatott újgazdag angyalai,
hatalmasai mintha csak a mi népjóléti századunk
személyi kultuszának nagyságait mutogatnák:
átbeszéltek a fejünk fölött.
Mint a kongresszusok viszkető keléseinken.
Mint a vezérkarok a politika frakkos, dúshajú kopaszain.
A labirintus kijárata salakfolyót okádott, s Raffaello
tévészemélyiségei disputáltak.
A Villa Borghésében, az Állatkert mögött, Róma vasárnapi
családjai fű helyett a 30 centiméteres porban kigombolkozva
hemperegtek. Pántos, szoros cipőjüket lerúgták. Voltak, akik
a porszakállas vén fák kéreghányó ezüstös-sárga törzsét
egymásba csimpaszkodva ölelték körül. Mások az
alárendeltek megadásával várták, amíg az útmenti kút
csorgó vizével a kristályvizes palack lassacskán megtelik.
De legszebb a kislány volt. Bokáig érő gézruháját magasra
tartott ujjai közé csípve, szétfeszülő lábakkal, kitárt
karokkal a foltos fatörzsre szögelt fehér lepkének látszott.
Ki más, a Szépség titkos fölfedésének mozdulatát őriző benső
angyal függesztette föl ily kényelmetlen helyzetében,
kereszten szinte, ég és föld közé.
Csakis az ő hatalma tarthatta ott, amíg megadóan feküdt
a gyermek, és e kicsiny, csendes misének láztól rázkódó
ministránsa, a kisfiú alatta térdelt.
A lábszár árammal átjárt bőrétől összeégett szája még most is
fölékerekedik a kolozsvári énekesnő szavainak a vonaton.
Hintázó bársonyülések sarkaiból hangerősítőkből suttog
rekedten és beteljesülten: Fiore di conchiglia.
Egy hosszú szoknyás, nercbundás asszony
mezítláb megy a Tevere hídja felé.
Izgalmasabb, mintha meztelen
cicázna ablakod előtt, szűzi hóban.
Vajon a Tiberina-kórház vagy
a Szent Bertalan-templom kapuja nyílik
a híd túlsó felén, a szigeten,
ha az alacsony, antik oszlopok közt
elsuhog, s minden oszlopról a négy
lecsonkolt emberfej kikopott szeme les
dzsungelt növesztő léptei után?
Fekete szoknyája mögött a rózsaszín,
a kék orchideák összeérnek,
s a hústalanná eltörölt szájív
gúnyos fintorba rándul, mert íme
a vele egykorú hídkő lélegezni
alig képes, ahogy rászakad
az asszony csupasz talpa alól a vadon.
Kár, hogy e kis híd nem bővelkedik
kőpárducokban. Odasompolyognának
a lába alá, s szórakozottan
(vagy gyerekesen) amíg ott latolgatná,
hogy templomba vagy kórházba térjen,
húnyt szemmel tartanák arany szőrpofájuk
a földdel még csókolózni tudó
hosszú s hajnali bőrrel bevont ujjakon.
Mint tüzijáték spriccel az égbe rakéta-virágot,
dália-szirmosan áthúz képernyőmbe, az éjbe.
Még a szobában is érzem a kénszagu fuccsot, a csődöt:
Mars katonái megint kesztyűs-elegáns unalommal
szórtak a semmibe, béke. A Föld már észre se vette.
Florentino Bodini szobrát
el ne mulaszd a Vatikánban!
VI. Pál fából, fémből, rút
anyacsavarokkal szerelve,
csapolva, esztergályozva áll.
Sch. játékaira hasonlít,
csakhogy monumentális vad
modernség, a diabolikus
hozta létre! Bartóki iszony:
Pál – mint csodálatos mandarin.
És semmi folklór – hacsak úgy nem,
mint a Concerto Grosso Túlpart-
morajlása. Mint a kivégzett
utolsó látomása a fal
lefelé induló aranyhaj-
indájú repkénylevelével.
Klasszikusan megmunkált kezek,
de oly nagyok, mint kanyarban a
villamossín-sikoltás. Galamb
röppen alóluk komikusan.
A pápai faköpeny nehéz:
rab-halál az ólombányában.
A két szem annyira gömb s csiszolt,
hogy vakságában levetkőzik
előtted az emberi nagyság.
Nem hall mást ő, nem figyel másra,
csak az agyagrepedezésre.
Ő fából, te húsból, de együtt
peregtek szét, mint por a szélben.
Nagy mű? Szörnyeteg szobrász? És Pál?
Megrendülök a Hatalomtól:
lélegzetállító ez a Fény!
Hány ezer évig várjak P-ben,
hogy Bodini fa- és fémcsapos
káromlásszerű öröklétét,
az igazmondást az én Pálom,
mint megtisztelést, elfogadja?!
E fiú, háta mögött a Vízözönnel, térde fölött
az égbe vicsorgó lehúnyt szemű lóval
(a lónyak szinte kinőtt egy bivalyszarv
ugató-fehér harapófogójából, mint levágott fej a tálból),
átmeneti szellemi lény volna az istenség s az emberek közt?
Mindkét nem legjavából gyúrt teste lenne a lélek képe?
A széttárt comb Herkules húshegye közt a fallosz
üres, mint egy pólyásra csavart medvebőr;
nem tudod: Toldi Miklós-i izmai vannak-e ennek az
Afrika orchideáiról elhajtott puha és sima tomporú nőnek,
vagy most fog, mint iszonyat által megrepedt burok
a hermafrodita álca hímoroszlán-válláról lehullni,
s a szikrás hullámot vető hajzaton a szalag
(hosszú csónakján a Dunán cikkanó-evezős barátnőm
homlokáról ugyanez virít)
szemed előtt lesz ókori ifjú fején a győzelem pántja.
Csakhogy kié? Tiéd-e, ha az övé?
Igaz-e, hogy a bolygóitól körülvett főalak
naprendszert alkot? Ha igaz,
ez a se fiú, se lány, se isten se ember, ez a Köztes
mindössze kisugárzás, akit az Erüthreai emanált,
a henteskarú, a „Kimerült”,
szórakozottan lapozgatva szibilla-könyvét
a növekvő félhomály bárka-alján.
Kérdenéd, mért idegenkedem ettől a robosztus nőtől?
Mert a túlsó járda P-ben mindig tele van vele.
Ó, mindig előhajlik a készséges lámpagyújtó puttó,
hogy lapjaiba világítson,
s látom vele szemközt Ezékiel fölháborodástól előmeredt
hófehér nagyapa-szakállát,
a szél is lebegteti meg a szidalmazástól remegő szájszél.
Hja, késő. Már késő ennek az örökszép asszonymonstrumnak
a korholás, nagyapánk!
Henteskarja annyit se moccan, mint bögölycsípésre
a tehénszügy.
Hát mért nem vehetni észre, hogy vérbeli buñueli ötlet
épp ennek a nőnek tartani mécsest (mindig, öröktől fogva)?!
Akár a sivatagi Szfinxre bíznád, nevelje föl sivalkodó
porontyaid.
Ez? Hajéke tűjével elvégzi, Attila orrvérzésben kimúljon,
s utána, mint a kimerült, nyitott szemmel ültében elalszik.
Buñuel trükk nélkül metszhetett volna borotvapengével
a szemébe,
öt földrész mozija előtt is állná a vágást rebbenetlenül.
Úszhatnak vele szemközt a La Manche-csatorna égő hajói,
mint Dieppe felől vízre bocsátott lángoló pulykaketrecek,
s a szénné égett sültek a páncélosok fölolvadt, csillogó
marcipánöntetében El Alameintől a doni hóig – :
ő Sztálint szül, John Fitzgeraldot fölcseréli Onassisra,
s karja még mindig fölhasított állattetem súlyával csüng az
oldaláról.
Férfiak! Kit vett ez a kar ölébe, hogy „álmodd magadat
gyermeknek újra!?”
Ím, a főalak, s a platóni fölfogásban kivetült benső:
isteni jellegű emberi lélek… Miért csodálkozol?
Ha a Szent Péter templom Elvarázsolt Kastély,
a Sixtina talán a Tükörterem: nézz bele, megmondja, ki vagy.
S Michelangelo repedező szörnyetegei megtelnek
torokszorító jelentéssel,
mint ahogy a világegyház megütköző szeme előtt
a Bazilikában Bernini üres karszékébe
beleül az Isten.
Voltak magas évek. Most pajta-alacsony
ég alatt – méhben alvó magzat – nyakamon
a fej. Hátra nem tud: előre hajolhat.
Akár a górcsőre. Földből most lesz oldat.
Ez a látószögem. Róma macskaköve.
Ki ne nyúlj utánam – szét: ég rágta töved –,
nőnemű Tisztaság! Anyám és Szerelmem:
egykor magas ének. Szélfalú már vermem.
Írnék János-Pálnak: intene le gonosz
ajtónállót; szolgád, s nem Minotaurosz!
Ne bikabűz dőljön ablakod alatt rám!
Tele az utat én angyalokkal raknám.
De visszakérdene: őket honnan vegye?
Lefelé nézek hát, nagy, szelíd gesztenye.
Levélrágó hernyók: teremtődtek, élnek.
Isten tetűiként: kapuján pribékek.
Ahol hatalom van, fogdmegje ha terem,
nagy pecséted, pápám, templomszolga kezen.
Della Portád sóvár oltár-hölgye térdén
itathatom szomjam rossz papod miséjén,
de a vézna gyermek madárka-válla itt
a vaknak bűn! – holott: ott hordja szárnyait!
Carafa – János-Pál? Dög Huszadik Század,
te csak megtalálod szolgád, s Volterrádat!
Hát farmert Jézusra – már felbőgne kocsim!
Zord Arany János kép: nappal vagy bakacsin.
Tűkanyar-csikorgás. Vén vers, te, most lapulj!
Gyászleples dob, ha döng, lapátnyi föld, ha hull.
Bolond: repülni vágyva pörgöm.
A „csapdás lét”: e szárnyszegettség.
Ki hinné el, hogy égbe esnék
gyökerestől tépve, rabszolga,
s az út, a cél az Ablak volna
(ki hall engem, ha itt könyörgöm?),
hogy amitől te Fény maradtál,
Isten világa – szeliditőd:
rám is az égi kirakat vár,
tölteni ott tán szebbik időnk.
Nekem gödör maradt e század,
elásva szájig, mállt a torzó.
Vers? – Ím, kitölt latrinatájat.
Lópotyadéknak se utolsó.
Ablak? S ha Diotíma lába? – Látom!
Hol a balt, hol a jobbot, hol a kettőt!
Tálcán – kupé ülésén: bársony ágyon –
két méterre tőlem a Teremtőt.
Ki Ganümédeszt cipel szemhatáron
(s: Európa Bikája, ne feledd őt!),
most tíz lánylábujj! A feltámadásom!
Védtelennek látszik: gyönyöröm esdő!…
A bölcs háttámla minden mást eltakar.
Térdtől fölfelé nincs Diotíma ott.
Mint az éjszaka, ficánkol a magod,
rózsaágy a hipotalamusz hamar!
Terítve völgye holddal. Puha, sima talp,
surlódj csak egymáshoz! És a Rózsa hajt.
Ha majd a gödör rózsával megtelik,
alul a trágya: a század, a halott.
A bűz. A kár. Rázza Isten tetveit.
Sarába vesznek mákszem pillanatok.
Kinyílt szirmába szétosztva magam,
harmat az alján: börtönöm elfolyik.
Heisenbergi Pontnak aurája van:
éjt érintő fény – én! (Bizonyos fokig.)
Életemben tükröztetőd ha lettem,
magam vagy más rabja, mi csak közvetít
– csak a kimondhatatlan technikája –,
most hogy burokkal huzal lobban lángra,
nem értve mint, hisz értelmezhetetlen,
rózsám legközepével hull Istenig.
Gergely Ágnesnek
Itt valami baj van! Versünk torka véres!
Hol a nyele penge, hol az éle csorba.
„Nagy idők tanúja” – hol jutott nagy idő?
„Gyúl-e még gyertyányi verssor” a háztetőn?
Melegít halandót? Vers, vetsz-e rá visszfényt?
„Nappal horzsolta fa”? – Caravaggio vége
a Sant’ Agostino zugában, perselypénz
durva, sárga percén! Lépcsőző ég során
némi: voltak jobbak! S zuhanás-gyakorlat
(„nőtt, kit nőni hagytak”), de senki sincs érted,
s te sem magadért vagy; lámpása, tökélye,
szórendje, aránya – nincs tiszta jambusunk.
Naponta a bélsár megszégyenít minket.
Rút illemhelyeken a torz szülés-máslat
virággá alakul; hajnali angyalként
(számoltuk-e hányszor?) férgeink fekhelyén
kelyhéből megitat, hogy tüdőnk bírja még,
s ritkásuló csontunk, nyárson-forgásunknak
rettenetes bűzét. Szép! S excrementum lesz!
S bélsara: rég nimfa! – Szentjánosbogarak
lampion-menete, ha kanyarog este
az otthoni erkély alá borult bokrok
labirintusában – Hol az én szárnyam itt?! –,
ragadom meg vállam; de önnön angyala
lehet-e az ember, magát földhözvágni?,
üstökénél fogva tenni üstökössé?!
Szép: ami belőlem hiányzik. Szép volt ő,
aki még én voltam, amit a múlt szétdob:
a Nessus-ingemet, thézeuszi kardom!
Hogy Ady-koromban még az Imperial
szobalányát Léda nekem vetkőztette,
s a Via Veneto platánsora alatt
szoknya-máglyájába én vesztem a hintón.
Mikor – Kosztolányi –, hogy odafönt bál lesz,
oly üvegsorokban, ami peng is, lágy is,
ki nem hűlt szivárvány, ami hajlítható;
harmattal teli kád – fürdettem az embert,
mintha Angelico, a Beato festne
Ferencz József alatt versképeket Pesten;
a b a, b c b – Trianonig, s után!…
de azóta itt, s most, torka nagyon véres!
Hímrím és nőrím, ó ez a könnyed félmúlt.
Naftalin szaga van minden új ruhának.
Kétszer kifordított estélyiben viszi
Bugattin Tamara grófné a kreol lányt,
csak ezt firkantottam a Farnesi kádra,
s mint a zsiráfnyakú lámpák fénye, ringott
ormótlan teknője ónzöldes kőfarán.
Költő, ha tért akarsz: pápa tiarája.
Meztelen királyok szűr-remeke: volt-nincs.
Lakj az Aventinón, s szerecsen ágyast tarts,
kínai kedvenced: nagy keblén elalél.
De a vers levágva. Mócsingig kimérve.
Nem Fekete Angyal, nem Szent Györgynek hívják,
aki szíven döfte. – Fellini-orrszarvú,
mint a hajóűrben, lebeg nagy vizeken.
Szörny-Gargantuája Kháronig lesüllyed.
Majd Michelangelo fölfedezett zöldje
hasát bederengi, mint tátott barlangszáj
páfrányerdejéből egy kis bordás napfény.
Fújják harsonások, földagad képük.
Befelé fordult szemgolyó-tojásból
visszájára torzult pelikán tör rést
(önfeláldozás, címerállatod volt):
rettegés-szörnyünk arcunkba váj csőrt,
májunkat falná, fölkortyolná vérünk.
A Körforgás kész hát! Noha, mint dermedt
eszelős agyban szétvert hangraforgó,
áll a röpülés. Gödrön az Ős-szél: áll.
Halottasházunkon keresztülzúgva
zúduló kőtábla függ esésében.
Megfagyott Poklát fojtja el bal és jobb.
Szent és bandita: harapófogóban.
Középen az Idő kitömött baglya;
üvegszemében engedékeny perc sincs.
Sohasem hittem, hogy Jézus előlép
– anyja, miként ha Ádám bordájából,
tapad fiához (a szeretet: Isten!) –
s fölemelt jobbjával kettévág, mi egy vagy,
elveszett Teremtés. Nincs többé bűntett.
Költeni annyi, mint emberré tenni
– rettegett Állókép – sóvárgott Túlnant.
Vers, te anyánktól tanult odaérés:
Mária letörli fiáról a szégyent.
A noah-noah hogy Gí-noáhval
negyedszer küzd meg tébolyda-oldalával,
ablaktábla mögül öregasszony
kőkopogású tekintetével –
hugyban ázó fekhelyek forró szagával,
ahol a tizenhármas villamos szembe
jő a térdbe-metszett kanyarban magával;
s pókláb-kőív pillérek alá letérdel
földtől szennyezett rongyában az ég,
hogy homokporlásban lásd jobban: A bordák!
(Szétroppant, üres bordaváz, ez fönt a kép.)
S lásd két udvarával kormos erőd tornyát;
mint széklete fölött: kiszakállasodott;
kőtörés-sebhelyes guggolásba dermedt,
Róma fölött a Pokol tengerzöld
tornác-homályán döf rád keresztet.
A hegye sírhely-üregekké tör-zúz, Föld.
Ő pedig ott kézen fogva Gí-noáhval
átmegy mindkét udvarán. Át kapuk alatt
(boltjuk fölülről néz királyokat);
mint az Utolsó Ítélet vakolatán.
És verejték-ragasztotta akól-falán
magos cella nyílik hátoldalán.
Fala pórusait belélegeztették
embervérrel. Ablak sehol, csak nyíladék
vasrácsán a nyúzott rojt, az ég.
Tetemek vonszolásától szálkás a padló.
Vér buggyan alóla, mint a falból.
Lesz fekete rozsda. És abból por.
Kőrés-szürke levegő esőz a porból.
A cellában ketten, ők. És a Harmadik.
Makacsul fölhúzza csőréig karmait.
Szemben az éggel, de már megvakultan.
Viasz-láb, viasz-csőr, tollba-fojtott holtan.
Koronába foglalt szívverés: szívzúzás.
Ember és szándéka: magos, cellás egyház.
Előbb ágyasház lesz – csak aztán a fegyház.
Fönn: harang magánya. Padlón, tollban: csontváz.
Előbb Cecilia muzsikál belülről.
Előbb Teréz szíve kacag arany nyíllal.
Előbb menedékhely – csak aztán a csapda.
Utóbb Teréz márvány mutatóujjával
a semmi rácsába kampózva halállal.
Négy fal bárdja utóbb a szárnyad lecsapja.
A hajópadlódon Quattro Coronati,
a Kívül hiánya előbb képnek látszik,
mikor még nem halt el a begybe nyelt ének.
Előbb a rácson túl fa és fészek: égbolt.
Előbb áll a Mennyben. Utóbb lesz, hogy szétfolyt.
Akkor már minden szög téged tépő véreb.
Előbb csak virágmag – hullik a padlóra,
mintha a tetemmel terhes árny nem kúszna,
mintha a négy sarok saját tollcsomódat – – –
mártja szürkületbe majd a szemgolyókat.
S hogy a Kívül – fekete angyalfej –
a Quattro Coronati előtt haladt el,
ahogy Sába királynő-hosszú nyaka hajlott,
s viasz-láb, viasz-csőr tollba-fojtva holtan,
szól a noah-noah Gí-noához forrtan:
Ő tudta befelé. Én kifelé tudjam!
Uram, a szárnyam én sosem tékozoltam.
Vasketrec. Kőcella. Péter és Pál kampón.
Maradjak, mi voltam: terád nyíló ajtó.
Magyar Istvánnak és Babikának
1
Mikor elsőt lépem föl a csigalépcsőn
Magyar István után, vaslapcsipke-rácson
átüt a patkányvér; csontvázgúláidból
ahogy előtörnek, Város, a fiaid,
huszadik századi megsértett légiók;
gyerekszörnyetegek, vastagorrú nimfák,
macskakő-gödrökön gázoló suhancok;
nevedben emberség, őrültek a téren.
Kék áll és golyószem: ravaszán rendőrujj.
Palazzo Madama:1 Spadolini kövér
koporsója nyögi hervadt koszorúit;
unottan leffenti frakkját ajtónálló.
Megvéd tőle kordon. Nem úgy, mint Szent Péter
előcsarnokában, hol az út kimérve
(mint tagbaszakadtan Moszkvában a gárda,
hol Kreml alatt Lenin homokórapor már),
vigyázza a rendet: „Mit akar e senki
Manzù kapujában?!…” „Ki az a Bernini,
akit oldalt nézne?!…” (Az se köti hozzá,
hogy ő is római.) S az ó-bazilika2
pápatemetőjén a szolga megaláz.
Látom a vén papot a Vittoriában:3
„Buja turistalány! Lábaddal mit művelsz?!…”
– Te, édes Szent Teréz, tán éppen szétnyitod,
s az angyal izmosan térdén tart, úgy repít!
Hátizsák-púpú nő, ha öled földrengés,
mindörökké áldott legyen a gyönyöröd:
egy ott, s oszthatatlan Isten és az ember.
2
Mikor csigalépcsőnk derekánál járok,
suta szédülésben, mintha a gyerekkor
bordó süvegforma körhintáján ülnék,
nagy hullámot vetve ami csak keringtet,
alattam összefut a csipkevirág-rés:
macskakő nem tűnik borotvapengének,
nincs patkányvadászat, nincs márvány Írógép;4
díszlépő testőrök fénylenek egy kancsón;
a Via Giulián fölpattant redőnyök
– kihagyva a börtön alvadtvér kőtömbjét
(pápa emeltette…5 kattogó fakerék,
üvöltöző kínpad, vasgolyót vonszolt csönd) –,
tárult tükreikből muranói csillár
öntözi, mint szakács a püspök falatját;
kirakatokban a ropogósra sült Múlt!
Innen már nem a hugy, a régiség sóvár
kalapos díváján csüngő arany csillog,
s a földig hajlongók mosoly-légpárnáján
hölgy úszik, kutyája, s pórázán szerető.
Innen már nem látom a motoros tolvajt;
hogy templomlépcsőről elgurul a részeg;
koldusnő szemét se, ki egy finnyás nyelvész
akadémikusi tökélyével koldul.
Innen már nem látni mögéd, festett színpad!
Traianus oszlopán Gível kézen fogva
a „Popolo templom”6 női közé érünk.
Hol Átlósutcai7 Habakukként szökne,
de hajtincsén fogva, csibészes jósággal
emeli fiúja, az isteni küldött,
Teréz angyalának erzsébeti ikre.
S hiába a horgas, prófétáló ujjhegy,
(Bernini márványa válthat cédrusfára8
fönt, az Aventinón), s hátrálhat, hol röppen
az ötödik század kapuján a Hajnal,
szakajtóstul, ott is üstökénél fogva
ragadja az Angyal Égbe, dicsőségbe.
Ez itt a „Popolo” Chigi kápolnája.9
Ez meg Salviati Éva-teremtése;
egy merész teremtő: Atyaistent másol!
Nyápicok! Elvenni így kell, ami másé:
add hozzá magadhoz, s tiéd, ha magad vagy!
Mert átütsz rajta, mint Salome a fátylán.
Mint Péter vén szíve a Caravaggio-kép10
pőre aggastyánján vakon, s diadallal.
3
Na te, csigalépcső, abba is maradhatsz,
gondoltam félúton, Donatellám11 fogva,
fönt majd a Szél süvít, s Gumibaba-sellőm’
– Paradicsomunknak lebegő kertjében –
bőrdzsekis önmagát szétlövi sárkánnyá.
Jobb lesz nekünk itt, a „Popolo” sarkában!
Mint hét és fél évig kenyéren és vízen,
jól elélünk Gível kézből kézbe adva.
Csapjatok majd ránk csak nehéz templomajtót:
ami él, akkor kezd élni csak igazán.
– Falconieri-ház!12 Palazzina-lakód
társaságba vágyik: a Chigi bankja13 vár!
S a Sixtina-hajlat Delphicája előtt
látnám, hogy megmoccan szembogara lassan,
elválik lángtövis-koszorús jövőnktől;
átvilágló könnycsepp – s Gí szemébe nézek.
Nézzük egymást ketten, meztelen, mint szobrász
háttal álló nőjét a Saigoni vázán,
könyv fölé hajolva, míg áll csak a szívünk,
s úgy várjuk: megfordul! Hiszen már hátíve
porcelán alól is Isten léptét leste.
4
De ekkor fölértünk. Borromini bizarr
ikerfejeivel fogadott a tető.
Ókorimádat, faragott kőmellvéd,
kopott szakállcsigák, időtlen égivók.
Átnéztek fehéren, mint a vakság botja.
Napszállat volt már rég. Cavallini festett
ilyen alkonyatot, napszállat-szárnyakat.
Rómát eltakarták. Róma nem volt sehol.
És mégis énekelt. Mint gyerekkoromban
lapulevél alól üvegen fütyülve,
fésűn és papíron zizegtettük fújva:
„a királylány lába kivérzett az erdőn,
üvegkoporsóját bányába rejtettük,
tengerre úsztattuk, mégse volt nyugvásunk.
Köldökéből inni egyre csak szomjaztunk.”
Írt is róla Shakespeare, Csillag Tibi is írt,
Epreserdő alján zizegtetett papírt,
felét a Dunába, felét Erzsébetre –
Róma nem volt sehol. Róma Erzsébet lett.
Nem toronyból, miként régen muzsikáltak,
toronyban hallgattam a sosemvolt zenét.
Mint visszanyelt könnyet: szerelmed öléből
iszol tiszta forrást. Szeretted halálán
amint kérges szíved: fölérzi, hogy te vagy;
téged enged alá Yorick, a sírásó;
a te hűlt helyedet viszi most már lábad;
csurig megtelt széfed rejti már, ki voltál.
Minden zene sírás magadon szeretőn.
Tengerzöldvíz-aljú üveg mélye kottyan;
didergő gerinced szakadékán ömlik,
lefut a meleg víz, s kacarászni kezdesz;
börtönablakodba téli napsugár ér,
s te álmodban otthon tiszta ágyban fekszel.
Mint jószagú párnán, arcom belefúrva,
mint Gí vállgödrében kettőnk lélegzetét
– Róma, nem láttalak –, hallgattam a zenéd:
Puszta kézzel fojtott, tőrbe csalt, megnyúzott
Angyalod muzsikált, úgy lopódzott mögéd.
Féltérden mögüled befogta a szemed.
S az ujjain átal, te, fekete Mélység,
mint sávos léghajót, láttad, hogy fölrepülsz.
A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek
Nagy, nehéz napokban te, súlyos Súlytalan,
mint a Hold pengéje, vágj szívem burkába,
belőlem kerekedj, Jel, fényes világgá!
Ott kezdjél forogni, mint lábujj-tornyáról
kinyíló táncosnő, szép-titkú arcának
száz-szobás szemével – hogy mindent megérthess,
és mindent megtudhass, és mindent belássál.
Vermem kardfokától, ahol vérem lángolt,
négy részre kaszabolt tetemig szivárványt:
csak neked nyílhatott, csak szemed láthatja.
Hó hullik előtte, jég hízik mögötte.
Tél. Őszöm. Nyáridőm. Hol hagytam tavaszom?
S a hármat utána? Volt vagyok? Mint aki
rég halott, s nem érti: itt van, és mégse már?
Fog, de nem érinthet. Néz, de nem láthatják.
Kékmadár, Túlvilág, hintázik ágamon.
Mi csillan? Olvadás? Papírom fehérje.
Te látod rózsáját? Hogy kihajt, s virágzik?
Öleden, álmodban, negyvenhárom éved
nagy rózsabélésű szürkület-köpenyét
borítva fölébünk (gyereknek lesőlyuk;
szétpattant gombsornak titokzatos rése;
szoknyahasíték-szem; hegyen túl szökőkút
sugara mögüli gyerekkori arcod),
vágok rajta nyílást: s Időm szívét tálcán
lent, a keskenyülő folyosó-szobákban
a percek zavaró kattogása nélkül,
az órák kiszáradt levél-gerincének
ropogása nélkül, királynő-kezeddel
önnön fénylésében nekem dobogtatod.
Sohasem leszek volt, amíg a kezedben,
száz szobás szemedben kel a Nap s lenyugszik.
A többi képeskönyv. Lapozott iszonyat.
Szamárfül kunkorul: tűzben sül, hamu lesz.
Mi marad belőle? A Lungoteverén
ránk-hajtó barom s gép: ujjaid csipeszén.
Állkapca, kormányrúd összenőtt: együtt ég.
(Nem így volt?) S vezettél – Tóbiást – út fölé.
Alig dobbantottál, s ólom-anyagával
lábszár és bokacsont Hermész-szárnnyal röpült:
repedt sarkam föntről görögül mosolygott.
Kezed közt tartottál, nem a századomban.
Szebb Földön a Földnél. Hármascsengőd: zendíts!
Átüvegesedtünk, mint tavasz jégcsipkéje.
Csörgedezhetnénk most, mint szomjasnak forrás.
Fölkattinthatnának, mint este a lámpást.
S száz-szobás szemedből lenyúlna az ég, hogy
leljenek fogantyút a tébolydaajtón;
szemetelő ködből, kifelé, fel, lépcsőt.
Mellvéd mögül ez az elkékülő
hegy-völgy barázdasor Toscana csak?
Szétnyílt rongyba burkolt harangütő:
toronyárny seper címeres falat.
Alóla kivillog vasháló-drót,
ezüstporu ággal hajamba kap.
Vasnyakú kőkút, vén vizelde,
kátrány lefolyóján sárga lepke,
s nyögő állványzatán a bárkanagy
kopott hinta – rajta lobban a gyolcs:
mintha csak fényéből állna a Hold,
oly vézna és hosszú ruháju lány
vízszinten leng. Egy lány volna csupán?
Öreg ez a kép. Csak éppen öreg
vágy-vadászhoz illőn kifinomult.
Most vékony aranylánc csüng a bokán,
hol meztelen hempergőzött a múlt.
A testtelenítő, ritkásan szőtt
szoknyában virágbibeszáj remeg.
Ez csak Arezzo? – Rombuszpárnáján
fektettem egykor gyerekfejemet.
Már egy hete Firenzében élek, de ma találtam igazi otthonomra Arezzóban, Piero della Francesca paraszt-templomában. A pusztulás angyala döng itt vascipőben, dühödött Francesca-lény maga is. Súlyos csontú. Jól szájon törült a szárnyhegyével. Nagyon kellett is. Azt hiszem, hogy erre kellett Arezzo nekem.
A sarok mögül vadul kifordul,
légbokszoló karján pálcika-düh,
feje leszegve, szúr haja szarva.
Térdharisnyája feketén kókad,
harmonikaredői bokáján.
Mint hangrobbanás, a gimnázium
röheje porlaszt kő-galambházat.
Kölyök-Rátkay, Rabelais-t rajzoló,
Beethovenjét kabátzsebben hordó,
a Pastorált szorgosan füttyögő,
míg végetnemérő csontos ujja
szigorún araszolt partitúrán.
Hogy kottát nem ismer, nem zavarta.
Álltunk áhítattal, s a Föld repedt
burkából hosszan valami fénylett.
S kit Tibi mindig Hercegnek látott,
a Petrarca-ház alól kitáncol,
fa-arca lötyög a mackótáncban,
ahogy Margót forgatta körül
’45 piros, kék erkélyein.
Mi fölnéztünk rá, s a rács ködösült,
lehullt, mint korom a Kis-Dunába,
s Gorgó-nénijének lágy tomporán
keze mintha léghajót övezne,
a Kende Kanuth utcán túlrepült.
Ó, onnan, föntről hosszú, elegáns
késtartó bársonytok a városunk.
Porezüst. Finom tetűhas-ezüst.
Papírsárkányt festett föléje ő,
s mi madzagjába kapaszkodva
egyszer csak eljutottunk Arezzóig.
S szalad a héregi levélíró,
s a nagyobbik Balzám, koporsóján,
s Vilmos, ki Isten tudja hol veszett,
s Imre élősdiei, fürtösen,
és Juhász Sanyi verskancáival,
s kiken anatómiát tanultunk,
nővéreink és unokahúgunk
Fellini-kalappal takaródzva,
nyakláncával állig-gombolkozva,
őzsuta-gyöngén hólisztbe lépve,
lepedő-állaton háton s hasmánt
nyakig emelt lábbal nézve tükröt,
itt vannak mind a fabódé-árnyban,
égett gazban, mellvéd-repedésben,
szállnak hintával, lógnak kötélről,
mintha csak P-ben, mintha csak P-ben.
Amíg Gí vásárol, én a dán lánycsapat
combtövig fölszaladt szoknyáját bámulom.
Hőségből pördülő levegő-harangról
látszanak leválni elém, a fű közé.
Előbb még kecses fríz, kéklő ég derekán
illendő fonadék – öt érzékszervemnek
hirtelen kitakaródznak most! (Nem látnak?)
Én ennyi rengeteg tejfehér holdas bőrt
estig se vonszolok ebből a lángoló
édenből szemhéjam alatti istálló-
szénámra!
Este majd föllépnek. Éneklő füzérben,
miniben.
Majd combjuk havazó husángja halomra
csépli a bajvívó Toldikat: oszlopra
ráhúzott kísértet-páncélvért rugóra
csapódó tárt karú vasától éppen csak
szabadult apácafiúkként verődni
alájuk.
De most még Pán szobra kő-kecskeszakállba
lihegve maszturbál. Nekik meg kétfele
fut szemük fehérje; északi libabőr
futkorász ingükben. Kórusuk se nem hall,
se nem lát, egymáshoz bújva csak búbosan
izzadnak;
össze és vissza ver, kalapál szívük, hogy
izegve-mozogva a fűben maga is lepréselt
virág lesz.
Egy hét Arezzo. Egy hét középkor. Várjáték-főpróbák.
A Michelangelo albergo sarokszobája.
(Nem éppen a tengerparti hatablakos…)
Mintha éjjel hangszóróban vergődnénk a gödrös ágyon.
Gödre, mint a bombatölcsér; keresztben hasalunk az alján.
Végítélet harsonái kozák lópata-attakként
szikráznak keresztül-kasul a sötéten.
Bereteszelt ablak kicsapódik!
Őrjöngő arkangyal szárnyaként, kardjaként suhog, villog,
mintha a szemközti szobafal földig leomló
függönye mögött a két tetveshónaljú hóhérsegéddel
tapogatódzna felém ’52-ből hazulról.
(Volt képük hozzá, idáig settenkedni a nyomunkban!)
Elmegy a kedvem az arezzói hegyoldal
csillagbokrain sötétlő csipkenadrágocskáktól,
szállónk nevétől, sarokszobánktól.
Hát én már csak, mint koporsódeszka rámája
foglalok fejemben poros zsinóron kopasz börtönégőt,
megnyúlott nyakamban csigolyán átbökött kampót,
szálkás kötélből lifegő hurkot,
benne félig-gyerekévek üvegcső-testét?!
Vért hány, recsegve-ropogva szilánkká zúzódik,
közös burokban teletüskézi szembogarától a lába körméig
recski, nosztrai kopómat; vérével vegyülve
májbarna, sűrű ürülékiszappá rápúpozódunk
koszorúereim fullatag foglyára, szívemre.
Hát ez a ház vagyok én, házűr, koporsófalú ház?
Álló múmiaborító, emberalakú, istenmaszkjának évezreivel?
Ékírás rajta föltámadással telerótt,
de benső sötétje a börtön kopasz égője által áttetszik,
s ha Gí lüktető madárbegy-ujjheggyel
hajtő alá a verőér-tájhoz ér,
megsebzi a torkom űrjéből kidöfött akasztókampó.
Pedig sárgán nem is a végítélet harsonái recsegtek.
Arezzo őrangyala fönt toronyból toronyba szökdösött,
falból kilazult köveket dugdosott fülébe: semmit ne halljon!
Bogárhátú hegyi úton német sörhab komlótajtékja patakzik,
gázolják fanfáros suhancok:
mint keresztesek az ellenséges völgytorokból kiömlő ködöt.
Hajnali három óra van, amikor rézcsizmás főember
(mint tekintélyes tanárikar legalja:
hajdani leventeoktatóm), magáét leküzdve
a süvölvény macskajajt most már oltogatná:
„Ez nektek Középkor?! Várjáték-főpróba?! Arezzo?!”
Firenze földjéből kivetett Petracco,
kit Arezzót lakni
erőszak kergetett,
egy fiút nemzett itt, ki a Dóm mögött írt
világot szoptató
boldog szonetteket.
Szerelmi szótára, se latin szelleme
kedvemre nem szolgált
– ez gyerekkori csőd:
idegen szobának aranyló díszlete
Petrarca virágos
ripsz könyve azidőtt.
A selyemhuzatú állólámpa narancs
fényködében villant
aranynyomat neve.
Mellette zongora: egy háromlábú szörny
morajló hasából
méz csurgott, a zene.
Mint szobasor-végi ajtóban, menekült,
fél testtel rejtőzve,
féllel visszavágyva
hátráltam e titkok holdudvar-mélyéből;
mézbe, kínba mártva
kerültem az ágyba.
Macskamosdást végzett Emmi a verandán.
Dunyhástól repültem,
itta szám, szemem őt!
Nem vette ő észre, mily magasból hulltam,
aranygyapjút alám,
simított lepedőt.
Hiába volt az éj bogárnál sötétlőbb,
háromlábú szörnyből
folyt, folyt a mézzene.
Verssel telt meg hosszú, végtelen mély ágya,
s Laura lett Emmi,
Petrarca kedvese.
„Ki hűn szeret – szólt –, annak jó lesz halála”,
s fagy a ripsz könyv rajtunk,
éreztem, mint a gyanta.
Bár Petrarcát Emmi sohasem olvasott,
álmom médiuma
most csak úgy szavalta!
És borzadtam én e fentvaló világtól:
Emmin csüngve hűség
jutalma vagy, halál?!
Akkor inkább húga ágyába bebújjak,
s bűnömért majd élek,
ha Emmi ránk talál.
Én Gizum! Hónaljad csöpp oázisába
reszkető fejemet
hadd fúrjam! Élni jó!,
esengtem hosszan – és keltem Gizu mellől.
Fák hajnali tornyán
már fütyült a rigó.
Csak Emmi hallgatott. Nem szólt soha többé.
S Gizu? Még szeretett?
Nem is tudott rólam.
Levetve, fejemre dobta alvó ingét,
mintha üres ágyra – – –
Némán fuldokoltam.
Ez gyerekkori csőd – s tanulsága közhely.
Füled, kritikusom,
kinyisd, míg olvasod:
Értelmezésén múlt a legérthetőbb is.
A vers: sosem csak vers:
mindig plusz te vagyok.
Egy ifjú szőnyegszövőnek
Mint poros-ezüst folyosón falikárpit,
a rémtettek termét eltakarja
a Dóm s a Medici erőd közt a pázsit
szőnyegből szőtt zöld párka-alakja.
Mozdulatlan s mégis csupa hullámhegy-völgy,
ahogy mély fölött csillan a kékség,
oly ártatlanul ejtőzik ez a park-hölgy,
a párducmorgás behajtva hétrét.
A nyúlra idomított párduc a hajtó-
fiú véres rózsafej-szivével,
e címerállat évezrek óta tartó
zabája fedve új s zöld bibével.
Virágszirommal, arannyal hímzett minta:
hintán Sába kicsi udvarhölgye.
Száll a delejét gyolcsába rejtő inga –
tán egy régi szőnyegszövő szülte.
Ivókútnál a hófehér egyszarvúnak
rózsaszín szarvhegyét is ő szőtte,
hinta-kedve száll, s mint hattyú-vonta csónak
repül a lánytest gyolcsát áttörve.
Mint a hegy utcával koszorúzva körül,
ha az esti ablakok mécse gyúl,
elsötétült bokán a gyöngylánc tündököl.
Térde holdja süt a napfényre túl.
Szőnyegminta a vénülő lesekedő,
ki égve hintától hintáig jár:
medvetáncú hajlongással szimatol ő
aranydiót a lány lábainál.
S hímzések ők is, a kis piaci szarkák,
bokorba bújnak, kopót játszanak:
lesik az aranydiót, hogy kikaparnák,
akkor tűzként közibük ront a had.
S hímzés az is a hinta alatt, a fűben,
a fű zöld párka-ölén a birok,
gyolcsából virágszemetet röppenőben
arcukba szór a lány – s a képből kifut.
A rémtettek termét eltakarva, szőnyeg,
egyszer csak közepében magamat –
látom az alkony málnabokrába szőttek,
s a fonál fölaranylik, lángba kap.
Csak ezt kövesd, nehogy hátráló léptemet,
nehogy a Kis Hölgy selyem lábait
Gí s köztem, öléig hóban. Ne érj Telet,
mikor utunk oda már visszavitt.
(Újból Arezzóban)
Oh a szárnyas idő hirtelen elrepül
S minden míve tünő szárnya körül lebeg.
Nem Petrarcát hallom, hanem Berzsenyit,
bár a Via Pileatin lépkedek.
A szárnyas idő? Késett évtizedeket.
Forgószél-szárnya fiamért korán kapott.
Későn és korán – melyikük kezéből
kell elfogadnunk a vakfehér botot?
Későn és korán – két nakonxipáni lény,
két szélkisasszony – álomnak hús, húsra: köd.
Erre csörög diójuk – s csíkká hullsz, szív.
Egyik zsákba dug, a másik kútba lök.
Fiú, lehetősége kinek végtelen,
és álma nem ismer mást csak szorzatot.
S apa: kiégő múltjából kivonták,
és lehetősége mind szétosztatott,
e lecsupált és amputált, és lecsapolt
későn, ahogy a koránba belekarol,
kapu illanékony, szétrezgő hőből,
melyen a vad hús-vér van átzakatol.
Fiamnak Arezzo hegyre épült város.
Téglaként faragott kőből süntüske fal.
A Palazzo dei Priori ugyan
börtön, nem városháza bástyáival,
de a Dóm mögött a gyantaszagú bódék!
S az elhagyott ligetben, hol a hinta száll,
ott erős-szálú Sámson-hajat lobbant,
ott csikópatáival szikrát kapál!
Sámson-hajon át zászlós Délsziget úszik,
és a látóhatáron csupa Délsziget!
Tombol a síp! – Hogy földdel telitődik,
s jeremiád a sárból?, ki érti meg?
Ki érti meg kentaurcsikó korában?
S hogy világtalan! Hiszen kendő a szemen!
Korán. S nakonxipáni keze palánk:
körülfonta az arezzói hegyen.
Nekem Arezzo: a küszöb alá nyomott.
A P-beli wc-előtér, a szekrény,
hová Gaált dugták, mint ide Pierót.
Íme, Kondor Béla függ itt keresztjén.
A Francesca-templom: megszelidítetlen
oroszlánja körül leprásfalú ketrec.
Ó, ha megkésett magyar vagy, P-beli,
otthon vagy hát! A sorsodra ismerhetsz:
Rátkay-festmény, Soroksár alá lökve.
Cs. T. költő, fejjel lefelé a Dómban.
S késő! Rajtunk a Hatalmasok ökle.
Arezzón? Honi októberi hóban?
Körülzár, mint egy tankcsorda a várost
késő-nénikém nakonxipáni keze.
Szemünkön kendő. Seholba indulunk:
világtalan világba s hazafele.
Dícsértessék, Piero Mester!
Sába királynő, csókolom lábad.
Ha Imre sárkánymadzagán, ha nem,
Mekkámba értem, ide, utánad.
Imre meghalt. De a sírba csurgó
istállófénylés nem hagyhatta.
Most egy testben ő is, én is,
meredünk Földet ért Menny-faladra.
Egyszercsak, íme, lehetek Jákob.
Kissé már vén, s kurtavasforma.
A Lajtorjáról már leszédülnék.
Itt, tövében várok Angyalodra.
Mindig azt hittem, Vele dulakszom.
Érzem én most: kevesellt ő engem.
Égbe bámult. Elfordult. Árnya volt,
ha árnya volt, mit földre tepertem.
Ó, hajolj le hozzám Titokzatos,
Földnél mozdíthatatlanabb magma.
Emelj fel engem az Istent hordó
földdel összenőtt hintalovadra.
A mozdulatlan páncélsisakos
merevebb, mint álló körhinta-báb.
De mindegyre fölöttem eltekint –
arra a bizonyos Sarkpontra lát.
Holt rohanás századja, Huszadik!
Él? Bebörtönzött képzeletével
degeszre töm zsebet mohón – intel-
lektuális madáreleséggel.
Tudja: kék-ezüst csík a papíron:
robog a lokomotív a hegynek.
S kirajzolódik látszatalatti
vad kúpja a lokomotív-szegynek,
ha kék-ezüst csík szögekre bomlik,
a gép, mint hernyó, szeletekre vál,
fény-gőz bomlik, a szem mégsem téveszt:
tükrébe becsapódik a halál.
Ez az! Ahogy a kazán szétvetül!
Tornádó-petúniában egy ház!
Ahogy a tömeg tömegtelenül,
s végtag-esőben, föld, ágyúszó ráz.
Rég, a Köves úti sintérhajlék
bódéi közt a nyitottszemü holt
hevert a fegyverén ily mereven,
de vedlő, fehér tűzfal-szeme volt.
Katonaállkapocs közé fagyott
hóbuckán volt ily érintetlen máz,
amibe a golyó-Idő csapott,
a mozdulatlan semmi-moccantás.
Rohanás végállomása: harctér,
sírkert, tepsisor egy kórház alatt.
Lehet, hogy minden szem Sarkpontra les,
csak éppen jelt nem ad, néma marad.
Itt a holt Idő, míg fahinta-báb,
s a mozdulat magát leleplezi,
egy virághullámzású óriás
mezőt tükröztetnek a szemei.
Minden szem egyirányba néz. Oda.
Minden szem egyvalamiről hallgat.
Mester, előtted semmit nem tudok,
s rám sugárzod, mégis, hatalmad.
Rám öntöd. Jordán vizeként habzik
ránccal kaszabolt kisfiú arcon.
S – szemem kivéve – lomha körhinta-
alakjaid testével elalszom.
De istálló templomod lépcsőin
míg Arezzóban lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.
Piero della Francesca Arezzójától Luca Signorelli Orvietójáig
1
Luca! Luca Signorelli!
Most kellett hát hozzád menni?!
Orvieto hasábján a
kristály mennyed
most tudott csak megrepedni?!
Mikor Piero elé értem
levegővé kopott már térdem.
Jámborai észre se vették:
nincs haladékom többé
lábbal a kőlapra lépnem.
Malomkerék-csobogó imákban
Gí pávaszemes szárnya kitártan.
Ki látta? – istálló-templomon végig
magában koppant a cipője,
holott fogta vállam.
Ki látta volna, hiszen én sem:
százszoroz szárnya pávaszemében.
Állig öltözik – csak a fény nyomával;
s félig-eltöröltet, hordoz,
visz még! Így lesz megérkezésem.
Tárt karja úsztat teste mellett,
s mint szív alatt a gyermek,
fejemmel onnan ráhajolva,
vállgödrében érzem, érzem:
minden idő rajtunk betellett.
Mikor szemközt álltunk Pieróval,
nem nézte, térd alól lábam hol van,
sugár nélkül csak sugárzott,
mint legfölül, Ádám halálán, Isten.
Mint Gí szeme-sarka hóval.
És nyomban Ádám leánya Gí lett,
hordozott, mint édes testén inget.
Szorított magához, s mintha
mestered két teremtménye volnánk,
málltunk csak, ahogy freskóhoz illett.
2
Két kapuszárnyad közt a résen
átláboltunk a Teremtésen.
S ahogy a jó ház pitvarából nyílik,
láttuk: előz zebráidból
kővé dermedt éden.
Ó, ezek már dehogy harapósak!
Fölszökell – de játszón simuló csak,
nyak ível át köztem és a
Föld között a semmin;
hozzák Gínek korona-koszorúnkat.
A Cappella di San Brizióban
te itt, s falad alakjai túlnan,
szemközt két lépcsőzetes padsor:
föntről is, s előttünk a padból
tükröződtök, mint arc, víz színén a kútban.
Gí már épp átemel elétek,
mikor a Dómba úsznak a zenészek,
s előttük mi, mint nagy pillangó szálldos
testem meg a szárnya;
egymással énünk: nincs eggyebb s egészebb!
Múltunk, a kék pilletáncú távol
sugár rózsa-reflexébe gázol,
s balról, jobbról, mint harang, ha nőbe
beleoltott kondulása volna,
ég, ami voltunk, akár ha magától.
Kék csipkekalapban Gí az esküvőjén.
Angyalfeje hullik világalji tőkén.
Fej nélküli törzsünk láttam lassú lejtőn –
rég: a pap szemében, vetett ágyon egymást –
meztelen a hajnalt! – Most: naplementém pőrén.
S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
Pávaszemszárnyú angyal ültet minket;
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.
Tavon túlról jöhettek a Sant’ Andreába,
a szelíd síkról két gyerek.
Árkádok kanyarjaiban kezük
minduntalan a másikhoz ért.
Tetszett, hogy madárcsőr csípdes ujjbegyükbe ekkor;
sötét bolthajlatvégi állótükörből
titkon kilesték sorra: a másik ingébe forró
fakopács ugrál a gyönge, ruhafedte mélyre,
s mint illatozó két növendékfa, tárták
formázódó törzsük: tűpárnát a tűnek.
Csupán két tóalakú szemből kerekült rám
vékony gyerekarcuk, s a homályból
nem is látszott más, csak szájuk üvegfénye,
amikor tornyából egy doktori angyal
ajkuk közé fénylő lázmérőjét dugta.
De oly lobogva tódult ki azon a higany,
hogy feléjük meszes nyakszirttel hátracsavarultam,
mint vár a kapuhídját láncszemcsikorgással
kattogva ejti át az árkon.
Előbb még a Sant’ Andrea nehéz kőpadló-rácsán
lestem utánuk: milyen vak szerelemmel kelnek
az alvilág befagyott folyóin keresztül,
s nyomukban most: a Camera degli Sposihoz kanyargó
kopár folyosó kormos hajlatában Gível lopakszunk.
Állkapocsával záruló résbe lábfejem dugva nézzük:
szalaggal pántolt sűrű haj alá lopva másikuk testét,
odabent ők már az Udvarhoz vegyülnek.
Egyikük kesztyűt húz (hogy benne a másik
párás vonaglását rejtse),
s arctakaró nagy szemét a sovány lány
némi töprengéssel szegzi nagyanyjára:
kapna-e választ, ha almáját nyújtva feléje (mintha saját
csöpp mellét emelte volna ki az ingből)
meghitten kérdené: Ugye te is
a Teremtés fája voltál egyszer,
s bizsergő almádat Gonzaga nagyapának
te is így letépted?
Gyönyörködtetvén magam Mantovában mostan
lábam nagyujjának táncművészetével,
hanyatt fektemben a kellemesnek tetsző ágy
kokott-suttogásán szenderülve érzem,
micsoda boldogan tennéd ugyanezt itt, e
második emeleti matrimoniálén,
ahol a rücskösre kapart hófehér falból
két kerek törzsű oszlopfa feszül a menny
szögletes mestergerendáit tartani ránk.
Nyögve éppen hét szeli át a tetőnket,
de igazán nem ez a bámulnivaló itt!
Még csak a deszkabetétek szarvas szeme se!
Sem, mikor az oszlopfák repedése nyílik
– körülszimatoltak, fölbecsültek, mit érsz –,
s az ördögök a nyelvük lógatják az ágyig.
Fölöttünk elfekve telített oszlopfák
– bennük akár egy pár is összekapaszkodhat! –
percegnek is éjjel megállás nélkül fönn,
fanyoszolya-bensőn fából zenélnek.
Amíg csak Mantovát tenger nyalja körbe,
mint lepergett orsó, oly nyulánk és hosszú
vízhullámok kúsznak szőnyeget ingatni.
Csak azt ne feledjem: kizárólag éjjel.
Mert hajnal előtt te furcsábbat látnál:
egy különleges gömbfát, delfinpocakos
kövéret és alvót az ágyunkról csúsztat
ablakunkon át a maradék sötétség.
Nagy kalózlobogó vontatja előről,
lépesmézű holdfény, csöngős és pengetős
lapátkerekével forog a talpáról.
Vagy páráktól villanó aranyevezőkkel
Nap páholja a vízszint fürgébb suhanásra?
Bensejéből Gí, lám, magasan és mélyen
csöng rá édesen.
Tómocsár karéjában Mantova úszik.
Most először laktam olyan szobában, ahol
az ágyunk fölött végighúzódó gömbfagerenda átmérője
legalább hatvan centi volt, s a százesztendős hosszú
repedéseken éjjel angyalok dugdosták ki az ujjukat.
Jól megkapaszkodtak a reves fában, amíg ördögeik
a legváltozatosabb pozitúrában derekasan
végezték a dolguk, ki mivel tudta:
dórijával (dór oszlop fazonú és arányú falloszával),
nyelvével (Weöres Sanyi mondaná: szorvájával),
a nyápicabb középső ujjával, lám, lám…
De kár, hogy vége itt térnek és időnek,
ahogy vége lett két mantovai éjszakámnak.
Giulio Romano lakomázó fiúinak-lányainak
a Gonzagák bordélyában;
a kétezer hárskoronába Hold-létrán szökdösésnek.
Most már faun-bundaszagom keverve hársvirágporhoz,
a Te lova kockacukorként mindkettőt tenyeremből kinyalta.
Ha erre jársz, látni fogod: hogy, hogy nem, két szem havas,
fehér fényű kockacukorrá újból összeálltak éjszakáim
rád ügyet sem vető, örökké szomorú tucatló-szemében.
1
A fényképészek fekete leple,
mint kis koporsókon a takaró,
a hegyi szélben gyöngéden lebeg.
Imbolyognak a törekvő hátak,
selyempúpjukon végigcsurog
a kék, égitest nélküli fénylés.
Rég a völgyben hegyi oroszlán járt.
Dühödt léptét a törpe gyümölcsfák
másolják ide: a görcsös törzs mind
egyhelyben loppanó fenevad most.
A gépek halk kattanása neszez.
A halszemű lencsék kidagadnak.
S a teljesen üres ég csodáját
a sötétkamrákban előhívják.
A szárnyas lovat, kecsesen amint
egy aeroplan a Zenitre vonja.
2
A szakállasok föltűrték combhoz tapadó nadrágjukat.
Az úszómedence loggiáiban a feldöntött üvegekből
kiapadhatatlanul szivárog az idő.
Nem mérik többé a teraszok óráival.
A fürdőigazgatóság csöndre fogott harangja lehullott,
a földön félredűlt.
A mozdulatlanság olyan magára-hagyatott,
mintha minden tárgyból kirepült volna valami.
A szakállasok gúvadó szemmel fogták a sellőt.
Csak lélegzésük kis párája kúszott végig,
mint tolvaj zseblámpafénye a sellő pikkelyein.
Szeptember hintója karikázik tóba,
küllője vizet hány, nagy iszapbékákat.
Fújtat paripája, kapál a patája,
vége van a nyárnak. Elhajtott! Nem láttad?
Most még csak sárgállik, de őszre bíborlik,
egy-két levél repked sápadtan öledbe.
Levelek közt levlap: rád gondoltunk tegnap.
Táncolva lépkedtél köztünk fel a hegyre.
Hegy tetején aztán két-két kőoroszlán
kapukon átenged: Orvieto nyílik.
Ott vigadunk estig, dómját festők festik.
Karunkban röpülsz el, vissza, Budapestig.
Persze: mindez álom. Ülök s kitalálom,
ha a szemem húnyom hosszú alagúton.
Hol távolban látlak, hol meg átfon lábad.
– Vonaton írtam ezt? Vagy füledbe súgom?
Rátkay bolzanói tárlatáról
A tiszt itt nem üthet arcul katonát.
A Hordát képkeretbe zárjuk;
múzeumunk falán vizsgáljuk;
Max Ernst neve csillan üveglapon át.
De jól állt Kodálynak a doktor-kalap!
Kék volt a raffaellói ég.
Az nem bartókin fájó vidék;
Golf-áram tavasza kék kastély alatt.
Bolzano palotáján egerek
vonultak csak az Ikon körül,
Csontváry, Rátkay együtt örül,
tisztán látják: „bő márkinék, egyebek,
elvarázsolt Europék, Dianák –
csak áttételeződtek.” Na és?
Össze nem ragasztható a rés:
itt a világ; ott mi, költői fámák.
S hol a tiszt nem üthet arcul katonát,
minket is képkeretbe zárnak,
míg nem jön el a röpke zárlat,
tűz lesz, s kormában hagynak a katonák.
Rátkay reneszánsza
Jobb neked, „Agathon”!
Partra húzták fekete selyemzakódat.
Ujjaiból egyre csurgott Itáliád.
Sárba kevert testeden
kirepedeztek Firenze háztetői,
s szemlészed szemébe döfte
Gimignano-tornyát
a genitáliád.
„Kövér leszek,
testvérkéim;
gömbölyödik rólam
a zsákvászon.
Mit tehetnék,
duzzadok, mint
vízbefojtott húsa
a csontvázon.”
Gulácsy Lajos Veronájában
1
A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül,
hiába múlt el közben csaknem hetven év,
rozsdavörös esti pára vár, s benne csak úgy, mint Rád,
Pisanello látomása.
A Castel Vecchio kertjében (mellette a börtönépület rőt falát
indigókékre patinázta az idő) Holdkifli kisasszony
a paprikapiros torony alján bronzzal befuttatott fűben fogad:
Juhhy, juhhy, ol hik muff, mondja kedvesen
a nagy, vörös szemű, pettyes kutyának,
mert alamuszi sütkérezése közben a függőhídon
utunkat elállta.
A napszállat teszi-e vagy reteknadrágos alabárdosaid
emlékképe,
hogy fehér szügyének fényesre kefélt szőrén
Berengár vérfoltjait gyanítjuk. És máris itt „a középkor…
mézédes… mégis brutális szerelmek” (mondta volt jó
Füst Milán is),
s Júliák fészkelődnek a bástyacakkok fekete árnyaiban.
Nézd, Gulácsy Holdkifli kisasszonya fekszik előtted,
vezetem Gít óvatosan a magas, szellős bronznyugágyhoz.
Nézd e hatmellű leányszobrot a főhelyen, Finottiét,
ahogy ernyedten a fű fölé lógatja lábát,
s benne Gulácsy nakonxipáni nője testet ölt.
A szabadtéri kiállítás többi szobra magába szívott
minden neszt,
de én zihálásodat hallom. Talán ő éppen így feküdt, mikor
eléje térdepeltél:
a térdeidet csókolni vágyom újra, dadogtad keservesen,
s Holdkifli kisasszony vagy Agatha (nem mindegy?) beszélt,
ahogy az üvegpohár kondul, ahogy az üreges érc kőtől, fémtől
megpendül:
Juhhy, juhhy, ol hik muff.
De én kivonultam a hazámból!, büszkélkedtél, ahogy
a kiéhezett
negyven nap böjt után a rozmaringos csirkét visszautasítja.
Juhhy, juhhy, csengett Holdkifli kisasszony,
és volt ebben együttérző bólintás is meg szívderítő „na és?”.
De Rossetti Londona semmibe vett!, ráztad öklödet,
s a felelet világos volt erre is: ol hik muff.
Elhagylak!, fenyegetőztél holtfehéren, szeretőm indus,
barna teste fürdik a napban!
Juhhy, juhhy, hallatszott a gyíksurranás-kacarászás,
s látom, látom, amint a nagy, vörös szemű, pettyes kutya hátán
Holdkifli kisasszony Nakonxipánból kivonul.
2
Gí pedig ezalatt fényképet készít rólunk.
A kisasszony bronzlábai mellett guggolok,
s csaknem hetven évvel később, hogy térdeit csókolni vágytad,
kezembe fogom a lábujjait.
Nyakát a nagy, vörös szemű, pettyes kutya egy lőrésből
nyújtja le,
s a paprikapiros torony, mintha Berengár összes vérét fölinná,
alulról fölfelé fokozatosan beborul.
3
Kútmély a kert.
Indigókék-szálas a fű.
A bronz lábfej hűlve sugárzik.
A fényképezőgép Gí vállán lóg, tokjába bújt.
Szótlanul áll Gí, a tanú, s figyel.
E tenger-rejtekaljra búvárharang-arca belülről vet sugarat.
Aláereszkedett kincskutató, ki tekintetével körbekeríti
Holdkifli kisasszony hat hűlő keblét, lenyúló lábának
hosszú ércujjait;
körül a bástyák fölött Shakespeare és Füst Milán Itáliája,
rögzíti pontosan,
s nézvén az Anastasia templom falára illő képet,
a három másutt s máskor élt férfit,
kik mindhárman jelenvalók vagyunk, s szívünkben egyezés,
elkészült, hogy tanúsítsa:
1978-ban Veronában testvérként találkozott Gulácsy
(itt járt 1909-ben, meghalt 1932-ben),
Novello Finotti szobrász (kora, neve előttünk ismeretlen)
és K. K. a Castel Vecchióban egy alkalmi, kerti szobortárlaton.
Fönt, majdnem a domb gerincén áll a ház. Háta mögött Hőgyész.
Jobbra, más dombhajlat alján nyújtózik eléd a csicsói torony.
Sugártalan, vörös a Nap, s mint megszállás után kopaszra nyírt
francia lány, bukdos alá a pincébe tűnő lépcsősoron.
Te is pincébe ereszkednél beljebb – amíg a fakó fény.
Gí a vállalkozóbb, hangját hallod, de a bátor vállat csak sejted.
Egyszer-kétszer rebben kisbunda-ujjból az Ariadné-kéz,
de mi lesz vele s veled, ha fonalát villámsújtottan elejted?!
Ha a pince szűk alagútboltjából a Minótaurosz
előhajolva újra, kőbordáival majd nyakadba szakad?!
Olyan Ő, mint rossz szokásod: kettévágtad? – mögüled ront rád.
Hinnéd: szívét metszed – s vére vörös kádjába fojtott patkánya vagy.
És kapura szögez a kimeríthetetlen Alakváltó,
s a kapun túl minden kinyújtott kéz hiába utolsó szalmaszál.
Ariadnéd kövér özvegyasszony, szélvert fekete ballon,
fölhasogatva semmibe zizegő bála fátyol, rongykarnevál.
Hogy itt jártál a pince mély kerengőinek egyikében,
s hídláb alatt lesütötték szemüket előtted az oroszlánok,
hiheti-e, ki kívülről kerülgeti a bejárást csak,
tisztes távolban terítve családjának – hol ti is boroznátok?…
E dombhajlat rubin levével tele volna pohár, a száj,
a terítő pokrócban folytatódna, s az: alkony-fésülte fűben.
És a fű erdővé nőve csipkebokorban folytatódna,
s a Göncöl kigyúlva szekerezne fönt, a kiterített időben,
mert ki volna nyitva, mint egy mappa, kiterítve, mint atlasz,
tűre szúrt pille, ha nem verdes már, lábujjatoktól érne égig.
Nem mutatná, hogy rab, csak azt mutatná, hogy gyűszűtökbe fért,
vörös borodban szikrázna tovább – határtalan e Semmiékig.
S ahogy leszáll a borszint a pohárban, emelődne a Hold.
S amíg összeérne a szátok, közelmerészkednének a nimfák.
Karon ragadnának, s te elbotladoznál a Bejáratig.
Angyallihegést tömne a szél füledbe, csapna szemedbe indát,
zöldbab-színű lósörényként folyna a zsálya lábad közé.
Nem is te lépnél, lóhát-hullámzással ragadna magával a föld,
de rátalálva, ott te is csak hitetlenkedve megállnál,
s hátracsavarult fejjel keresnéd, fűben a helyed hol tündökölt?
Ott, szembesülve lógó magaddal – maroknyi patkányálca,
mely saját farkán felszögelve csüng – hinnéd: a hős az, aki voltál?
Ariadnédra ismernél kapu előtt pár gyászos rongyban
a guanóba fojtott sárga fákon?… S kire a fűbe hajoltál?…
Gí a bor rubin foltjával száján nyitott szemmel elaludt?
Végleg elrekesztett kerengőn nem az ő vörös fonala ragyog?
Nem ő az, ki ijesztő kanyar mögül kirepül, s levágott
vadállatfejek közt talál toszkán eget – lázadnak Kijáratot?!
S hű kopói, az oroszlánok tátott torkában mészfehér
est előtti sugárzásban lebeg a sávos dóm Orvietóban.
Canova ajtónálló óriás angyala hagyja Rómát,
s Umbria zöldjébe kivágtok, érett ölén ringva, mint hajóban.
Suttog nektek Kis Hölgy-koráról, amikor még Z-ben fürdött.
S mint az öregedő Magritte ecsetjén, hússá változik a márvány!
Víz veri gyémánt szegecseit hosszúdad kőülepére,
de testszagú hajszálér-ringás a tükörfényű kő, szádat forró húsára zárván.
S lesz aranysápadt, mint az Arany Bikában
éjjel a suttogó lámpanyalábban, a suttogó-vizü kádban – – –
És nincs többé vége, nem lehet vége már,
széttépettek ösvényén szárny gyúl a bokán, ahol jártatok hárman.
Repül Ariadnédhoz, mint szomszéd falra esti lámpafény.
S oly esttel telik a Pince, mikor: „Batyuba kössetek!”, akarta.
Csergebozontból bontogatva ízenként lesd meg újra!
S ahogy éled, fényesítse ízenként ki a nyelved színaranyra!
Ragadjátok vállán, bokáján ketten! És hintáztassátok,
hogy parkba guruljon a nevetése, tollpehelybe zárt szelence.
Messze, ágy közepébe hajítsátok, hol lepedődön ég,
s gyöngyfényű a pórusok láza, mint félig kész festményen a kence.
Könyörögjön: még! Még! Örök dolgok közé legyen beszőve.
Halálról szólva arca mindig elszürkült, mint égetés előtt az agyag.
Ariadnéddal akarta összefonni a lélegzetét,
szemed kék falába zárni, mikor először oltotta szomjadat.
Örök, de csak dolgok voltatok. „Ki-be ugrálhatok! Mint a
süppedő fotel, nyitott ágy, vár szerelmetek!”, hetvenkedett sokat.
Azt hitte, talpához csirizelt a magasba rántott kötél!
Mért ne hajítsa magát mélybe, ha alátartjátok ponyvátokat?!
Ha festett csupán a szakadék s a zuhanás jópofa trükk! – – –
De érintésétől akolszagú lett ólommal bélelt tenyered.
S láttad az ördög előrenyomult alsóajkát – rajta!
És borzadva döntöttél: e vastag lábfejű szajhát nem ismered!
Santa Maria degli Angeli kísértet-albergóján,
mint lomb közül szélvihar a tücsköt, végigúsztatta meztelenül.
Rab szigetén, szenesedő erdők tűlevelén még vérzett.
S hogy végül kővé vált, most ajtót őriz. De lidérce szemedbe ül.
Hát Isten veled, Canova „szobra”! S Róma! Átlépve újra,
mi egyszer is halálos, köszönsz a múltnak s lépsz előre. Nőd vezet.
S lassan eszmélsz, hogy a valónál valódibb e látomásod,
a mit sem sejtő hegyi ház, a bor csak felszín, tört fény – képzelet.
Jut még eztán is pincetorok, honnan a lépcső mélybe visz,
s közben Leonardo madárszárny-gépeként surrog a szél mögötted,
Március, az összetört repülő ismét csak toronyba lép,
s tavasz, tavasz akar lenni a lezuhant szárny alatt, ki üszök, seb.
Röggel teletömött szája kiénekli a hóvirágot.
Az összetört gép tollát ezüstöződő pillangók beborítják.
Hegyen a hóolvadástól megcsobban a bor a pohárban.
Árokban oszló csavargón kristály vizek mosnak inget, harisnyát.
Aranyeső kezd sárgállni tarkója elhányt üstökéből,
tavasz, tavasz akar lenni Március! Vak lovadnak új a szárnya!
Rég, Olaszi Babával virágszirmok alá temetődni
nem semmiért kellett – fénye beszövődött Ariadnéd fonalába.
Velencében a Frari cserfes puttója majd eljátssza,
hogy a Csorba utcai kerek asztal alatt gondoláztunk ketten,
s Gí velencei fényképe azért sugárzik oly titkosan,
mert mögötte a himbáló üres gondolaorr mivelünk lebben.
Gí már csak azért ül ott, mert kikötötték benne az estet.
Kinyújtott karként átöleli a víz lámpasora az éjszakát.
S mert égnek és földnek ő a találkozási pontja, benne
a megvolt, a nemvolt, a tegnap, a holnap: tükrébe s egymásba lát.
A lámpasorok, a csillagképek rávetítik, ami voltál.
Elnehezült mosolyából a recski kő, mint lejtőn, az égbe zuhan.
Egy málló teremből tű villog – életed ott összevarrják,
szorosan egymáshoz tapasztott arccal, szerelmesen, szomoruan.
Mindenki fehér ruhában van ott. És kéz a kézben járnak
föl-alá e tengerparton ülő nőben. S mint világítótorony
minden szintje, lépcsőfordulója megtelik izzó suttogással.
Korty vizet isznak, bújnak tiszta ágyba. – S hullámzanak a rőt boron,
e pohárnyi vörös óceánban, melyre napszállat tüzel,
s legutolsó káprázatul a téli görcsből kisimuló tőkék
sorfala közt ámuló szemed bekússza a smaragd mezőt,
s fölötte elhúz Márciussal a leonardói repülőgép.
Persze: tátott oroszlánszájban, mint Canova szobra s Kis Hölgy.
És Ariadnéd eldobja fonalát: „A Minótaurosz liheg!”
Örök-sötét falakon át – érzi – baltacsapású a fény,
szíve füstöl és beleszédül. – Ti ketten! Ti, ti megölhetitek!
S felejted, hogy olyan Ő, mint a rossz szokásod: kettévágod,
de te csak kiömlő vére vörös kádjába fojtott patkánya vagy.
És elfelejted, hogy kapura szögez majd az Alakváltó,
s özvegyed fölhasogatva csupán bála fátyol: űz madarakat.
Nem! Te csak azt tudod: Ariadnéddal most szembeszegültök!
S a dombhajlat rubin levétől már nem téveszted össze a helyed.
Mint a Kis Hölgy s Canova-mása, s a Frari puttó: állomás
ez a dombháti pohár bor. Hogy vehess néhány jó mély lélegzetet.
De mint útmenti kút vagy benzintartály zsugorodnak gyorsan.
Sötét iramtól lobbannak ki, mint mutatványos bódén a neon.
S futsz Ariadnéddal a Március vérével kötött pályán,
amíg Minótaurosz az istenek kedvére végleg földre nyom.
A porcelánkékszemű német család
s a dagadtbukszájú ami, kinek ezüstösen kanyargó
autója körül
az ezer évet látó házfalak mindig mélyen beszívták
kőgyomrukat,
hogy helyet csináljanak a Rolls Royce gőgösen megnyúlt
orrának közöttük,
elgurulnak a vaskakas előtt, a rézcsizma mellett,
a szélben ütemesen bólogatnak az akasztott babák,
megpendülnek a vörösréz harangok,
s az assisi csodáit gyermetegen batikolt kendőkben
angyallények se férfi-se nő csípői rángnak,
az igazi látnivalókat lobogva eltakarják.
A noah-noah úgy áll a boltajtóban, mintha nem is állna
ott senki.
Keresztülúszik rajta a felhő, átsüti a nap.
Erre már vidám-feketén a vaskakas fölrepül,
s kopogni kezd az óriásoknak rakott lépcsőn a rézcsizma,
a hétmérföldet lépő.
Ő, fejét a vaskakas szárnya alá dugja,
lába a rézcsizmában kopog –
ej, de jól érzi magát a noah-noah!
Előbb a szökőkúthoz lép, hol az idő a kőszörnyek idomairól
rég lemállasztotta, hogy leopárdok
vagy oroszlángriff-keverékek voltak-e egykor,
de találkozik a szurtos kislánnyal, ki kiskanalával
szörnytől szörnyig bűvös rítus táncütemével halad,
s mohón kortyol a vékony vízsugarakból.
– Az élet vize tán? – hajol
az alig létező keskeny archoz a noah-noah.
S látja akkor, hogy a kislány szeme
a kézzel ásott régi, régi erzsébeti kút
gyerekkor-édes tükrével néz vissza rá.
S hogy ajka, bezárt, harmatot, könnyet szivárogtató
cserepes ajka,
a szájával fölnyitott első szeméremhajlat.
S hogy kiskanalát szorító három ujja szántotta föl
a gyönyörök kertjét előtte apró, csillagkörmű ekéivel.
A noah-noah az alig létező fejecskét
ráfekteti a vaskakas szárnytollaira,
a vízben tocsogó lábacskát
beledugja (a magáé mellé) a rézcsizmába,
melegíti, amíg a jégközepű csontocska fölenged,
s így küldi el a noah-noah távoli Isolájára,
a rézcsizmában lábujjacskáival,
a vaskakas legyezővé nyíló szárnytollán
víz után pihegő arcocskájával.
Az élet vizére szomjazik – itasd meg,
melegítse át testét az ágyad.
És lábtól, némán,
színültig holdfénnyel kitelve
rátok a rézcsizma ragyogjon.
Gínek, Ravennában
Néném, a Képzelet egyik melledre margarétát,
másikra napraforgót festett,
s hajnalon kikocsikáztunk a tengerpartra.
Amíg méregfiola csillanásaival kuncogott a tenger,
öcsém, a Szűz, merőn bámult a térded közé.
A gyámom, Monsignore, mivelhogy árva volnék,
megparancsolta, hogy hunyjam be szemem.
És a szemem – függőfolyosóvégi homályban
női vécék deszkaoldalába metszett lesőlyuk –
becsukódott engedelmesen.
Szomszédnőnk, kinek tizennyolc éves korában
bor- s vizeletpárájú gyámom kunnilingvált;
kinek tizenkilenc éves korában a tankcsapdából hátramászó
Minótaurosz templompersely herezsákja csengettyűzött;
kinek bíbor kalitka-szájából huszonhatodik évében a nyelve
– reszkető lábú páva, föl-le vonuló –
összemászkálta kicsi néném estbe-mézesedő hajlatait,
szomszédnőnk Torquemada-szemüvegben,
nagymesterek mosolyával vitt missaléd kőtábla-háta mögé.
Ott tajték nyüzsgő kristályegerei futkároztak bokátok körül,
ott annyit beszélt fövenyig lecsüngő violaruhákról,
ott addig csücsült meleget sugárzó homokkő meredélyeken,
tűsarkú menyasszony-cipődön, fátyolban,
hogy azalatt éppen száztízig számoltam,
és látom, gyámom a San Vitale nyolcszögletében
püspöksüvegben, csigafejű bottal Teodora alá állt,
és látom, hogy öcsém, a Szűz,
saját Monalisa-arcára cujka bajuszt ragaszt
– ó, huszadik század! Ó, Suzanne Duchamp!
hogy nem tudtad Marceled kezét pástétomos bödönödbe jobban becsípni! –
és néném a Piazza Mercatán családi fénykép-brillanciában
őszibarack-hamvas bőröd alá tömködi sorsod grammról grammra,
a szurokba mártott pelyhes dér borzolódását öreg kősó tokádon.
Magasnyakú szürke ruhában két zsáknyi sóhaj: a keblei.
Sárgarépával, fokhagymával kitömött zsákteste lesz a mintád.
– Te ide hallgass! Még csak nem is dióval tömött!
Vörös aranyba mártott vének, vén diófák,
koronalombotok közül sötétkék hegyekbe szédült szerpentinen,
vihar denevérszárnya alá mereven besugárzó alkonyatban,
mikor láttátok utoljára ezt a petrezselyemszakállú zöldségkofát,
világszép nénémet-húgomat – tükörmásodat! – a Szállnitudást?!
Én orgonaszóvá változom, neved kiáltozom,
a karzatokból ezredéves cédrusgyökerekként
eléd, köréd, terád csavarodom.
Vissza! Kikocsikáztunk a tengerpartra egyszer.
Összeesküdtetek ellenem nagyon!
Kitanítottak téged a kőtáblák mögött nagyon!
Néném, a Képzelet, még milyen fiatal volt. Szinte még gyerek.
De aki már a melledre margarétát, napraforgót festeget.
Aki már estével mézesíti hajlataid.
Inkább itattátok volna meg a tajték kristályegereit.
Vakaróztunk volna a tenger bolháitól.
És bátran, csak bátran fogtuk volna egymás kezét,
mikor a San Vitale szögleteiből az Isten kiszól.
Fejünk körül zöld, arany mozaik-pázsit.
Mondtam volna az Úristennek:
Mellén margaréta van, napraforgó van!,
és az Úr alig számolt volna el százig,
megérintettem volna gitáromat-derekadat,
a titkos késnyom behasadt puha cirmát benne
szétválasztottam volna, mint a Vörös tengert,
mint jót és rosszat,
és száraz lábon a San Vitale szögletein karikázva
átkelhettünk volna – tudod hova?!
– Ó, istenem, hát miért nem tudod, mit beszélek?!
Oda. Oda. Oda. Oda.
Mellékóda Paolo Uccellóhoz
és a Galla Placidia sírbolt
mozaikrakó kézműveséhez
Csakugyan keményen ragyog
a szigorú antik?
A diadalív kőreliefje alatt
kősüket szobor áll? Szoborhát?
Uccello képtelennek festett szobra,
csak most már Mantegnáé,
s egy hosszú életen keresztül?
Mivelhogy a Brentától elragadt
tizenévest
(jóval előbb Nicolosiánál)
sir John Hawkood1
(ijesztő hátfényben a muraközi
lódebellán)
rabló furfanggal eljegyezte?!
Ó, óriás előd! Gigantikus kortárs!
Madár nevű2 szent Bárkafestő,3
árnyékba borított,
kit perspektívába fullasztana
a telt-agyu Giorgio,
bár Néked köldöködig sem ér,
te távlatba pistult meddő komponista,
ugyan mitől telt volna
asszonyaid arcéle, orr s homlokvonala
oly átható muzsikával,
melytől a lepergett freskó
puszta helye is tele,
ha beléromlottál volna csakugyan?!
A festék hordoz magában
belsőbb anyagot,
de a belső anyag még mindig
csak felület!
A világ, ahogy a tükör síkjába bámul,
s a síkból,
mint egy jókora piaci kosárból
kövérre gömbölyödve,
körbetapogathatón
látszólag visszaömlik
s egy magával.
Ez volna hát a művészet?
Hiszen ez vurstlik trükkje!
Mesterség. Eszesség.
A szakma titka.
Pénzfejő mutatvány.
Komputer-Vasarely;
üde ipar –
bár az eredeti,
tán Galla Placidia sírboltjából4
még fénylőbb, s hidd el, trükkösebb.
Netán attól, hogy leesett állal
nem őt nézed,
hanem amit keretbe zár!
S éppen ettől a mű szegélye
maga is mívesen ragyog.
Mi több: a villogtatott villanyfényből
kiválik szelleme is,
s mintha csak a sötétben
egy encefalogram-sor
rendeződne szabályos mozizássá,
percig úgy tűnik: Odüsszeusz ravasz,
zegzugos észjárását követheted nyomon.
Kék és aranyfalú folyosó fut
a szürketestben,
fény és árny-barázdán
szédítő szélsodrás
az éles szögletek közt;
s hogy átsuhansz az agy
ajtó- s ablaktalan zöld szobáin,
bár hétpecsétes titkai
ott sorra köddé válnak,
mégis kipislogatnak a hátad mögül,
mint félig leeresztett bagolyszem
a mozaik-fugák réseiből.
Pallasz Athéné baglyai5
faágak sűrűjén át?…
Ravennában esett meg ez
a szerény szegéllyel.
Ganajtúró ornamensből, lám,
Isten szent szkarabeusza támadt.
Míg az ökör nagyságát irigylő béka:
megrepedt,
mondhatod együtt egy „alja” ókorival6
a művé magasztosult modern szegélyről,
mondjuk: bárkinél.
Odüsszeusz ravasz, görög agytekervényei?!
A dugig-telt titkú
ajtótlan zöld szobák?!
Egyáltalán: a szellem – mint olyan?!
A számozott kórházi csőágy
üreges bensejében
a moccanatlan cső-űr.
Egy proszektúra sterillé sikált
op-art kövezete.
Egy hibernált öl válasza csókjaidra.
Egy festmény hátnyoma a faladon.
(Elején kövér pofájú gombolyag
és macska lehetett.)
Nem! Nem!
A festék ugyan hordoz magában
belsőbb anyagot,
de a belsőbb anyag is
még belsőbb anyagot.
Az elsőtől a kék: mező. A barna: fa.
Az elsőtől a tükör: világ.
Te a másodikra üsd fel a fejed!
A másodikban:
a szabadság.
Az elsőtől látod,
esetleg jobban látod, ami van.
Hálókamrádba kicsinyíti
a csillagos eget.
Vagy Miró-i szorgalommal
egyetlen szétvágott sejtből kinagyítja
Botero valamennyi kupleráj idilljét,
tejszínhab-monstrumait.
Az elsőben Uccello övig ereszkedik
szakállnövesztő remeteségbe.
Számol, csak számol, csak számol.
A telt-agyu Giorgio számára többé
már ki se látszik a perspektívából.
Az elsőben Mantegna freskóján
a hátív: római.
Ahogy a diadalív, a pajzs,
a marsoló vonal.
Kemény eszményítés.
Szigorú rajongás.
De hát honnan repült elő
az uccellói lány tekintete?!
Honnan hajíttatott alá,
miféle fésülködő Fölfoghatatlan
kihullott hajszála görbült-siklott
az uccellói lányarc
orr s homlokvonalává?!
Innen és túl a számításon,
a mester gyönyörén is
(pedig a rossznyelv szerint az
kielégítőbb volt Paolo
hús-vér asszonyánál).7
És honnan egy római hátívben
a Joyce-i bolyongás?!
S mint a teába mártott sütemény,
hogy lesz az elveszett idő prousti egésze?!
Netán Dosztojevszkij ördögűző zokogása.
Avagy Freud száraz vizitje
a tömlöc-sötétben…
Az elsőben az a hátív: római.
A másodikban innen és túl a rómain:
a tied. A fiamé. S majd a fiadé.
Erre üsd fel a fejed.
A másodikban – neve: teremtés –
a szabadságod.
Kifelé, a határállomáson fölírták Gí fényképezőgépét,
fiam karóráját – P és az elhordott Jutadomb fölíratlanul
púposodott a hátamon. Nem maradt itthon, s nem fogyott
el kint. Két tenger se oldotta le rólam. Jöhetek-mehetek,
mindenhova hurcolom. Mert az én Candide-i kertem
a hátamra nőtt.
Bármikor elcserélném bármelyik északolasz városkára,
sőt szigetecskére, a fentieken kívül Arezzóra, Velencére,
Buranóra. De ha ez a mondott okból úgysem lehet, kijárnék
hozzájuk szabályosan, mint tüdőtöltésre a kórházból kitett
beteg. Szederjes szájjal, tátogva döfném orrlyukamba a kék
gumikígyót, s Ravenna, Arezzo, Orvieto oxigénpalackjából
nyakalnám részegen a levegőt!
Még ’45-ben, ’46-ban… Gyula bátyám a vagontető legörbülő
simaságán a szellőztető nyaka köré kötözött a nadrágszíjjal.
Meleget lehelő vasába kapaszkodva, zsákomban kölessel, sóval,
szalonnával, arcomat a tető lapjához szorítva tűrtem, amint
fekete lobogóval a vonatot a füst bevonta, és savanyú korom-
szagával megcsapkodott. Alagút-éjszakámban szikraeső páva-
szemei gyulladtak ki a zsákon. Hosszú, sziporkázó
farkát a mozdony elejéről ránk rázta egy lángtorkát tátogató,
fekete páva. Huss! – hallottam, mikor a szárnyas fölrepült.
Ahogy távolodott, úgy nagyobbodott. Sötétje ritkult, feketéje
kékült, farkának uszálya már nem a szétesni hanyatló ócskavas
vonatot, egész egemet beborította. A mátrai hegykúpokat,
a völgy havából sötétlő kazal-falut, s a messzi ablakok
cérnahangú zarándokcsapatát: a szerpentinen a hegy
derekáig merészkedtek. Ó, mennyivel kábítóbb fény szikrázott az
égi tolluszály pávaszemeiből, a csillagokból! Beláttam,
a nagy madárhoz képest én és a vonat porszem sem vagyunk,
a széltől lapogatott kocsioldal nyögésébe, a meglazult vasalás
jajszavába mégis beleálmodtam a pávarepülés neszezését,
s a meleg gőz párapamacsai álmomban sugárzó madárbegy-
meleggel úsztak körül. Páva repített engem hazáig. A pálya-
udvarra megérkezve az asszonyok előbb kedvesen
megtapostak, hogy álmaim meggémberedett foglalatját vissza-
adják a vérnek, mert én már egészen úgy éreztem, hogy arcom
a vonattetőhöz nőtt. Otthon is kézbe vettek. Nagymama
lámpáshoz emelte levetett ruhámat. Són, kölesen, szalonnán
kívül nem hoztam-e hívatlan vendéget hajamban, ingem,
nadrágom ráncaiban? Anyám albusz-szappannal lemosott.
Anna – előttük – nem érhetett hozzám, lesütött szemmel
visszaállt a kályha mögé. De később, mikor csillagos uszályát
az ég már az udvar aljára eresztette, és a hó minduntalan
titokzatosan fölsziporkázott ahogy az égi tollak végigsöpörték,
Anna is megtapogatott, hogy visszahoztam-e mindenét? Hiába
csitítottam, szűnni nem akart vak szemű kutyakölyök-
didergése. Gyula bátyám, az özvegy, kalappal takart arccal
aludt az odújában. Ő álmában ért haza, hol asszonya,
Ilon fogadta, s mint velem, vele is rendre minden megtörtént:
volt hajvizit és hátmosás, és borsóevés közben látta, hogy
Ilon inge alól előszíneződik a mellbimbó.
Ó, hol vagy ifjúságom, ifjú-Magyarország, gyermekkori
otthon?! A házak leomlottak, lakóik elporladtak. Így van
rendjén. Ha Firenzében láttam Rákosi-sárga negyedeket,
csak viseljem el P új központjában a sikátor-kapualjakat;
málló vakolatú tűzfal-házait. Leonardo híres falával
semmiképp sem azonosak. Szorgos tanítványként
bámulhatod napestig (ahogy a Mester parancsolta volt),
csak a léha kéz (vagy gép) vetette rossz habarcs hullafoltjai
éktelenkednek rajtuk sorsod képei helyett.
Talán, ha anyám hajolna ki az egyik erkélyrácson…
Ha Gaál, Rátkay műtermébe röpítene fel a lift…
Ha öregedésem, halálom Annáját, Gít átölelve, a szemetes,
kiégett park kanyargó betoncsíkján az óceánkék hazai busz
suhanna, és a zsidótemplom mór téglahomlok-ablakából
a kiállított Arany Ikon integetne bal kéz felől, s jobbra tőlünk,
egy emeleti lámpabura kristálypalástját csúsztatva le a vállán
a Kis Hölgy rohanna elénk a lépcsőházból… igen, akkor a só,
a köles, a szalonna, a múlt Jutadomb-púpja menten
csodálatos oxigénpalackká változna a poggyászomban!
Minden fordulóban nőne hüvelyknyit, fejnyit! Szent ég –
hat lábnyit nőne! Elöl-hátul a kék busz ablakait lágyan
kinyomná. Lepattogzana a karosszéria róla, mint tojáshéj!
Gumikerekei megsokszorozódnának! Még az oroszok sem
tudnak ekkora lépegető ekszkavátort, se tankot csinálni!
Holdfényezüstű törzsén minden P-beli kisfiú lovaglóülésbe
helyezkedne, s mi, a régi jóbarátok (élők, holtak egymásba
kapaszkodva) jókedvűen, talán farsangi maskarában, tán
meztelenül benyomulnánk kék csöveinkkel az ablakokba,
s Gível felváltva adagolnánk a szórás mennyiségét,
hogy minden szobába jusson bőven Ravenna mozaik-levegője,
Firenzéből Dávid mellkasrepesztő, indulatos lélegzete!
Velence, 1996
Az épületcsodákkal hivalkodó Brasilia városát,
se Le Corbusier kezenyomát Indiában,
a nagy kávéközpontot, Santost már sosem látom.
Se Eluard Saigonját, se Max Ernst khmer templomait,
se Saint John Perse tengereit,
se Rimbaud lábnyomát a takaró-csíkos sivatagon.
Szürke tengerhomályból fürkésző tekintetű jegesmedvékkel
a jövő ólombányái és koncentrációs táborai lehet,
hogy engem figyeltetnek – lehet, hogy a fiamat már.
Nincs mivel elcserélnem Veronát, Padovát, Velencét.
Azt sem mondhatom, hogy bőröndömben belőlük
valamit hazahoztam.
Kelet-Európába ismét belépve csak ennyi bizonyos:
Láttam, ami még megvolt belőlük, mielőtt szépnövésű, ám
szemrésükben az üres űr pókhálóködét úsztató utódaink
fölrobbantanák.
Hét ablak. S betekint tizenöt torony s öt kupolája.
Körhintán ülök? Így lehet. Írok a nappaliban, de
Vers, te pucér, a Miracoli1 kőtetejére ugorva
intesz iát, s pihe-lábad az Angyal alól belemártod
rőtarany est-sugarakba. Lelépsz, hogy a perc kinevessen.
Csörren, a Formósára2 harangjáték letelepszik;
giccse előttem emelkedik (ó, irigy, érzem!) az égbe
jó, szívós szita-szárnyon. Ilyenkor még sebe vérzik,
sértve a szív. – Írószoba, légy menedékem! – s erősen
tárom az ajtót, hátha, bitang, idejössz a tetőkön
s szólsz: „Hát jó, tapogasd, mire gondolok; írd ide – s költesz!”
Szúvas az asztal, az ümget ilyesmit. Férge beszélget.
S Márk tornyától végig az égen a sok mutatóujj!…
Mind a tetők taraján, aki nyújtózik kiabálva:
„Lássuk a medvét!” – úgy figyelik, ha az ihlet elugrott,
s én, esze-ment suta borbély, nyúzom a Semmi-borostot.
Átal a szűk folyosón, be a háló-árnyba ha érek,
jönnek a „nézők”, jön merev ámulatával a többi:
Zanipolo,3 Gesuíti!4 A konyha edénykupacán ke-
resztek, orom-csigadíszben a tornyok mind idelátnak.
Nézik a bolygadozásom. A kínt, szoba sorba kioltva,
elfed. S hét fátylad – le-lehullva –, ha söpri lapátra
árokbűzben a menhelyi népség: hűl helyed, ének.
Nappalimat mutatom legelőször. Időtlenedése
vénkori álca alól lesi jöttöd. Eléd megy a tücsköm.
Keskeny résben a látnivaló sokasága. Kadáver
mozdul alul. – De bevarrtad-e múlt kapujába jövődet?
Úgy ne feledd: csupa bál ez a padlás. Árva lelenclak.
Zsuppkocsi-hordta ajándék. Jóravaló kötözőszer
leprás álla alá. S hegedű, klarinét nyitogatja
lábad elé csigalépcsőd. Föl? Le? Ki kérdezi tőled?
Tág szoba. Bár alacsony, lecsapott tetejű s köve barna,
három az ajtaja. Nem veszed észre, de furcsa: fehéren
kettő falba simult. (Film – bergmani, rejtve, ha érted.)
Kétrétig lebukó csoszogó levegőfi, odúszag
guggol a túlfali térbe szorulva: Ijedten eliszkolsz
Bosch-beli orgia-zajra?! – kutatná, s csalna magához,
bús berezelt!
De Gi alszik, s álma betölti egészen.
Ott káposztáskertbe benéz a fehér ruha fodra;
pillangó-repülés a leány derekán, ahogyan fogy;
ámulatára szivárványt gombolyit égre belőle
Gí keze fürgén – csöpp bugyiját kutyaszáj megugatja.
Alszik babszem lány. Szipog: édes arája hová re-
pült? Cicijét mi takarja a Campón, tánc-hevülésben?
Semmi, de semmi? A párnacsücsök sem? Ilyen lakodalmat!…
Ám a terecske kitárul, elúszik a Suppie1 házba,
s nesztelenül lezizeg, le, sirályi ruhája fehéren,
épp, mint nagy sírás havazik remegő aluvásba.
Mordul a túlnani ajtó! Fú a savószemü szellem:
nyávog a hízlalt kandúr!
– Ó, ha lehetne, elébed
vonnám, hadd simogassad! Vinne tetőre galambnak.
S ír majd orra hegyén legyező-sugarára Velence!
Vagy dőlj hátra e székre az ablak előtt: öle bársony,
fogd sárgás aranyát: üde, mint gidaláb; szöszi lány, ha
hűs moziban teszi rád tenyerét s delejével eléget.
Néked ugyan lirizálni nem ugrik; fülbe sem olvas
magvas nagy szavakat: tizenegy század dicsekedni
itt föl-alá tojik ám! – Ez a Suppie brancs palotája!
Kártyából emelet rozogán tapadoz magasodva.
Zrínyi is állt a tövébe, merengve bejárati címer
kardján, lándzsanyelén nevető alakon. S haza gondolt.
Ló nem tapos teret itt. Aki barbár, látcsöve villog.
Tarkán jár hidon át, ül a gondola-mélybe családdal.
Szór pénzt. Gyomra sajogva korog. Bámul föl a Márkra.2
Nézheted innen. E mostani számkivetésem egyébként
tág egü. Ablakaimba beréved az élet: kivágva
zászlószívéből a hazám. A világ lyuka rongyon.
* Suppie' ház, Márkra (jegyzetek)
Esteledik. Cserepek tüze lejt a kitárt szobaablak
háztetejére. Kihajlik eléjük e föntlaki úr, hol
táblaüvegben a percre berémlik a kékület-élen:
7, október, nyolcszáznyolcvan… – hogy hat-e? nyolc-e,
bús faborítás elfödi végképp; tokban a titka.
Ámde nevével jobban fért el Suppie Carli,
metszi a régi üvegbe középre, hogy Élt! S jelen itten!
Carlo szelleme tölti be esti tetőszoba-csendem.
Mész pora hull a fejemre s a szú-lyuk mákszeme szinte
széteszi ádáz kézfejem ökle alatt lerogyó, ho-
mály-teli asztalomat. – Na?! Szamárfüle hallana, súgna
égi Leóm levetett motyogásaiból valamit? Mit?!
Lapját Suppie leckeirása lenyúzta. Nem érte
fáját villamosáram a meztelen Ilda alól sem,
hogy párnás öle nyílik az úrfira ujja közül, s be
angyali kéz teszi ingani kiskatonád a helyére.
Carlo, ős szoba-köd, savanyúbb ez az óra, hol állasz.
Úgy jössz, úgy jelenít meg az est, elegáns hivatalnok,
kis palotát csirizelve a lábad alá, s mialánk, vagy
négy emeletnyit e Campón, házadat, ősei templom-
közteseként,1 hol az éjszaka macskapuhán ül az égen,
s lándzsahegyével a fény beleborzol a víz köpenyébe,
míg levegő s a homály lepedői közül kiderengesz.
Őszül a haj töve, mák szeme hamvad a bőrön, akárcsak
nyakravalója s cipője, a szürkebetétü, s kezén a
kesztyű. Annyi a mák! Csoda-mák pasas ez! Maga mákol!
Ópium üstböli álma: zabája, ha médiumának
fölcsap a vers – ám épp ez a kérdés! Barbaricumja:
hátán; rogyva a lépcsőn nyúz epe (s Gít is a görcse);
mint a borotva harapna husodba az otthoni tegnap –
s akkor fogj neki kísértő puha szellem-ebédhez?!
Nappaliból ha a Zanipolo meg a Márk kupolája
karnyújtásnyira állva Miracoli gömbölyülő te-
tőlemezétől vibrál; s Formosa tornya középen
ráhullámzik a pléhre, közel: ha akarna, vizitre
csengetné meg a csengőnk. Izzón kis kofalánynak
köldöke gödre felúszna alóla hasát cirogatni,
khmer Bellmerbaba-testtel2 hólepedőre sodorva
karja, a lábfeje egy fonadék: közepére a szád ül – – –
Görbedsz? Horgadsz? Éveid?… Íróasztalod alja
vinnyog? Szél? – vagy e rossz kutyalábú szék s kanapé vet,
s Suppie Carlo (ködkönyökű, heverő szoba-szellem)
nagy szemet át a valón? – :
„Jövevény! Ha te sem tudod: élve
múlttá sodrott, ég a jövőd! beleég! – neked annyi!
Lettél és voltál, s már nem leszel otthoni lélek,
kit hazahív, aki mind láng lett, amikor te elégtél.”
Jössz? – S üresek hidaid, hol farmeros-édesen érte
jöttödet egykor a Szárnyas Lány! Jeladó cigaretta-
szentjánosbogarával a víztükör ékköve hunyt ki.
Gí kikötő-szeme mit várt? Hold legyezője zizegve
zöldfüvü fényével be-be hinti az űr-üres ívet.
Majd hazavet jeges éj – de a tűz kialudt. Sivatag les.
Romkert. Kígyónyomta por, oldalazó, puha sávos:
lépsz rá – s tart lefelé, le az út: katakomba az alja.
Ott a falára leírva halálod. A Sors csigolyádat
röggé tördeli; trágya leszel. S nem hallani: Ámen.
Szúrja fejem búbját a Nap. Íróasztalom éget.
Dől bele náthám orrfacsaró-bőven, pedig onnan,
barna fiók-mélyből növekedjék hordani engem
fény, a te bokrod, dúlt haza-képpel eléd ide rogytam,
háttal, Idő, szűz kurva, kitárult ég-kanapédnak.
Minden elúszott, most igazán könnyű temetődbe
vinni virágot! Szirma Michélét mind beborítja.
Sőt! Kitüremkedsz sírközön át, kőpárna-törésen,
fal magasán; csobbansz alacsony vízből, sebes óra.
Zárhatom ablakpántom, a táblán párzik a perced.
Nyúlt mutatód: pókláb-rezegését hozza az éjjel.
Kívüled alszik minden erőtlen kréta-jeleddel;
megreked egy-szárnyán kikötött vak képzeletünk is,
csak te fened ránk, képmutató, kétélü borotvád!
Honnan e hajtás benned, igyekvő számtaniságod?
Elkülönít mindtől, ami él, hal, vagy legalább van.
Nincs nyoma őrült visszakozásnak rossz hegyi úton,
s nem tesz a tűnődés se lazábbá – lépsz ugyanúgy csak.
Hátrafelé tán még sose léptél; oldalazón se;
még fiam óráján se csiszolnád jártodat állni –
ő pedig ért hozzá!, de beléd tölcsér-csöve törne.
Nem habozol, jó-é, ami jön – tart egyre kimérten
menny-tagadó játszmád. Tekebábot, forgat, elüthet,
rossz rög alá tetvet, takarít, céllá nemesítve
hulltot a Földön, mintha ezért várná a fizetség.
Édes az órám? Perc. S rohadó perc? Tartana évig.
Szűz te, mitőlünk, ez koronád, rossz kurva: tökélyed.
Elnöki válaszod – ej, hova? – messzire elkanyarulva
tán tüzijátékká lobogott el az ünnepen. Ért, s le-
hullt boritékod a víz arany, olvadozó tükörére;
lángszive, szürke betűsora percre parázs, s hamu hamva
lett az egész.
A Redentórét1 (köszönöm szerető sza-
vú érdeklődésed: jó melegét – belül – érzem)
ünneppé olaszék se teszik másképp – mi is így csak
Szentistvánt. Lebegett dobogó hadihíd a Canale
gyöngyszövevénye fölött – üresen, mielőtt lilazoknis
monsignórénk s fess tábornok a hölgykoszorúval
szárazon átkopogott katonák sora közt; s mi nevetjük:
bíboros úrból hogy lesz parányi bogár odaát, Giu-
decca alázatos ajtainál. (Na de csíp ez a gúny is…)
Zúdul a várakozók sokasága. – Mi pattan?! – A sodrony!…
Pánik azért nincs. – Ott az utász! S ki-be billen e híd! Ve-
lence is nőnemü! Húsz évszázada táncol a mély fö-
lött – ki törődik gyertyalidérccel, akit szeme bűvöl?!
Számüzetésemet úgy hagyom, iskola (víg) kerülője:
„Ingyen futsz, Gí! Ócska hajóra tizenhatezert ki-
dobni!, az kéne csak!” Így robogunk mi is át, noha minket
Palladió szűk temploma, hidd, sose csalna: kinőttük!2
(Dante a Pokla legalján bugyros Usába kirúgta
volna – de hátán: monstruma dögtetemével! – a gyászost!)
Ám a Giudecca!… A dantei szó heve fúlna! Zsidók-e,
gyilkosok éltek e régi Gulág tutaján – evezői?
Szurkon eveznek, az messzire szétvetül. Azt hiszem, út visz
egy napon át, ki, Velencéből haza: Cséritelepre,
Kőbányára, Gubacsra, Csepelre s tovább, salak-égig.
S ott, aki él? Be, Velencét falná, röpke egy éjre.
Majd mehet át a világos egű üde hajnal alá az
űzött, visszaeső Ady-rög; pora ott vegyül össze
rom-szigetén a fenés Sorssal. Megül. S át, ide bámul.
Ó, ide, hol rovom irkalapomra e sort, tele fényben,
fönt, magoson. S cserepes tetején a Világ Szeretője3
arca körül haja gyöngy-lobogását hűs tenyerébe
fogva mögé néz (vagy lát?) udvari hódolatunknak:
Nézi a bárka-özönt két (?), hét (?) emelet csupa tenger
oszlopkőbe meredve… Virágszirom-ék, aluvó, kis
egyszervolt bogaracska… Borostyán-börtöne zárja,
s őrzi olajsima pillantása a Mély tetejét, e
holdragyogást – s szentségtartó kelyhében a szívem.
Kapkodok? Ezt-azt összekotorna a képzelet? – élnék!
Töltse ki búzaszem áttüzesült menedék-kalodámat!
(Képzavar? Így ne Te ints. Tudom én, habogó agyalággyal
szomszéd! Vén Tiziano egykori háza bolondok
bús ugató palotája e nyáron; ebéd zaja öntöz,
s éjszaka macskajaját pazarul szaporázza az ének.)
Ünnepelünk? A Giudeccán járva gyalog, hazatértem,
s lassan ocsúdok, e helyre talált, idefönt, Gire dőlve.
Tudhatod: olykor a zárka magánya de jó pihenő a
rabnak! Alád tereget zeneszőnyeget s alszik a kínod.
Mintha e Frari-lakó4 zeneművész fölrepülése
volna a rácsra. Szabadság.
Hát ilyen éj fogadott ma
Suppie ház tetején: tüzijáték! Elszakadóban,
gyermeki mennybe belépve, talán le se nézve: Michele
ágyai mért mocorognak (?), e jóra nevelt puritán fe-
dőkövek (!); észre se vettük először a fölkönyökölt Stra-
vinszkijt5; csúf mosolyát; s bizonyára nem, azt se soká, hogy
közben a Bellini-kisded zenéje kibomlik ölében:
fölserdült (!), tíz évszaku lett (legalább) tavasz-ajka.
Láttuk a dalt mi. A pávafarok behajolt, szeme éppen
Gí tenyerébe simult. (Szive ver bele tollba s zenébe
éjszaka leple alatt?)
De a Menny elinal, ha muszáj, ha
látom esőzni alá hamuként leveled, le a vízbe.
Csíkja sötét; feketén hasit szét diadémot az éjen.
Éjen? A szívem az. Nem tüzijáték pálmafa-éden
fényjelenése zuhant a kiült tömeg ámulatára!
Ünnep után bizonyára a tűz-vezető hivatalnok
kapta először a Pompa Keresztjét, mert sikerült e
nagy tüzi (s még: vizi) -játék! Páholya Márk közepén az
Ujj6 tetején maga Menny: uraké. A harang – pihenőben –
megkoronázta a nyájt, s egyesült erejük cipel egyre
érctiarát.
Na de én?! Cipelem biz a csönded. A szódra
vártam idáig. Hívtalak Attila, Béri telében7:
„Itt az idő!” (Ha ugyan nem az volt behavazva egészen
négy rongy évtizedet, s hat, utóbb, lám: új, szabad évet!)
Meddig a hó már szánkba tömülve, lefagyva bokánkig?!
Lépni se, szólni se tudna, ki ír, s aki olvas – az ember?
S ember-e még, ki sem érteni, s írni se tud belenézve
éje: halála szemébe, s a hályog elé odatárja
fáklyatüzét: mire ment maga itt, mikor Istene, félig
háttal a Földnek, aludva a szíjat elejteni látszik.
Tán Te is (azt igyekezve, mit én) lopakodsz be az Égi
ernyedező keze, hol csügg, s visszaszorítsz levegőt is,
óvatosan, mikor átkötözöd kiesett fonalunkkal
nagy tenyerét. Ne veszítse el, álma ha szebb tüzijátszma.
Hogyhogy a hívás mégse talált? Hiszen Attila várta
s Ötvenhat szelid ősz fejed! Annyi a néma!, hiányuk
már ki se tűnik (?) – iker-szivü szólni-tudó, aranyajkkal
eltemetett élőnk a halottugatás zsivajában
szólni se merhet (?!): a Vers meg a tiszta hit emberi korban?
Kuss legyen – ünnepükön, közös ünnepi estjükön, ősszel?
(Lesz vajon?)
Elnököm, érmedet osztva a lábad e hídra
nem teszed. S árva „Giudeccán” hull a remény; temetődik.
Otthon e híd se hiányzik, az egynapos ingadozású;
s szép mise kültelek árkain (ó, lila látszat a röpte!…),
még az se lobban a szembe. Elég csak a semmi homálya.
Két havad elsuhan? Itt az egészre legyintesz. Öregszel
s két hava bántana? Kit magasan sziven üt, hogy – elégtem! –,
nincs hova visszanevessen. Ütést se akar sehová sem
mérni. Mi változik égen, e földön, alátaszitottban?
Vég, ami teljesedett, soha több alakot nem ad árnynak.
Semmibe indul. Egyéb mi jöhetne? – Kivéve a Köztest.
Rossz cserepén (mögülem) ha talicska gerinc tetején fut.
Csúf zene. S nincs neki szárnya. De négy emelet van alatta.
Sittel erőlködik. Embere, mint az ekébe ragadva.
Szánt a tetőn! – Ne csodálna ily égi szinészt meg a szíved?
Lép mereven; lefelé vetemedsz kotorék kövü ház, s le,
túlfele húz, von a mély; taligája nyög, ördöge rajta.
Lépve hibásan a szín kiürül – nem ijeszt, ami érik?
Köztesed átfedi, mint köd a tornyot. Alak – de valódi?
Nézve: való vagy? E két lehető közül edd, ami tetszik.
Lám, ez a Köztes. Alighanem így lebegő ama limbusz:
innen is, onnan is át a valón. Üveg. Át lehet adni
– vak felezővonalán a van s nincs ahol összesimulnak
szüntelen élni!, e zárt „neve nincs” üvegét kinyitottan
(sapka alá lefedetten akár beletúrva az ujjal),
orra elé tologatni közönybe meredt Atya-társnak.
Ám ez a naptalan éjsebü mezsgyerög két fele! Más nem!
Két piacos, feketén szemetes maradékkal a vállon:
kéz kezet ér, de az „áru” gané, egyikük se akarja.
Nincs csere s üzlet az Isten s a „mása” között. Soha nem volt.
S jaj neked, aj!, ha a kívüli semmibe kétfele ázva
láthatod: egy! – Nyomorult kirekedt, melyikük leszel egyszer?
1
Gí szomorú. Átszállt a halál, hócsőr, s lebegően
vár a sarokban? Hív, s köpenyén csordul le az éjjel?
Lent a terecskén láttad, a boltajtó, hova nyílik:
maskara-gallér s kalpag, a háromszögletü, vígan
s szénfeketén tessékeli épp tréfás-elegánsan
boltba a vén márkit vesepárnás, masnis ebével.
Orsolya-nővérkék raja leng, repdes hidadon. Mi-
racoli márványán a nap int, s rőten besötétül.
Még lekapod tűz s fény vegyülését, híd-mögi lánggal
hogy kihajolnak nézni a víztükröt primuláid,
s holt, szutyogó, sármélyi rión vibrál tüneményes
alkonyi háló színarany ívvé gyújtva a roncsot.
Balkonon, ott: hortenzia hálóing-szitaselyme.
Testtelen. Objektív Yashicád Bálám-szamarával
ámul a szem, szív, száj:
Ahogy én, látod mosolyogni?
S vén Yashicánk gépszíve sajog:
Mért lencse vagyok csak…
2
Moccan a csákós csőr, ha a kölykök lökdösik este:
hátha lehullik rémsima ormány, s fölveszi Szemfül,
föl, föl a földről, boltos elől!
Hátszélre gyanakszik
Has Maki boltos. Vissza, bezúdít lom-maradékot!
Zörren a zár! S csörtet haza zöld lazannye-falásra.
Szemfül eközben csőrrel az orrán peckesen indul
Suppie Campón át buba-Babszem, gömb-pici lányig.
Téren a táncát nézi a környék (macska s kanári),
s lám, a Halál is (Szemfül, a csőrt csórt) látni akarja!
Csorba szemét rászegzi pihécskénk: Ez ki s miféle?!
Furcsa madár! Szárnyát hova tüntették a manók el?
Csőre a szárny?
Szemfül, hasiját míg képzeli enni,
s köldöke tó-titkát lenyakalná tó-apadásig,
föl se ocsúdhat, s nincs sasi csőr-orr! – Tűnt a haláli!
S táncol a Babszem lányka. Halál csontcsőre a vízben.
Víz feketéjéből (ha a Hold süt) látni: vacogna.
Minden napra sirály kitalál tréfát: baba játszik
kint, a tetőn. Nyitok ablakot: ömlik a hang nevetően.
Pólya gurulna göcögve – sirály! Liba-nagy. Kacag s illan.
Néha ijeszt, ha lecsap – havazó villám –, le a mélybe.
Ház-közi szűk nyaku calle surran alatta sötéten –
mit kap a csőre közé? Ha a kórház rengetegén üt,
hátha a holtat emelgeti át selyem égbe, jegéről?…
Akkora állat! Egész rakomány lelket fuvarozhat
(pára a lélek súlya) Michélénk szép szigetére.
Dorsoduróban1 hül a Margheritán2 puha csöndje.
Carmine3 szobrai, lám, most megmenekülve vidáman
tárják csöpp cicijük konya agg fele – fába faragva.
Jöttek a „versszavalók” napokig! Ki-be jártak a téren.4
S „költők”!… Kanna kezükbe-repül (hisz a vers ma ez éppen!)
Paprika Janka e hun hajadon, regelány ad elő – mit?
Csobban a rossz rongy. Ágnes is így mosogatta a szennyest
jó Arany úrnál. Mink – szövegét kipipálva ha hagyjuk –
s íme, adúnk: dobogón vizelünk, kimosunk lepedőket,
és rotyogunk ki-be, mint puhuló bab a kukta-fazékban,
már mindent kitakartunk rejtjelezett csuda-mélyünk
színaranyából? Így lehet. Ám Arany úr hova tűnt el?
S főleg a vers hova? Tudja-e fába faragva a két kis
szép didijű, ha kinéz oszlopmagas ég-tetejéről?
Túlnani part zene- s képtöredéke, te! Borszinü égben
kezdenek udvaros-ágas csillagok ejteni fátylat
mind a sebekre, a házrohadásra, galamb tetemére,
bundás vénre az árkád kő-hidegében. Az Éj jön.
Szemközt, sarki szobában a nő Veronése-ezüstben
készül aludni. S az őrültek kilopódznak a kúthoz.
Épp ideér, s a bokára kötött csengő belecsöng a
vízcsobogásba, ha meztélláb zizeg el; hegedűje
verdesi hátba, ahogy fut a vének elől; nevet s izgat.
Átmenet éppen a teste: ezüst jelenés; sehováse
nyíló vers; leiratlan előjáték – szabadítsd ki!
Perc fala omlik csípőjére! – Te, vers, örökítsd meg.
* Dorsoduro, Margherita, Carmine, ki-be jártak a téren (jegyzetek)
Szex? – szoció ez a film? Leütött. Üresen zizegően
fut Hitachink. Hangyái a csendbe özönlenek egyre.
Friss mészfal veri vissza ijesztő gondola-testük.
S gondolaorrból, mint szakadó zivatar közepén, ki-
lép dideregve a filmbeli csúf, becsapott suta bakfis.
Suppie ház hova süllyedt? Potroha, mennyezetén Mu-
rano kék üveg-éke, a csillár pókja lecsörren
három százada májkövü lépcsőn! Nappalim árva-
házszagot áraszt! – s: délen!…
Ahol legye köpdösi pöttyét
lámpaburádra, s a sárga lavór fenekén csupa rozsda.
(Négy emelet magasan se szökell ki a fülke a falból:
Suppie-kád közelében az ősi ülőke a lyukkal,
régi dicsőség, sok leülés jeleként beragyogva
négy évszázad előtti időt mai csempe-palásttal.)
Itt a lebujba beszagzik ebédhez a latrinaillat.
Szúr? S a tulaj lepedője (a firhang) rejtene titkot?
Szőrteli ujja miközben mer hab alól hajat, „egy szösz!…”
súgja füledbe, mi vár: „pipihús!… aha!…” – készül a filmje.1
Vágás, hirtelen. És viharos nap utáni Velence
ünnepi filmje pereg.2 Potyanézők, állva nevetjük,
híd magasáról látva a deszka fölé növö vásznat:
Hőskor. Száz év!… Hegy kanyarában a filmes utazgat.
Ámul a nép. Masinája elé lesütött szemek állnak.
Pilla alatt csuda vágy! Részegre telítve feszengnek:
Sztárkeresőben a filmes! Az Angyal idáig elűzte!
Sztár terem itt! Ki, ha ő nem?! S a néma beszél! Bice perdül!
Lám, cici rózsasziromja kibandzsít: pendelye hullik.
Őszibarack hamv! Még gyönyörűbb!
– Száz év, hova tűnt el?
Két felem ázik a technika kísértet-sugarában.
Ízenként veszi át az uralmat bennem az undor.
Őszi vetítést még alig old ki belőlem a mocskos
otthoni tél, tavasz – itt vagyok újra megúszva halálom!
Itt? – Jaj, másutt! Délen, hol gyülekeznek a „sztárok”.
Retkesek? Elfedi rúzs. Kicsi lány? Mije van? Szem a lélek?
Akkor e lélek: egértetem; állkapcád viszi bálba,
Zampano!3 Masinád duruzsol, forog: árny veti göncét.
Tűhegyü térden a légy megül. Oly suta így, zavarában.
Tétova kéz bugyit ér – de hová lehet itt elomolni?
Döfköd a pult s a pad. Alja kemény! Nem elég ez a jóhoz!
Még savanyúbb, ahogy érzi: a perc papucsát kicserélte,
s báli cipője legott töri. Tízcentis sarok ámít:
járni tanul betegágyból lépve belé – s boka nyaklik.
Gép mellől figyel, ég a szivar s borizűn utasítja –
„rendez a filmes”. Előbb keze nyúljon az ölbe, de zárul
csöpp párnácska a lencse előtt. Bámész szeme sérti.
Szemhéj… Mit takar? Álmodozást puha zugban a szénán?
Ablak alatt kuporog? Szeme ott süt, bent a szobában,
s másol az ujja magán idekint a sötétbe lihegve
tiszta imát, remegést, gyönyörűt: mennyet jutalomnak?
Ömlik a társnő dús haja bőrén? S asszonyi nyelve
őstudomány? Pici hinta repít, s te lelátsz a világra?…
Film, te sivár, hatodik műnem, fúlt! Kriptasötéten
Fellini4 holt, de üvölt, keserű epe-gúnyja okád le:
Döglesz, század, a lécbe ütött luku színvonaladdal!
Párizsi műbaba-gép vizel – ám a Leány öle jég lett!
Szárad a kút!
„Mire vársz, liba!” – szó vág. Hallani intést,
s réveteg ujj kap a szájba: segítsen a nyála, de téved.
Maszk: kövi lányarc. Csúf s megalázott. Függ a kereszten.
Ám a Ripőknek még nem elég: jön a Fallosz – egérre!
Mászik a légy, nem is egy. Közel. Átrepül résbe, a lábra.
Istállóban a méla tehén is rúg, s üt a böglyön –
csak neki műanyagú dugacs, ágy behemótja a „párja”!
Tompa fejével e műtag hátrál – szűk neki nyílva!
Füstöl a filmes kan: „Na! Na még!”
Ujj, nyál kerekíti
végedet, íme, te századok alja a déli lebújban,
szép korom! Őrzi a film: jelkép ez a zárt ölü bakfis!
Magritte nője: fa lett.5 Gyerek-ifjan ürült ki belőle
Éva gyümölcsöse. Sír köve. Kész mű: téli vizelde.
Lépegető templom;6 szenegál zene forr a derékon –
így szólt versed a Lányról, negyvenegy éve hogy írtad.
S hogy lehajol szive, hol katonák agyag-erdei, várjuk,
ördögi szobrok, fényt sose érzők, jöttödet, Élet.
Szálanként kiszakítva a szárnya. Megölte e század.
S gondolaorrból mélybe bukik, megalázva a vers is.
Búg telefon: Kata. Régi barátnőnk hív a hegyekbe.
Sepri eső jégvesszeje ablak előtt a tetőket:
bárka Velence egén (le-lebukdosik orra a rojtos
hullamosó viharokba) e ház. Ebe vinnyog a mélyben,
orma alól a sirály kacagása betörne velődön.
– S nincs hova, hátra! Se föl, havasokba. Tenyérnyi mezőkön
nincs odaliszk (rég, kiskori titkai hogy hitegettek),
nincs Szulamit.
Se, ki – szélkakas – ugrik a füttyre, ha jobbra,
balra, mikor, mi a haszna. De köpsz rá. Nincs kofavirtus.
Hol kölyökajk dühe, szitka, ha földübörögtek a tankok,
s gróf Telekit feketén temetőbe kisérte a gyászdob?
Jött a Madisz-kapualj? Dodi rőt feje? S verve a komcsik?!
Ujjonghattál? Meddig? – Várt teli Rákosi-börtön.
Náci se? Komcsi se? Bank fia sem? Nemes úr se? – Ne ints le:
tejfog az ínyt be se vérezi. Most java jön! Koszorúba.
Stádium. Elnöki szó s keze. – Tisztikeresztem elévül?
Nyakba suhint a bakó. De milyen fura fütyköse, hallod!…
Test, aszalódj! Ne simítson a kurtavas: ágyban aludj el.
Írni? Megártna. Ne írj!
Sose hittem el: ez lesz a vége.
Cirkuszi kört becsahol, húst ugrana tépni a falka.
Rémlene: ismerem őket. A múltbéli napfogyatékon
volt puha szajhám; cimbora; rabtárs; fegyveres őröm.
Kaptafa. Nagyfülü rőt lesipuskás. Írnok a sámlin.
Végül is: ember. Bár legelőször eszedbe ne jusson
Mária-kép, ha e nő közelít! (S fiam mily füge lombja takarja?)
Körben a hatvanhét kese év: csupa rongy, harapásnyom.
Emberi sors ez is? Állni középen a kőzuhogásban?
Gyilkos ereszt derekára szakállt, szeme lágy nagyapás lesz.
Kong a harang s bujik őszen elő:
dedikálni a semmit.
Ó, lesi már, s kivonul jupiterlámpája s riporter:
mázas bókja az éteren át hogy eléri az odvat,
kocsmahomályt, el az agymosodát Buda úri legében!
S kültelek ótvaros ágyain ingbe vizel, de megérti
menhelyi nénike: Boldog a nép fia, fényli be nagyja!
Ázva Velence: kihalt. Madarak körözése esőben.
Megül a gerle a kőlapon. Éhes a Napra – de búgni?
Búg telefon. Haza hangja-e? Ó, nem! A horda csahol csak.
Háló-ablak alá vén szembeni ház teraszára,
július ingatag angyala testvérpárt telepít le.
Majdnem igaz: ha köcsögbe kitett tej szenderedése
alvadozásuk először. Amúgy szelíd arcukon árnyat
nem látok, Gi se rögtön. Idő kell, míg kiderül, hogy
szép fiatalság, alma-derűdön a bentlakozó ki-
fúrja magát, s tekeregni csupasz-arcátlanul indul.
Nap tüze kelyhe? Jövendő?!… Hát e fivérek bagó se!
Két tizenévü, világ, uraid közül. Ól a szobájuk;
koszba lecsúszva a paplan, túrva sarokba gatyástul.
Áll csak a lusta, s a zoknit a lábujj tolja a kőre.
Kéz nem is éri. Papír kint s bent: napilap s teli-taknyu
zsebkendő hajigálva, bokán túl ér ropogósan.
Olvas a két heverő kimerítőn, látnivaló ez!
Báty példája hat öcsre erősen. Elütni időtlen
nyárnapot így lehet: otthoni lapba merülve legottan
tépdesi csíkká, s hinti koszát laza kézfeje rögtön.
Hétre hetek taposódnak: július égve s elázva.
Náluk a szenny kupacát érlelte Nap, asztalon nőtt a
csikktemető. De a két fi Velence riói alá me-
rülve iszappakolást vesz két-emelet magasában.
Tőlük dőlhet a Frári, s Salúte csigái1 pezsegve
marhakolompos ijesztő fölvonuláson akarnak
(mint a parasztok a Tért2 teleköpve) szerelmi jutalmat –
ők biza lomposan ejtik az újság csíkjait egyre.
Vajh, a Fehér Ház kőszál? S nem repedezne (?) a pince
s padlás, ásitozásuk ily önfeledő csobogásu
morzejelére?! Jövendőnk bájosan ördögi – nemde?
Régi szokás: görögök San Giorgio temploma* esti
nap sugarába ha fürdik, s a biblia-képsoron lángja
megpihen, átlépjük küszöbét. Egyedül mi vagyunk csak.
János, a vízmeritő vize s Jézus alakja se mozdul,
mintha megállna a pillanat. S itt van a lélek, idézve.
Én anya-, Gí apa-szóba merül. Fogadó szobaablak-
lángra kihajlana szellemük, s átkarol, át, pici lángjuk.
(Rossz vasu, ingatag ócska edényke; kavics beletömve;
szúrd oda gyertyád, gyújtsd meg a többi között – s jön a holtad.)
Így ez az est is előbb: a találka. Mi átemelődve
ott lakozunk libegő gyertyán velük. – És soha többet?!
Mert kapuszárny kicsapódna darabokra, szilánkra.
Zúg suhogás. Közepén vak a tébolyodott szakadék-szem.
Lófejjé nyúlott áll tombol a szesz viharában.
Szinte surolva, agyag-tehetetlen a test. De a részeg
lángra vadászik, a lélek igézi! Piciny kivilágo-
sított fülke, a gyertyakanóc telefonja! Ahol meg-
csöndül a Túlra fülét hegyezőnek az őr-szivü ének.
Dúl-fúl, s fúj a világra sötétet: öl. Serceg a nyála,
oltja a fényt! Kialudva, elenged anyám, menekülne!
S félbehagyott mosolyával utána iramlana Pista,
Gít karoló, iszonyodva: minek sara mára az ember!
Béna! Csupán a köd árad. S a test veri (mint üregébe
zárt éjét a szobor) tudatodra: te, meglakatolt. Hisz
tenni se tudsz. Csak bámulod, s ő kisuhant, aki nincs is.
Vászon az est, ikonárny-közön ím, kivetülve a holnap.
Jelt ad a fantom. Az arc tied. S útja is templomon, ördög.
1
Sokáig tűrtem a börtön odvait, puhány,
homorú hasu vén közt
gyerek, ki épp kitalál a zöld homály elé,
hol a játszva kivágott
piciny szivet Szerelem nevű folyóba öntsd
s belemerj: kihalászva é-
dened lesz újra, s telíbb madárcsivitje, mint
mielőtt kaszabolt a Vágy;
hol halni jó, s lehetetlen; földig ér az ég,
ki-be repdes a szárnya, s még
az sem világos: a szárnyad. Árnya hűvösen
fed el, azt hiszed: óv majd.
2
Ha már kivágva a kőre, lépcsején gurulsz,
helye mar; csupa vér borít,
a csonk sebén rögösül, s te érzed végre: volt,
s mire volt, lehetett volna ott
repülve orgonazúgató egekbe föl
– Tefeléd az a toll szállt! –,
akár a síplyukon illegő zenére mind,
tolakodva a cickány
előszökell üregéből, úgy özönli be
zugomat tömegével
a Város, őszbe-csavart fejemre vak rögöm,
s belereng: csupa szárny borít!
3
Mi reng belé? Se a tengerár, se part. Hiá-
ba a kert füve-selymén,
ha végiggördül a napsugár s kitáncolnak
levegőbe a rózsák.
Öreg, ki már beleszórta vízbe mind a bű-
völetét, s lehajolva vár,
hagyom, vigyék, ami nincs; a csonk se mar-sajog,
simogatja a kéz, ha ér.
Kifosztva, mind milyen egyformák leszünk! A szárny
helye bennem, a csonkolt,
s a képzelődve kitárt a hátatok hegyén.
Elemelve varázsunk.
Ház tetején itt, esteledőben
nappali ablak hány egü ajtó?
Megjön a csillag; tudja: mi várjuk;
lép, ahogy otthon fákra lehajló
szép jelenése jött.
Suppie Carlo (úr s szoba-szellem)
macskabarát árny, jómodorú holt,
hátra becsosszan, s majd’ töri lábát.
Víg idejében nem homorú volt,
s szétrepedő e kő!
Éjszaka tócsát ringat a holdfény
tört közepén: ott isznak a férgek
hold-levet! Angyal szút itat-ápol:
körme alól húz görbe fakérget.
Pincebogár sor áll.
S szomjasan indul majd lefelé mind.
Vissza, ahonnét vándorol egyre;
fába szorul bús járatot ásni,
szétszedi napját száz izületre –
s éj-idejére vár.
Csúszna a lépcsőn négy emeletnyit,
újra ihasson: várja sorát csak.
Szembe az ablak négyszöge nől még –
épp idefér mind! Angyala szárnyal.
– Hátha a perc kibont?!
S Suppie Carlo? Mért csoszog erre?
Háta mögött már rég ez a Föld, nem?
Mit keres itt még? Téved-e? Kortyra
les – ki a fényt csak dönti az égben?!
Részegen így bolyong?
És mi? Mi aztán rejtelem! Árva
két kirekesztett – két boldog gödény!
Isszuk a spongyán, fent, ecetünk – s be-
lőle lecsurran ránk, szomjba a fény,
nyílsuhanás időnk.
Zeng a szobánk! Négy szárnya van! Éjre
tárva az ablak hogy tele éggel!
Hold leve fodroz, kőlapon ömlik,
s mind idezúdul, mind beletérdel
égbeli s föld-szivünk.
Signorám! Szivacsos lény, Európa há-
tán hal-forma s ravasz! Torlaszoló hiú
kasszirnő, te, sötét! Jöjj ki a hídra! Hold
süteményt ha a vízbe szór,
csupa tátogató gyöngy, buborék: eléd
úszik másolatát szépen idézve. Néz,
s tőgyedig lehajol csillagos éganyánk,
nevelőd. Jegyet itt ki kér?
Pénzmocskú kezed oszt titkosan égető
bélyeget kitakart popsi-cipóra? Hát
szót se szólj! Kimonó szárnya japáni lány
apró hó-derekán kinyílt?
Arcából veti rád pilla alól szivét?
S gyöngykagyló nevetés szélbe lopódzva súg?
Honnan hallani? Fogd – s érzed-e: távolabb
kuncog Isten szakáll-ködén.
Számolod vagyonát s őrzöd a mézfolyót.
Városod: maga fény, megvakitó Szeráf.
Ezer éve a lángcsóva: lobogva nyí-
lik hajók arany ablakán.
Ő a mű! – Na de mű, ókori szem szerint,
fala közt van-e még? Durva beszéd ez itt?
Tenger árja fenyít kétezer éve már:
jól vesszőz, de te nem tanulsz!
Életed ragyogás – elfolyik, és mi vár?
Pillanat-tömegét ontja beléd a Föld,
s csak a pénz csörög? Épp érme-rakása lesz
belépőjegy a Fénybe, föl?
Periklész kora hány év? Ki se mondd! S közén,
az idő-lakozás tornyaiból lenéz
miránk. Szobrai csönd-ülte fehér zenét
játszanak; szelekét. Az űr
csavargó szava szól. Isteneké? Anyám
teszi párna alá ujjait, s így becéz?
Pszükhé vár, furulyáz, s én pici hangszerén
ugyanazt neki játszanám.
– Süllyedő! Iszapár karmaiból kihúz
a világ! Lehet-é űr, ahol égretárt
drágakő-dobozod ring meleg éjszakán?
Látogat – s szive bőkezű:
Emlék… Márk tere… tánc… gondola trónja víg!
Gyönyörű, ha az est tűzsugarába vont
összedőlt Fenicét1 őrzi a filmtekercs,
s duruzslása elálmosít.
Így: vagy. S még leszel így! Műrohadást a pénz
teremt új palotán, helybe. S harangot önt
ezredév küszöbén klérusod, úgy kiált:
Hallelúja! E föld tiéd!
S Carminében az ős-oszlop alá begyúrt
vursli-Mária-trónt – vedd, mi vagyunk! E giccs
kaucsug-Szüze és tüllbe csavart Fiú-
kisdedünk kacarász terád!
Ej, Dámám, retinád áporodott egén
mély sötét – s te: Nap, azt képzeled! Átkozott
Giardinid2 sivatag-láp: homok, ám lehúz-
ta magába a tank vasát
Tobruknál, s csatatér holtja ma: nincs! A sír
helye sincs! Szaharát túrhat a gyermek, ás:
csak omló homok ing (tengeri habtaréj?) –
Mars apád sose lép elő.
Ahogy láp-bugyorod túrva a múlt után
sosem bukkan elő nő-szemü Ősidő;
harangarc, egeké; ősmosoly – átködült;
guruló aranyalma-csönd.
Európa szeméthegy-büdösét, Madame,
ócskavastelepét, én csak az űr porát,
galambszar kenetét láttam a verniszá-
zson havazni, mi szarkofág
formájú ugyan – ó, csak ne akard!, ne nyisd!
Párnáján zizegő semmi pereg miránk.
S mint por-lápban a holt, úgy veszik el szivünk.
Elnyelő homokár a Kert.
Erre szól a jegyed. S bár aranyékszerű
szép ujjad levegőég szine-múlta már,
és nincs Mű, ami majd holnap előszökell,
hogy erős apa-szellemét
kivetítse a rémtettei erdején
eltévedt eszement század elé, s fiát
üstökén ragadó marka kihúzza, még-
egyszer téve szivét alá –
Európa szivén, legközepébe szült,
nem kalmár ugyan, ám recski, ha mond e név
bármit még Nyugaton, megtanulom, meg én:
nem csupán haza-sír, mi vár.
* Fenicét, Giardinid (jegyzet)
Gérecz Attilának
Lent, aulában kertbe vivő mély
ó-kapulábon penge sötétlik.
Régi, bebarnult, rozsda-harapta
markolatán hord címeres arcmást –
Téged idéz e kard.
Nosztra faláról rám esik árnyék.
Látok a mélyén két heves ifjút.
Téged, a vívót; tánclebegésü
kéz; levegő-kard; szúrva halálos
mégis a pengeél!
S látom az ámult, tágszemű gyarlót,
bal, suta társad, térdemen arccal.
Néha kinézel vad viadalból:
műszavat ontasz, „lám, ez a…” S hulló
csillag a szód! Kihúny
dézsa-fejemben. Most te csodálnál
ekkora zöldfült. Vállt vonogatsz rám;
s hűlve a láz, hogy vívni tanítgass;
ugrani lóval, s döfni a szívig –
„Írni te tudsz! Te jössz!” –
sóhajod itt húz; mély denevér-perc.
Nosztrai est hull, korma a lépcsőn.
Számkivetésben furcsa a hangod:
negyven egész év függönye leplez.
Vastag ezüstje rejt.
Tudd: Eumolpus (rég – se? – élt költő)
– nagykegyü rang s pénz (fő hatalom!) járt
írni-tudónak (hány ezer éve?
kérdj okosabbat!) – holta utánra,
Fellini-filmben, így
dönt: Aki pénzt vár tőle, a húsán
osztozik ádáz más örökössel!
Rágja a máját, lábon az ínt szét!
Óvatos-értő fásli-lebontást
végez el rajta, jó
hentesi munkát, s gyomra ha áll is
ily lakomát, hát birtoka légyen
s pénze övé, mind! Vén Eumolpus
ördögi bíró? – isteni bölcs volt?
Tudta: milyen fajunk!
Téged a sortűz ősze tejesbá-
rány fiatalság zöld tavaszán ért.
Mellkason ón vert; vérre eső; no-
vemberi orkán tett csatakossá
szép tetemű halott.
Végakarat? Pénz? Költeni tudtál
bocskorosan „csak”, Tankleterítő!
Kétszeres átkú lett a halálod
szolgaszemekben: vers lobogódon,
s zsarnokölésedért!
Ezt örököltük; két csuda-mércéd.
Lélek a tett! – szól –, s kínai-szanszkrit
nyelve az öszvér-fülbe nem érhet!
Hisz parizernek lelke kimérve,
s tettelen ingadoz,
két tilos álom, földbe lesüllyedt,
két el se képzelt rothadozó közt.
– Üld ki a párnát rongyra a székben,
élve az ólban, fald szeszed: égjünk
bús röfögésbe mind! –
több szava sincs már ordasuló, vén
századutónak. Most Eumolpus
fáslija tűnnék szélsebesen rá-
gós teteméről! Bűz se taszít: légy
falnivaló, harács!
Hóba takar, míg süllyed a nemzet,
mély gödörűbb, mint csöpp Klauzál tér
sarka Tiéddel. Mért teszi? Fél! Fél!
Fél a szemedtől! Nem hiszi Húsvét
Betlehemét, te, Vers!
1
Esőd, Uram, takarodni látszik, áthajolt
keleten, nyugaton, nyakán
maradt vizét belecsapta nyúlt pofánkba mind.
Kitöröltük a fröccsét.
Szemünkbe véresen ékelődik: ég a ház!
A miénk! A Tiéd! A Menny!
Velence – lám, melyikünk akarta? – úgy lobog,
ahogy átitatott rongy!
A múlt? Velence tetűi csípnek? Ó, Uram,
dehogyis! Vörösen riszál
meszelt falon telefonzsinór – holott a szél
se akaszkodik ajtón,
viharkabátja se csügg a víz felett; se-hí-
re Miracolin át inal! –
kezem vadult! Lecsapott a készülékre, mint-
ha a szájra! Azért ráng!
Az otthon újra elért! Tokajt1 pirult az arc,
a fiús, csupa jóra kész:
nevembe kérte „barát” szavát a két fi, s lett
lapuló kibuvás, s „Nem!”
„Nem illenék ide Attilánk.” E rókanyelv
sima fondora árulás!
Hisz arra ád szavat ő nekem barátin: úgy
teszi, „mert kötelesség!”
S kiássa földbe dugott Szivét, a tiszta dalt;
s ravatalra a Szárnyát
a tetszhalottra ragasztja: majd kiszáll e té-
velyedett, csupaseb s köd-ült,
ki negyven éve se érti: jobbik énje vár
beledöntve a sírba ott!
Kiszáll, s teremt közös ég alá közös hazát
Európa bozótján.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De várj, Uram! Ki is értené e rángató
dühöt itt, remegő imám?!
Ha kezdeném elején, világosabb lehet
keserű verem-éjfél.
Miféle düh nyom? Uram! Hisz Attilát megint
temetik! S vele mindent.
Lenyúzva, Forradalom nyakon rohad. Kivág-
ta szivét e vakond-Idő,
s a seb, jövőnk lyuka tárva ingovány-ölét
a hazára: beszippant.
2
Ölelt előbb a „barát”? – Ha annyi éven át
kitörölt a korodból,
gyanús lehetne a pezsdülő barátkozás! –
Te se küldted ily Angyalod,
a fejmosót le! Miért ne hittem volna mind
melegét s javuló eszét,
ha esküdött, s közös ügybe szőttük Attilát?!
Noha már tavaly érett:
világa más; simulékony, ám szivét ne nyisd:
mutatós feketét visel,
de ünnepibb a vizelde nála, s emberibb
a golyó, az a hét, mind
november ég-kapujában Attilába lőtt!2
Nem a lélek – a test zuhant.
De itt az ősz – s Tokajon vesződik holnapunk?
Jön a Lelke – s kié még?
Feláll Szentmártoni János. Kérdi: Géreczünk?
Az ki?! Válaszol így a köz.
Feláll a társ, Oravecz Péter: Miért e csönd?
Mire vélje egy ifjú?
Ragyogna két arany-élü név: a Kántoré
(telefonba betűzte mind
a két bus Attila-díjas) és Lászlóffyé
„Uram! Áldd meg e Kettőt!
(Kabát alá becsavarva légy a zászlajuk
gyerek-Attila, légy a Szárny!)
…, akik kinyúlva a két lekókadó fejét
apa-lágyan emelték
az égbe tábori dermedésen, s Attilát
hazavinni akarja mind. –
Miközben úgy telehallgatott betelt nyarat
a „barát”, s kitenyésző
heréi, udvari söpredéke Róla, hogy
Uram, égbe-kiáltozott
meráni kuss ez a csönd! Dög-illatát, lehét
viharod veri tán rám?
Holott előle futottam épp idáig én:
vigye lelkem e Bárka-ház
erőt meríteni csillagóceánod’ úsz-
va Velence egén túl;
Csodák Terén3 könyörögve-átkozódva szám-
kivetetten ezért bolyong
az árnyam: otthoni Sorsra készül itt kötél,
suhogó hurok – s válasz!
3
Viszem, viszem haza itten ért élményemet!
Jelenése örökre szól.
A férfit (templomi szolga ő Crisostomód4
koraesti homályán),
ki fölcsavarta a villany rengetegét ránk,
s aranyég-misefénybe várt
a kép, az orgona szárnya, s rajta Piombo
„magyarokra”, le, ámult.
Miért? Nagy Imre, Maléter arca benne él
kicsi srác-kora óta – szólt.
„Ha fényre vágyik a bú, előkerül fakult
papiron fakuló kép.”
S elénk is ott, Uram! Ázva, rongyolódva s ég-
ve időtlenül! Égve még!
„Azóta mind arany (állva néztük, sírva könny-
telen) forradalom s magyar!”
„Arany” szavát Tokaj értené-e úgy, ahogy
vizi templomi csöndbe szólt?
S „barátja, Attila tisztelője”, hal-szavú
csukaszáj, irodalmár,
a század égve ha végzi, árulója csak?!
De ki súg neki? Jobb-e, bal-
-e röffen rá vakaródzva iddogálgató
borulat-szakadékból?
Mily egy, ha kétszavu látszat is! Behúz a cső-
be, te, ágra se ért fiú!
Fiú-magyar, jövevény-korú, következő
az Idő folyamában. Ó,
miféle kincs nehezít iszákot? Életed?
Hagyogatsz feledő rossz
hazát; a föld rögös ágya sincs! S elveszt a szó.
– Uram, égbe megyünk mi már.
* Tokajt, Attilába lőtt, Csodák Terén, Crisostomód (jegyzetek)
Magas ég! Ülök itten vakaródzva, bár
szélcibált cserepét még nem emeltem el
Suppiék tetejéről – noha úgy a kár
bennem és a tetőn nagyobb!
Illőbb volna az óbiblia képeként
lenni Jób; türelem szobra e ház fölött?
Sírhely? Fájdalomé? Kínra mosolyt remélt
sebesült; könyökére dőlt,
ki magába merült s onnan az égbe lát?
Tudja: várja a trónszék aranyába már
sok tűrés befelé nyelve?! – Gebébb e hát,
ami rég kijelölte őt!
Meg a kéz! A fekély-mart csupaseb! Leránt
egy tetődarabot – még oda sem figyel –,
olyan mély vakaródzás dühe ád, Uram,
enyhe éjet, ahogy kikel
a tenger fenekéről, ahol úgy aludt,
mint gyerekkori kertünkbe ha Éva vitt
át bokrunk akadályán, s kutyaól elé
terítette a combjait.
Mély, mély, mély dühe kell! Ház tetejébe túrt
markolás, rohanó mozdulat, új cserép!
S újra új, fakadó nyílt sebein kifent
holdkaréj-sikolyú, a húst
pengeéles erős innyel evő! – De: szép!
Különben belereszket sütemény-hason
a holdfény, s kirepül máris a balga lány:
gomolygó sebes űrbe lép.
Így mit ér, Uram, orvul ha lehetne Jób
belőlem? Szava-nincs tört tetem, ágyra-varrt?
Hát én nem köszönöm meg rühöm, ótvarom!
Vakaródzva a kárt, a bajt
hogy állnám? – „türelemmel”, mit okoztam itt,
e serény nobilék gyöngyberakott helyén!
Nekem illene háztól toronyig s tovább
tetőt rakni – arany-lakit?
Hisz kéményei vérrőt cserepét is én
faltam volt föl, Uram, szórakozott öreg,
míg vakarva beteg lelkemet, én, szegény,
valék fényre szemelt üreg
a horgászbotodon, árba merült. S a víz
titok-ír-öle mélyén tele telt edény.
Vakaródzva, ha marnék Uram, ám enyém
türelmetlenül is a Fény.
(Csendes Béla halálhírére)
Hallom halálod, Béla! Kiütve kéz
kosarából fióka-tavasz, a vers?
Peregve omlik hegyre az ég.
Legázol jó csapást, veteményt,
ujjad fonását, dőlt keritésedét;
belecsúszott nyomodba gyom és tetű.
Ki ád a Kóbornak lakomát (?),
ha villog tűje s varrna terád
országnyi díszmentét, madarast, urast;
s csalogány-éjszakába merülve hív:
legyél megint ifjú, legyen új
tető, míg ágyra vonja fejed.
Számít ez? Asztalt képzelek én eléd.
Csupa Kóbort, ki itt feleség se volt;
s nyomát se látom bűnbeesés
mocsokfoltjának ágyatokon.
Szép bűnben élsz, írsz – ördögöt árny se tár:
ilyen ott nincs! Lenézve miránk – ha látsz.
Az is talán ember, bekötött
szemű, hát rossz. De jó lesz odább.
Antikvárium, ó-bolt, tele zsebrevág-
nivalóval az Orgyilkosok utcamé-
lye végén. Zivatar zúg. A kutyák is úsz-
nak, csüng nyakra való színarany érme (még
cseng-peng). Macska nyakán fénylene gyöngyszem, ám
nem bolond egy is; ül párnahegyén; az ú-
szás szamártudomány; tátod a szájad és
ázott hártyauszállyal belepottyan é-
des combocska-tövével pihe-lepkelány;
családostul esik rózsaszirom szinű
macskanyelvre. Alig győzi a kapkodást
kellő keccsel a párnán. De e percben úgy,
mintha gyilkosok orv lelke zuhogna rá-
juk, Csontváry-taréjú jeges ár bedönt
Nippon lányaiból gondola-aljt telí-
tő nagy társulatot, színdarabot ki épp
előadna az antik, levegőtlen á-
ruda-mélyben. Először lekerült a ló-
tusz-vállról üveges selyme. Utóbb eseng-
ve a csend, a homály bolyhosa szoknyarést,
tengeralji derengést kitakarva lát-
tat. Mély balthusi fülkék1 „török” ágya ter-
ped. Padlón lopakodhat lesekedve é-
deni lány, Lilith-arcú, selyem ágyra. Fer-
devágásu szeméből csalogány tetők
rengeteg-közepén énekel. Ujja pár-
nacsücskét beszorította ölébe; orr-
cimpáján veriték gyöngysora gőzölög.
L’Oiseau bleu2 lefüggönyzi az ágy sötét
pázsitján heverő Éjt. Fele hattyuszárny
alatt álmodik, ám szája a vérpad est-
jével hallgat a titkos szerelembe zár-
va. Rouault bezománcozta a Kékmadár
szájszögébe a poklok nefelejcsszinű
változásait – s Istent, mosolyogva rá.
Tombol künn zivatar, szél veri szét nyarunk.
Bent Crepax3 pedofil csábulatát lapoz-
va Mauro4 modelljébe helyettesült
be Szeléne – elejtvén a gyufát –, a Hold.
Pentecoste5… – betűzném csakugyan? Vagy őt
így énekli elém foszladozó haván
kis Csigécu-Ni6, hűs lampionarcu é-
des színész, aki Sábát imitál tavaly-
ról. (Vasari leejtett kicsi könyve ned-
ves lábán pihen.) Ő s én hajolunk együtt.
És érintve együtt, ujjai közt legott
rézhenger muzsikál, agg zenegép, fehér
szakáll tán, ha nem épp gépi a lelke. Így
csak vérfoltosan ázott tükörébe néz-
ve látom, csigalépcsője hová visz. Oly
ifjú Hold!… Leszakíthatsz!, nevet. Angyalarc.
Gyerek – térdig a rét lágy füve harmatoz.
Antikvárium, ó-bolt, tele zsebrevág-
nivalóval az Orgyilkosok utca-mé-
lye végén. Szakadó ég. Kialudt a vil-
lany. Egymást letörölték, sarok-éjben áll-
nak, könyvvel takaróznak. Tenyerük vasa-
lójával simogatják remegő kolomp-
mellük. Színdarabukból ki se hagytak ők.
* balthusi fülkék, L'Oiseau bleu, Crepax, Mauro, Pentecoste, Csigécu-ni (jegyzetek)
Mi virágzik? Előhuzogatni ha jő szobaszellem
s nyitogat rebegő hasitékot a fal közepén,
valamim kiszakad – heverő szivem elleng –
fele itt maga, másika átlebeg én-tetemén;
a szobán, a rión, puha víz-ruha illatu kerten
kiszitál; a halál – elegáns Huri – várja. Serény
kezü kínai lány kimerülve, tükröt csigaselymen
feled, s ér bele párna-puhája halál peremén.
Aluvásba a lány – suhan égbe. Időm hava ellen
keze lágy tapadással a hajnal alá feketén
ha simít pici sást, bababőre kisértete bennem
emelődik a végzet elé. Kicsi kínai lány, tünemény:
ha Michéle beúszik, s a kórterem ordasa szemben
csupa hó – takarót igazít, mosoly őrzi, szemén
befelé simuló: betakar lepedő-fala nyelven
sosem-ért imaszót, gyönyörét… S elalél tükörén.
A barát miatyánkja verébcsirip, elhal a mennyben.
Mosogatva a holtat – – – a tükre! – – – Ez ám esemény!
Körülállja az égbe-röpültet… s ölén a szem: enyven.
Sose enged el, kínai lány!, ölel ámulat és a remény.
Csónakig indít, holt, kocsiján nyúlt,
hagyva a földút vak töretését,
füttyszavu lomb nyers sárgarigóját;
kedveli ő, víz, énekes égmás
kórház kapuján ha csengsz.
Vidd csak a terhét! S lám, kocsin illeg:
– Méghogy a Menny bús bodra alá tolt
mást? Igazán nem! Visz lepedőt, kór-
ház szemetével négy kerekén ziz-
zen (így göcög itt tovább),
ám lila lábfejt sárga körömmel!
Gézbe lapult test?!… Fölszeletelt hús-
-csont?!… Tasak alján hűlt?!… El se bírna
gyönge kerék ily súlyt! S ki nem áll bűzt.
Még szép temetést se néz.
Mért? Babonás bíz. Képzeletében
kőfalon átlát. Ott meredélyt szánt
sírba kapart telt képpel a kalmár.
Lopta suhancként – rossz inas –, az meg
jön, s tízszeres árat mér.
Víjjog a fán, s ő tartja a hátát.
Zsáktetemével nyakba vetül s gyúl.
Kong az Elégett Utca alól vé-
gig, s hol a bűzben Sporca homálylik,
szól: „Jössz te, adós, s fizetsz!”
…Reggel az asszonyt frász töri, oly zöld.
Fürdeti: s zöldebb! Ám olaszéknál
arcra az álarc fölkerül egyből.
Fénylik a csengőgomb, üvegajtó.
S jó hullatoló kilép.
Csónakig indít, holt, az csupán perc!
Víz, csacsogó, már vár kapulábnál.
Bőg a motor. Vízcsepp koszorún ég.
Szép igazán ott. Háta ha nem lát.
Nem hullatoló, igaz?
Közelről, Uram, épp itt, a tetőre mért
villámlásodon át hallak. Ijedt a sirály.
Szédülök. Korom, égett szag szivárog. Ó,
félni kéne, de nincs bennem lehelleted.
Időben kirepült? S most valahol Mila-
no vak szobrai közt foszlana Dóm-tetőn?
Megmásztuk mi magos lépcseit egyszer, s én
fölírnám oda: Húsvét. Az is volt, ijedt
napsütés, korakék ég, de a tél se múlt,
fényből fent vakitó szíj hasogatta, szél
a hátunk. Nevető Gíre kibontva, rá-
képzeltem köpenyem; zúgva a szélverőt,
amint fölkap az ég tél-tavasz óriás
búrájába – s elillant az a két kizárt…
Uram, épp csak a ballonköpeny ott se volt!
S képzelgés fogasán függve a Dóm fakó
gerincére ragadtunk. Pedig onnan az
ég csak egy sima ugrás repülő madár-
kabátban! – ha igaz volna. De itt az ott.
S láthatod: ki-be járt, ám csoda nem akadt.
Húsvét! Szédülök, annyit mutogattad őt
útvesztőd zugain. Míg Fenicéd kiég,
s talpig-égve a fal kőfoka: bordaváz.
Estély lámpasorával szegi. Ott teríts
lakomára nekem! Szívközepem, hol áll,
Velencében a lyuk. Tükre, ahogy hazám
börtön lámpasorával szegi éveim.
Fogj, s mint én: öregedj! Míg tova múl a perc.
Szerető Atyaként, lám, csomagot csinált.
Jóerős doboz átkötve aranyzsinór-
ral, mélyén veled, áll ládahomályban. Úgy
hitted egykoron, ünnepnap elővesz Ő.
Ajándék leszel, azt hitted előbb. Kevés
kétellyel sokat álmodtad a perc havát:
fenyveszöld lesz az est, üstökös átröpül,
szán húz majd, s gyerek-ének fut a szán elé.
Nincs ünnep? S ki ajándékcsomagot kibont?
Koraest dere szikrát ha vet ágy mögé,
lábujjon lopakodnak – becsapott a vágy –
csomót bontani, hámozni nagy, óceán-
kék szemmel. Valakit majd kitalál az Úr,
ha már átkötözött s ládahomályba tett –
képzelődve betöltött, mire kellenél.
S kitalált valakit jó Urad: összevarrt
vele. Ládahomály ágya azóta úsz-
tat (Miracoli alján iszapos rión).
De ős-rajz vonalából tudod: Angyalát
régen Ő nem a kősír üregébe zár-
ta: péntek tetemét vonja ölébe! – Várt!
Vasárnap kövön ült, honnan a Fény kitört,
s: szárnyas énekes, ujjongva a hírt, a Mennyt
korbácsként Jeruzsálemre suhintva szállt.
Rég történt. Nagyapád könyvlapozó kezét,
kisfiú, ne feledd mégse. Nem Úr ez így!
Szerető Atyaként, lám, csomagot csinált?
S őrangyalt kötözött rád – ugyanő? Gyanús!
Kicipelt ide, s zsákját bevetette hí-
nár s hal nélküli holt víz közepébe? – Ő?!
Jó Atyád?!… De ha fordítva esett ez itt?
Majomház a világ. Únta. S bedöntve sár-
víz iszapja alá, Márk toronyoszlopát
undorodva belédöfte a féregu-
szadék-bolyba! – Eközben veletek betelt
az Idő. Töredékfény mutogat, s kivánsz
Sábát? Szűz tavaly-éjt? Filmet a fénytörés
csillagról levetít: Margheritán haránt-
sugárzás kicsi zsonglőr öle mágnesét
villogtatja; sebes gondola zsámolyán
Szávitrit szemed ámítva követ? – Nem é-
rinthetők! Olyan épp mind, aminő a kép
szavaddá kötözött háza; vakablakárny:
Jóerős doboz átkötve aranyzsinór-
ral, mélyén veled, s ünnepnap elővesz Ő.
Őrszeráf ül a ládán, keze csenget. – Ó,
ajándék leszel, azt hitted előbb. Kevés
kétellyel sokat álmodtad. S a többit is.
Szív, dobozolsz? Tán sziszegő, vén
négy kerekét vágyod, a csöndet
rajta, föléd géz-puha sátort,
alja sötét víz, s belecsönget
néha az Isten. Int
távoli ház sarka mögűl. Ott
– játszva hunyót – orrtöve gyöngyös
izzado volt. Szétmaszatolt nedv,
érzed-e most? Nem? Te, közömbös,
hisz te lehetsz megint.
Miracolink elején szelíd istenszobor
menteget, ókori ház
(Lombardo Pietrót,
kőfaragó tudományt,
naggyá álmodott csöpp
ékszeres égi dobozt;
kétszeres égbe-lesést):
„Nem rejti semmi, mi szent!”
Hisz ókor és reneszánsz együtt alkotva itt
kőbe csodát, kitalált
– hajtani rád fejemet.
Ha napsugár-zuhogás után kőíved ég,
s megtelik elszabadult
erkélyek virágpor-
görgetegével, az ég
tükrét, fönt, repedt rés
vágja koromra, kihúnyt
fényre – kever takaró-
színt: hűs ezüstje betölt.
Kitárva nappali-ablak: innen készülünk.
S vár, ami múltba merült;
ködlene rám: „Nosza, lépsz?!”
*
…Kredenc a konyhasarokba vont ámult szemet:
rézmozsarunk a világ;
torz – s mélyebb, igézőbb.
Fordul a képeivel;
jön, jön szorgosan mind.
Félem-e? Álom ömölt.
Lobban a kép – de hová?
S míly új jelet hoz elém?
A semmi törli le. Voltja: nincs. Gördül így…
s várom, anyám jön-e már?
Veszni ne hagyja fiát!
E láda elnehezült kicsiny testem guban-
cával egész puha ágy!
Szennyesláda. Deszkán
gőzölög ing; üregét
színig tölti két hét
fájdalom-alj. Savanyú
szárnyait átveti rám.
Nőtt álma, foltjaiból.
S poloska szívta ki bőrömre hólyagát, míg
mélyen aludt elalélt
gyermeki társam, a Hold.
Ha fölriadva anyám se jött még, mélyülő
táncba merült a magány.
Százlábú irammal
vágva homályba elém:
bűzlő rongya fojtott.
S míg ki-be ugrana kút-
mély aluvás peremén,
megnyúz, mi vár. S betetőz.
A lámpa szelleme gúnyosan tár szét lakást:
nem jön a várt! A hiány
pikkelyeződik; a Nincs.
*
Ha mostan átszökik, át a lelkem, Láda, rád,
s domborodásodon int,
onnan int: „Ugortok?!”
Ketten vagyunk, íme, tudd:
négy kéz, láb, e hús-vér
két fej, a földbe bevert.
Így vagyok: mink. Telehold-
társam belém felesült.
Ölelve ládatetőd, ahogy rég, telj be, Sors.
Majd tetem ékszere, Föld,
két szivem. Néz. S beborít.
Talán az éj felén ha állt a Hold, mi-
kor át a tábla-résen izgató
delejjel óriás sugárnyaláb e-
sik ágy elé: bebámul egy hajó.
Ezer szemével mind a húsz piani.
S olyan zúgással, mintha egy bukott
hajós fülébe búgatnák harangjuk
a Szkülla-Karübdisz-közbe jutók.
A Suppiék falában (ugrom-én!) zi-
zeg, s omlanék négy évszázad idő.
Nem értitek, hisz én se értem itt, e
hajó ahogy búg, és fölém kinő.
A tér a mélyben óceán! S a bűz a
rión, a hugyszagú hidak tövén?
A víz alól gyöngyöt bugyogva hány, a-
lul, oszlopos león aranysörény.
Na várj! Az este ágyad itt, Miraco-
li angyalára még lenézve állt.
Magasban, fenn, tetők felett. Utóbb el-
repít innét (mondtad) majd egy sirály!
S zavart, ha rojtja csüng a szádig, úgy szi-
pogott a szél-ugatta nagykabát-
felhő (a nyár helyett). – Mégsem hiába
nézted fentről a templom angyalát?!
Hajó, a húsz szintű úszik, s benéz a
szobánkba ágyig; lélekig vakít!
Ha vég jön, Illést tűzszekér helyett a-
vitt kordé tán? – ragadsz mennyig, Ladik!
Te elnyelő! Falat ropogtató! A
Hajó! Velence óceánba fúlt
fehér halott alul – de bárka úszik,
s a benn ülő sarkán porlik a múlt.
Ugorjunk át az ablakán, ha vár!, mon-
danám, de alszik Gí. S ki keltené?
Betöltve ketten azt a nagy hajót, ka-
romba viszem fel őt az Úr elé.
Gí: tágra nyílt szem. Szájra tapasztva ujj
szétvágja hangját. Rémület, ámulat.
Szorítja csuklóm, mintha éppen
– fölrepülő madarát – lefogná.
Föl? Most? A kősó súlya ragaszt e kő-
laphoz! Szemet hunyt vak szobor, állok így.
A csürhe lökdös, hallanám is,
hogy liheg, áll csak elém, felöklel.
Számít-e most ez? Vézna, lepusztuló
izmát se rejtő férfi, kivetve ránk
vízmély-nyugalmat, vénülése
éveiből kitekint az éjbe.
Mint messze égen hályog: esőverés,
hajlik nyalábja, szél lapogatja, ing,
testén a lámpa fénye átsüt.
S ő szakadozva a kört befutja.
Miféle kört fut? – Tűzlobogás, eléd
görnyeszti törzsét: fald! harapásod át-
roppantsa torkát! Horpadó has
ráncai tűzbe borulva gyúlnak.
Képzelje bámész: hecc ez a vén inú
félhulla férfi! Mit neki láng, parázs –
lábujjba csípett!… S szájon!… ínyen!…
Látnivaló: kitanult a módja!
Bohóckodik! Nézd: készül a ráadás!
Üvegszilánkból törve sötét szemét.
Egész apáca-házfal állhat
védve e cápafogú cseréppel.
Dombbá kotorja, majd dagadó farú
gömbölyded asszonyt kap az ölébe – és:
túl-telt kenyérként tárva ránk, csak
várja, a csönd kitapintható-e.
Ekkor mezítlen talpa a tört rakás
palackra ugrik, s tartja tovább a nőt –
míg lágyan ejti földre, s ő is
– lépve utána – eléje térdel.
Honnan kerül szál vérszinü jószagú
szegfű kezébe? Bókol a nő felé
úgy, mintha benne nyílna Mennye
s föllebegő sokasága védi
szárnyként – ha talpán vére se ömlik s ér
csatorna-rácsig!… S nem tapad egy cipő
se kockakőhöz vérben ázva!…
Lábfejük, illatozó ruhájuk
se puffad s oszlik vérbe kövült kemény
burokba fojtva… – míg csak elejtve ősz
tekintetét, s föl sem emelve
rájuk, a füstös apóka köd lesz.
Szemhéjon át még látom a távol-ég
ormán. Szakadt árny: lengedező eső.
Gível ha tudjuk: háttal állva
így mosogatja sebét az éggel.
Nincs a nyakunkban a Kis Hölgy,1 s buszra Szeléna2 se süt le;
déli, fehérlő Holdja az éggel együtt inal otthon.
„Felhő árnya, ha tízenegy éve…” – tünődöm a járda
összerepedt kőlapján húzva batyunkat utánam
újra Firenzében, s végig tüzelő Nap alatt – de
hatvannyolcadik évem alá gumiként simulóan
süppedező szőnyeg kerül, s ím évődve dobálna,
mint gyerekét: Mi a tízenegy év, ha azóta Szeléna
lába hegyével a csillagokon pörög, s el kicsi Hölgyem
árnya is úszva, Signoria tízenegy éve üres, ki-
halt tere húny csak3 – s nincs, aki intene, útban a hídon.
Gíre Roberto s vén irodistát játszva a Párka,
nyári ruhásan a Sors tündére nevet kapualjban.
Lift suhan. Ajtó tárul elénk s küszöbünkre behajlik,
mintha előttünk nőne az első ház tetejére,
dóm kupolája s üdén Giottója4 elénk magasodva
rőten a Vén Palotából egymutatós kerek óra-
lappal a bástya-fejékü torony levegőzik az égen.
Hívna Roberto: „Páholy az erkély, ülj ide, látod?”
S mintha az Úr (vagy az Ördög?) igézne kölyökhevü percben
túlra, Teremtés-láz (Tagadás-gőg?) révületében
észre se vette az Ég kapuját; hogy jobbra a vízen
színpada nyílna, s Gi súgja fülembe: „Hisz Orsolya zöldje
ömlik az alján!, s messzi vitorla repülve a Mendi-
canti rióról, este az Arnón fölvonul, itt lesz!,
itthon vagy! Gyere, nézzük a Sors öregecske Anyója
mit mutat?”
Ázik aranyban a két szoba összehajolva,
víg mosolyú ívben kerekült fala közt puha minden.
Csillog a képüveg? Alján szárnyasok illegetik fa-
roktolluk, s gyöngyökként ránkgurul appenin ég s a
Napja – habár csupa festmény sok madarunk! Csivogásuk
titkokat árul el; tűlevelek szaga-íze a szánkban.
Tárja ölét a fotel?, nosza, ülj bele: erdei holdas
tisztás vesz körül; éjjeli nőszirom ejti tenyérbe
mézteli kelyhét. Harmat esett ide, nézd!, tele mind a
két heverő meggyszínű párnarakása ezüsttel!
…Új boltív mögül ágyas aranylás: sárga mezőben
kúszva sötétkék, csöppnyi virágneszezés: pihe nimfa
hemperedése az ágytakaró! Éjkék huzatával
ível az ágy feje: dajka-szelíden ölében az álom.
Vissza, előtér kőboltíve alá, hol a konyha
tág szoba-mérete Gíre hat ingerlő nevetéssel.
Styxi homálya (az ablaka aknaüregbe tekintget)
fényűző ragyogású századom élni-tudása:
szentségtartóként ömöl nikkeli felszerelése
fénye miránk: hűtőbensője ezüstje, akárcsak
mágnesen: ékszer az olló, kés, sima bárd; s gyilok úszik
jéghidegen, tele formatudással elő a jövőnkből.
Innen is nyílik egy ajtó: lányszoba tán? Üde ágya
húzza a képet a kék vonalú mintás folyamára:
hajlani kezdene csíkja, ha Sába heverne fehéren.
Bőre alól míg ömlene fénye, akár a bicikli-
lámpasugár a bozótra, a kék szinü sávok az ágyon
erdei tó-gyürüzésbe sietve simulnak utána. – S
máris e kép: levegő… suhan át a kalitka-lakáson.
Kérdi Robertónk: „Hát meg se nézed a hölgyet a kádban?”
Persze csak ugrat. A csempe ragyog: zuhanyán üres emlék
bús-külön áll; odatartozik: ágyhoz, a holdtalan esthez.
Furcsa! Mi koppan? A konyhaköd? S: itt a madár – üvegében!
Mint elöl, érett fénysugarába fürödve a többi.
Itt is a mély csupa morze. A képkeret érti, mi dolga:
préseli, mint a gyerek nefelejcsét, Hang, a te fényed.
Párka s Roberto mögött becsukódik a négy retesz. „Álom?” –
néz velem össze Gi. Hegykoszorúja alól teraszunkra
hömpölyödött az egész nyár, s lent a folyam tükörével
épp az esik meg, amit Cocteau szeretett:5 belelépve
tárul a függönyös út-mögi táj, s Eurídike táncol.
Mint kit gáztartály kigyúlt uszálya görget,
sűrű, zsíros korma kente maszkom.
Lőporfüst? disznóol? agg vizelde-tört seb?
Vonszolnám jövőnk a szőre-hullt haraszton.
Súgja Gí: Repülj föl! Morgok kútba: Tűrjed.
Bús madárijesztőn vért rozsdáll a plasztron.
Angyalok hadának rontsak én? – Kerülnek!
Híd, folyó zsong. Osztozzunk a hasznon.
Giottón, fönt, Brunelleschin,1 s hol rúdra csörtet
bronzoroszlán légyevő gyíkként:2 ragasztom
rá a múltam. – Hogy gázlóba fojtva ölt eb?
S vékony lába háztetőkön át előtted
csüngve csillárfényben ottmaradjon?
Majd kiszárad. S nem vonyít fülembe többet.
* Giottón fönt, Brunelleschin • bronzoroszlán légyevő gyíkként (jegyzet)
Koppány Zsoltnak
Rózsaszín palástba öltözött a házfal.
Gyöngyház ég körívén szél sodorta vékony
szép, törékeny felhő. Sok sötét sirállyal.
Úszik, mint e hónap: arca köd, salétrom.
Úszik, mint a tegnap. Itt járt? Csak keréknyom.
Hintajában ültem? Vagy csak űztem s láz falt?
Térdig ért homokból éjbe holdkaréj vont?
Mit se bánd! Sirály húz hófehér hasával.
Egy meg száz rikoltoz. Mennyi pólya szárnyal!
Hunyt szemmel ha hallod: füttyögő fazékon
sustorog, gügyög – kigőgicsélsz, hugyos madárdal.
Herkules-jövő? Oly hős? Vagy báva? Kínod: éh nyom
ágyra – vagy jön Isten, s Földig ér palástja?
Éj, ereszkedik hidunkra már a démon.
(Szakonyi Károlynak, egyik római tárcájára emlékezve)1
1
Nem a Trasteverét, sem a hídját –
hegedűsödet itt sose látnánk.
Kaparón se vonója vonít át:
könyörülj te fejére szivárványt.
Zúg, túl, Uffizi. Nézz oda: mit látsz?
Páholy-süppedezést csal a látvány.
Erkélyt zúg körül. – Itt zene-indát
hangszórós hegedűs imitál, lám.
Ámulsz? Gépzene rejtheti titkát?
Becsapott tömeg ing az uszályán?
Húr ráng – s néma! S a szobrok!… S a hídláb!…
Hallnék bár nyöszörűt! S a világ, tán
úgy, mint akkor a hídra te szállván,
burkolná aranyába be inkább.
2
Karcsi! Kik keze tapsol az árkád
alagút-feketéje alól, ott?
Rolls Royce, Ferrari s fénylik az ég fenn?
Tévés sztár, öleb, s ő, a sudár lány
ringva ér le a térre. Kitárták,
s nézd, az Éjjeli Tárlat akól most.
Juhhodály! Csak a birka szügyén szenny-
nyüzsgés, nem pedig égi szivárvány!
De ott úgy ömöl, ékszerek árját
fülén, melle haván kirakó bolt
pultjaként ez a krém, tele szétkent
Botticelli-mosollyal a száján,
mint nemrég aluvón a Scalán;2
szép, sötét esze: kő. Szive: zárvány.
3
Most húzd rá, ha cigány vagy s a mersz még
nem lobbant el, a gyermeki emlék!
Ha csaló kirepít, s milyen bestén!
Így állunk te meg én, ilyen estén.
Csupasz szál egyedül, mig a rest ég
hidegen ragyog. Tán csak a festék.
Ólomboltozatukra kifestvén
csüggnek képzeletünk suta Mennyén.
Tűnt Szépség temetője: veszettség.
Híd vár Trasteverén, ha te mersz még!
Menjünk hát közepére – keresztény
alkonyán Európa, a mezsgyén.
Tombold, húr, amit – Isten – üzentél!
Két űr közt, kötelén, haza menjél.
* Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem • Scalán (jegyzet)
(Fodor András halálhírére)
Bandi, a Bardi2 kitárva: Falán halovány fiatal csu-
hás. Szirom-arca a zászló selyme alatt szelid
vázahomályba begyűjtött kínt s henye könnyeik,
kik ravatal körül ágyra borultak, amíg szive alku
nélkül az óarany égi keresztre repült, agyag arcu
Jézus, eléd. Szabadító indulatú, pedig
kés alig érte gyerekállát – de lobog, repit,
s Érted: erős a halálig. Elszánt. Szava vers. S aranyajku.
Ötvenedik nyaramon se fakult ez a kép. S noha hajdu-
hallgatag állta, ha Giotto kéznyoma ráesik –
két haza nincs, s hite bár lehet ó vagy uj, Istene, az csu-
pán egy eget boritott ránk; s szívbe a fényeit.
Bardiba, hulltod után is elhoz – repedő puha pajzsu –
egykori képzelet. Állsz és hívsz? S a fal égbe nyit.
* freskóalakjára • Bardi (jegyzetek)
Láttuk a Rend vad, rőt kocsiját ma mind.
Elmúlt az est rég. Éjszaka lett, akár
tegnap. A lépcsőn elmosódva
nagy tömeg ült, gyerekarca volt.
Az éj tehette – spongya alól kibújt
tekintetük tán, hogy zizegően ál-
hasonlatosság fogta őket
távoli rét keretébe most.
Mért látna rémet bárki a Dóm tövén,
míg mellre csüggedt állal az árny kidől
a sarki kőből, s folyni indul,
hogy belegázol a Rossz?!… S hogy így,
álarcosan jön: oltani tűzbe vert
otthont! S a létrát, mint siető kerub
hátán a szárnyat, légben úszva
röpteti címereként közénk.
Mily észrevétlen (– járt a motor talán?)
settent elő! Úgy várt, hason. Álcaként
egyenruhában gép s ki bent ül;
menteni, tűzbe robogni kész!
Csakhogy ez égő lámpaszemet kitát,
s helyből-ugorva sztráda-iramra gyúlt
bőgő motorral ront a tömegbe!
Futna, ki bírna! Baromfiól
rikácsolását ontja a Téboly! S ő
tűkanyarokból vágja a rendet! Irt
svábbogarat – fojt förtelembe,
szent s szabad! Úgy hiszi: ő legyűr!
Patkányvadászás – érti magát –, az ám!
Villog egyengomb. Hordaruhája most
teljhatalommá fújva duzzad.
– Olt tüzet? Fölfogadod: s megöl.
Sok éj talált miránk a nyolcszögű
keresztelő körül. Sötéten állt,
holott az angyalok kövét, ha hűlt,
finom suhintó szél legyezte fönt.
E szél madár neszébe öltözött
Bigallón és a bíboros falán,
de itt Salome várta Jánosát,
s Heródiás fejét levágva ők
együtt táncolnak át a tűfokon.
Csak egyszerűbb e kép, a „tű foka”,
ezért a versem így jelenti most
(de bíboros falán a Menny is ott,
aranyfonállal, s esküszöm, Salo-
me Jánosát a lába közt repí-
ti rajta még tovább, a Menny fölé!)
amíg spanyolfalát a hugyszag itt
Bigallo-sarki testre nem veti:
– Ne nézzük őt!… Elnyúlt fiú, üveg-
szemével égbe bámuló. A száj
tövén talán Salome csókja: hó-
pehely, lefolyni kész, s a vér, a vér
Heródiás szökőerén szökött,
ahogy Salome kardra tűzte fel?!…
Fecskendőtű-kazalban álmodik.
Kaptatunk föl, s emlegetünk nagy ívű
víg időket. „Otthoni szélbe szippantsz?” –
lessük egyre másikon érve lázunk,
mint a gyerekkort.
Hát pedig fiam felesége élt tíz
éve itt: tanult, s mi csak őt követtük
– völgybe ámuló szobaablakából
nézve Sienát –,
ötvenes pasas meg az istenujjú;
s lépve, mint a Parthenon-ormon égő
kentaur s szeráf lepidája, csókká
váltjuk a küzdést:
vénülésemet leseperve számról,
mintha negyven évet az életemből
Recskre hagyva erdeiben, lehetnék
hajnali füttyhang!
S városodra szórva a fényemet már,
mint a tárt kapun bejövőt dicsőség,
színarany köpenybe borítva talpig,
várna jövőm még!
Kaptatunk, de hirtelen elveszel, múlt.
„Hol vagyunk?” – keresztbe ledőlt a tíz év,
torlasz, utcakő, idegen fal áll föl,
négyszöge szűkül.
Járt-e itt e holdbeli tájon árnyunk
kéz a kézben? S úgy iramodva dombján
otthon-ízzel átmelegedve szívtájt,
mintha a Kis Hölgy
lesne át Sodoma-zenében ázott
kék szemével esteli templomajtón:
Hagyjuk ott a víg koszorú ölén még,
táncra tanítják!
Ránk borult a lámpasugár a Campón?
S mint bezárul, alszik az esti kagyló,
párok ezre – ajkuk a lábig – így zárt
Tér legyezőjén
fekve rézsűn. Földmeleg édenünkké
összemosva ők s mi egyetlen ágyban
tükröződnénk távoli csillagon, s lent,
Quercia vizéből?
Mintha szétszakadna Siena! Felhők
rontanak kabátra lecsüngve – pápák
kőmadár-csapása talált a Dómból?!
Dördül a villám.
S hív az Angyal. Úgy, akadozva, fájón
(mint anyám az orvosi rendelőből
Klapka utca fái alatt karolt rég,
míg hazaértünk),
Gíre dőlve inti: Kövessük! S egymást
tartva, ősz bogárka-nyomán a ködből
– bár szemünkbe folyt, s kitörölte tíz év –
visszataláltunk
titkaidba: Szent Katalin Sodomát
hívja esti kőterasz-árnyba; vérző
nyíl-sebét ha ujja simítja, gyógyul!
S nézi Sebestyén.
Nézi lány, fiú; szögön inge – s Kis Hölgy.
Ő, igézve: Mit tud e nő a freskón!…
Úgy szeretné – jár a fejében – köztük
tartani szívünk.
(Sodoma: Mária bemutatása a templomban)
Galambosi Lászlónak
Isten a hálót fogta erősen.
Még ha szakállat s jó atya-képet
róla a szívem megpihenőben
sem menekít – alaktalan éget.
Tán a közelben rám lebegő szem
kék mosolyától tágul az élet.
Csak belenézek, s elveszi tőlem
kínom okát az orgonaének.
Mária, hálód fogja erősen –
hogy besötétül csöpp imaházad!…
Kékleni tárd miránk ruha-kéked.
Nem szabadít itt egymaga Ő sem!
Kell a Te tested, szép egü ágyad:
ráhever s összeér, ami épp Egy.
Il Sodoma.1 Szem, szomorún benéz rád.
Vagy mögéd. Vagy át, keserű, begörcsölt
árnyon. Orrod vaksin előmered, már
szinte az arcán.
Tükröződne nagy szeme vén szemedből
vissza Gíre? Ketten együtt, s mi szintén
összenőve egynek, előbbre jutnánk
erdei s erdőnk
hőkölő-keskeny szakadék-szegélyén?
Izzna válasz lámpa-homály alól ránk?
Mert – „Szodóma?!” – úgy harap össze fogsort
láda-sötétség,
mintha hulla bűzlene benne, s félő,
hogy kikunkorodna a száj szögéből,
mint a mákostészta, mohón a kígyó:
„Jobb, ha te hallgatsz.”
„Kit? Szodómát?” – néz, s nyeli nyársra nyelvét;
áll, s a kérdezőt takarítja útból
cingulus-lilán a pap. – Útba van! – int,
kulcsaival hajt,
művirág karján. Lakatol vasajtót.
Fönt, Siena vén oratorióján2
árva képeslap se került elébünk:
„Nincs!” – Noha: Mennyük!
S mind Firenze boltosa (ó, te, könyvbolt!,
kazlad áll, Bábeltorony, elvakító),
tárva karját vállt vonogat csak: „Épp ő
kellene? – Hát nincs!”
Ólom-est, szemét kövesül Firenzén.
Jézusát a lámpa se éri tisztán.
(Féhomály a sikk; szeparék idilljét
nyújtja a képtár;3
Fabriano hercege – s pávasétány;
tündököl kis Gozzoli: mily növendék-
égitest nagy zordak, epét ivók közt
öntve ezüstjét.)
Mink meg állunk. Szemben s együtt. Sodomát?
– Jézusát is kikerülve bámész
nyáj fut, orrán rézkarikája: lát s hall?
Sorvezetőjét
el nem ejti. Jó a karámban! Úgy döng
lába Uffizin, sima édenén, mint
durva korlát közt terelődve bunkós
végre a csordák!
* Il Sodoma • Siena vén oratorióján • szeparék idilljét nyújtja a képtár (jegyzetek)
Álom életem? Az Arno mélye lent
méteres halával ingadoz, zavart,
mintha nem tudná, Vasari mit habart
túlfelén, s az íveit mily szakrament
vágta légbe.* – Álarcos lány?, vén Jelent
újitó terror? Babrálva míg csavart
aknagyújtón, vulvaszájra ujj kereng.
Millió ehült lovas tiport avart
Nofretét utánzó szép fejébe’ bent,
úgy robbant a Föld, egyszerre ő s a part.
Mélyen, méteres halban mégis dereng
mindkettőből tán egy pillanat, s bazalt-
kő kemény a kód, amit most eltakart
telt ágyában gyöngyöző Arno, s e csend.
1
„A cukorra, gyertyára és szamárra
ráadást: egy palack bort is kapok.”1
Hallod te, Hídfő, nem termett királyra
álruhám! – Nincs is. Csak magam vagyok.
Nem mint te: fél mezben. – De takaratlan,
legfeljebb, bohó agg, kőszemedben
látszom úgy, mint Mercato-sarki vadkan.
(Szőre úgy fénylik, hogy szinte rebben.)
Csakhát azt is tudom, hogy mire zár a
tág szemed, öreg, ily mohón magába:
Mint idegen, majd nem játszom vakot!,
és lenyűgöz, Évszázados Fedetlen,
hogy – átnéznek rajtad bár – ernyedetlen,
kő-kitartón magad mutogatod.
2
Hasonlítsunk Giorgióra2 s a szamárra
(mit Michelangelo őtőle kapott),
nem, nem mulatok rajtad én magamban.
Vén vágyainak nevetség az ára.
Törtorrúval3 megegyezünk mi abban:
szükségünk van e föld chiantijára.
Hogy kő-szívvel kellesd magad hiába;
s mert perverziódban legyűr egy vadkan
(bár kétségtelen: Cellini csinálta).
S hogy Városodnak kihivón kiáltsam:
Fürdesd aggodat Napod aranyában,
míg Benvenuto kanját simogatod.
* egy palack bort is kapok • Giorgóra • Törtorrú (jegyzetek)
Firenze város (Cellini mondaná
ily nagyzolóan) meglepetése várt
miránk: huszonhat éve házast,
Vecchio zászlaival köszöntött.1
Mink mit se tudva – ébredezők az ágy
kéklő virágu, gyűrt lepedő-haván –
élveztük álmunk mezsgye-csíkját,
vízcsobogással a Fény-aranylást.
Bevallom, egész reggeli közben én
még azt se tudtam: kedd-e, csütörtök ég
erkélykönyöklőn, s hányadik hét
ugrik a semmi vizébe halként.
Berdát idéző asztala délidőn:
tál, költeményként Gí hala, vadja várt;
szeptemberében sült Firenzénk –
annyi, amennyi mi; rá borod töltsd!
De hátra mit nézz? Évre az év lehullt;
s vitte a macska bajsza egérkeként,
hogy Bandi2 sántikált, s Tibornak3
szőre borotva nyomát se látván
görbült, fakult csak; ujja a kiskabát
alól kinőve, úgy araszolt időt
nem ismerő cenzori szemmel,
mintha a házasulót akarná
olvasni végig. Ám neve mégis épp
más név alá folyt. Állt anyakönyvezőnk,
sápadt, köhécselt. Mérgedő pír
akkor ömölt tokapárnahurkán,
amint leintve nászmuzsikát, fotóst,
tettünk a kegytelt ünnepiségre, és
vágtunk az utcán négyfelé. Gí
szalmakalapja Szibilla-ég lett.
(Tán akkor éjjel kék kalapot viselt.
Szellős-lyukas volt: szalmafonás; egész
ég bújt alá, szénásszekérnyi
réti virág s Balaton-vizi gyűrűk.)
Most, délutánra: séta a „hegyre” (bár
kalaptalan bíz, átitatódva ég
helyett ecettel), még kaland várt;
tág panoráma. Firenze párállt,
és jött az első nipponi lány, kiről
tudtuk mi ketten: míg lesütött szemét
hogy ránk emelte, azt mutatta:
kelve a Hold, vele úszna hozzánk.
Gí lencsevégre kapta: a napkorong
egész közelben ajtaja-tárt buszunk;
s szamár, mi nem képlett csak elém:
Gí meg a szép tipegő beszálltunk.
Már lent a bástya cakk-koronája közt
vettük csak észre: Vecchio hídja, nézd,
retkes nyakára kipakolta
áruda-bensei gyöngyfüzérét.
Csak úgy ragyogna rajta a sok nyakék!
Templomsötétben így tesz az utcalány
szemközt a gyertyarebbenéssel;
aznapi gyöngysora tánca mellén.
(Arno sötétjét s látva az ablakárnyt,
vén szállodasort kushadozó csukott
redőnnyel, így jutott eszembe,
s ó, akaratlanul, ennyi csípés.)
A liftbe dobszó pergedezett. Suhant
velünk, s legott mi sajt-vacsoránk után
rubintvörös borral kezünkben
föntlebegő magoson kiültünk
erkélysötétbe. Gyík lopakodva bújt
elő tetőnkből, s vízbe-merült kövén
csapkodva farkát várt halunk is,
ikrarakó köde ringva oszlott.
Csakhát idillre: döngtek a dobverők!
Lengtek a zászlók! S harsonaszóra – zsuppsz! –
a Háziúr,4 a lomha-szelíd,
kínai bölcsre ütő is ugrott
fejest a vízbe. Orra csavarva gyöngy-
fényt, bundaszőrről sem levakarhatót,
úgy hordta glóriája terhét,
mint Cosimo5 jogarának ólmát,
s tűnt hídközelből – ekkora hév elől.
Mert hév, de volt ám! Díszvacsorát a híd
hosszában asztalsor cipelt ott,
s Cellini szobra körül vetekvő
zászlódobálók ősi ruhába bújt
buggyos hadát bősz, izzado húsfalók
uszítva hergelték: „mi jön még?!”
Hördül a harsona, s zutty, a zászló
pottyan a kézből, csuklik a hangszer… – És?
A híd zabál csak. Híz hidi ékszerész:
egész családja falja hátul,
jó atyakéz potya-tálra mit csórt.
Firenze csukva ablakait: kivár.
Árkád alatt nagy csönd. Hegedűje tán
Arnóba fúlt, s hal, tátogó lett;
rossz hegedűs, a csaló meg illant?
De víz alól most húrja-veszett hasán
csiklandozásként bújik elő, s felénk-
röptében elpihenve rajtunk,
pendül a kétlaki néma húrhang:
„Költő s a Múzsa? Jól kitalálta, lám,
Firenze, kapva lángarany est után,
huszonhat éve házasok, ti,
majd örökít, ha kizeng az éjfél!”
Az óra kongat. Mint lakomára pont.
Tátsd szád, igazság: Hét dobol, s öt legény
dagadt pofával harsonáz – s nézd:
félezer ingyenevő6 a Pontén!
Juss hát eszükbe! – Árnyba bevésve, fönn,
barlangi rajz, mi, rőt temetés után
farkasszemet nézők, időnk míg
– sajtot egér – kilopott korunkból.
* Vecchio zászlaival köszöntött • Bandi • Tibornak • Háziúr • Cosimo de Medici • ingyenevő (jegyzet)
A házban fönt, lent, mindenütt nyaralnak.
Meztelen csúszkálhatsz a lépcsőkarfán.
Énekelhetsz a lefolyóba – hallgat
a hídi Madonna dedével a karján.
Bár nem a Gangesz, csak az Arno habzik,
ha fölhasítja ezüstjét a réce,
a hárfadal Nepálból (nyelve szankszrit)
csupasz talpon surran Felicébe.
Az angyalokkal megtelik a karzat.
(Egyensúlyodra ők vigyáznak aztán.)
Itt csak egy nincs (mint nyár delén a harmat):
Tiltott gyümölcsbe nincs vágy, hogy harapj itt.
Ég a hazája, összes holtam rétje.
Gaál Imre, Pontormo onnan aranylik.
*
A ház, hol születtem, csillagokon lakhat.
Jobbján szülőágy. Anyám sírja balján.
Ahogy – Gí, liftünk csöpp gombjához érve –
kiürült házban föl-le szállunk annyit,
úgy hullsz hazaföld. Hullasz, s milyen mélybe.
Keskeny világítóüreg. Átdereng
kevés szivárgó fény a szobába. Látsz?
Hosszú, de résnyi ablak önti
ágyon a kék takaróra hangját.
Aranykalitka-hangot – ahogy lehunyt
szemünk előtt süllyed s fokozódva nyúl,
ereszkedik beljebb a múltam.
Mintha csigákon erős marok tart
lassú menetre tonna-nehéz vödört,
csúsztatja rőtre vált tenyerén tovább
a fönti kéz (ki tudna mást is
mondani róla, ha ő se szól rád),
s egyszercsak itt van: hangja megérkezett.
Hajolj ki érte, rakjad az ágyra szét,
mint tiszta ruhát polcra sorban;
friss vasalás-szaga járjon át most.
És minden oly mennyből alakul, tetőz,
betöltve szekrényt, szőnyeget, ablakunk,
betöltve szétszakadt szivünket,
szűk koponyánk oduját. Sugárként
a félhomályt öltözteti, szárnyhegyét
átfúrja rajtunk, s rászögez ölbevont
álmunkra – méze míg kövülten
rászedi árva mosolyra szájunk:
„Kezdjük előről (– mennyi időt is, mondd? –)
lopódzva árvaház kanyarú szobán
(– Szindbád a barlangszűkülésen?…
Atlasz a sarkon, a Földgolyóval?… –)
kezdjünk előről tartani késve jót:
tűnékeny angyalt, hűs jövevényt ha ring,
átjárva rajtunk csak ki és be.”
(– Percre?!… Dobozba bedugva árvább
játéka, mint a múlt; zeneszárnya már
konzervszeletté hűlt! –) S ha a hangja húz,
hogy: „Késve két (?), húsz (?) évet, állj e
távoli ház küszöbére: jön még!”
– hajolj ki akna-ablakon, és csodás
látványon ámulsz: fecske-palánta – s száz! –
csengő csivittel össze-vissza
röpdös az akna közén; tanulják,
mint óriás kalitka nyugalmas é-
terébe kört író anyaszárny nyomán
fészkük körül cikkanva, úszva
Afrika partja felé a szállást.
Néhány napig még ömlik a hangra hang,
majd nyílva, fönt szabadba kirajzva, ház-
tetőnk fölött az ég-ezüstbe
fürdeni indul a szárny! Nap és Hold.
S egyszercsak Arnónk selyme-homálya, lent
a lámpagyújtás bűvöletébe – nézd! –
suhogva szárnyaló csoportjuk
röpte alatt lebeg, ing a bölcső.
Felnő a célhoz víg kötelékük, óv
szeptember, áldott szárnyra talált idő.
Aranykalitka-hang, ha tárva
ajtaja. – Érj ki közéjük, indulj!
Ha szám pengéje kés volt – összetörve.
Kitart minket magasra fönt a szék,
hová hálóját vetve, gúzsba kötve
hajítsz Idő, mielőtt múlanék.
Betér az est. Mint test dől rőt gödörbe.
Ha mély, üres szobán a vállfa még
magában ring s huzat riszálja, nyögve
lehámlik elénk a múltból e kép:
Gyerek, kezében lámpa. Süt a főnkre.
Szemem kiszúrja fénye? – vagy mögéd
beszórja hosszan, lássam mindörökre:
az is az ég volt, csillagfürtü rét.
S szamárbőrként mig sűrüsödne csöppre,
az éj szitáján át mutat fügét.
Keskeny ajtajában álltam.
Szemem keskeny ágyára tapadt.
Félhomálya (benne ázzam
ruhástól zuhanyrózsa alatt)
ing alá befolyt. S kabátban,
mezítláb, ahogy részeg alak
kijózanodna: megtaláltam
lecsúszó szelíd testnyomodat.
Félig ágyon, félig kiszálltan.
– A mély szinte ölébe ragad! –
jajba fúlt a szám, s a vállam
takart ablakot. Fecskecsapat
vitt magával. Álom? Láttam
fejemre szúrt hüvelykujjadat.
Föl, Miniato kőküszöbéig a régi utacska
(Golgota lépcső) bűz s kosz szétrepedő hege
elvihet. Macskatalálkahely. Átnéz rajtad a nappal
is tág, sárga szem. Állsz s áll: lábad alól se fut.
Itt a leander bokra se pille-virágu leányfej,
szűz, üde integető. Rémtettre szirom lebeg:
mátkafejet bugyolálva gyökérbe a vért fölitatja.
Bűn szitahálóját tépné, ha a szél tapos
ág közt. Csak szél sincs. Meleg árnyék, porlani indul
áttüzesült cserepek földjén a virág, maga.
Templom, tág temető fönn. Itt pedig áll a bozóton
tűzforró levegő, és kúszva a rácsokon
át a halottak s a gyertyakanócfüst, kőbe akadva
indázódnak alád. Már Harlenoah1 mese-
múltba vesző idejében is itt barnult sima, kormos
porrá vér és könny. Vetkőzve regénylapon
szőke Szeléna, Firenze fölé ha a hajnali álom
mézaranyát sütemény-mellén kitakarta, s a
hídon az ékszeres elképedt: „milyen áru lehetne,
látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram!…”,2
akkor is így kanyarult ez a vesztőhely szagu dűlö.
Most is egy indulatos lány hőköl előttem, s ez
emlékeztet régi Szeléna nem!-ekre, szemére.
Lénye kivillan rám, villáma sötét haja
selyme alól, durcás nemet intve a fölmenetelre;
szép alabástrom láb toppant kövön: „itt, soha!”
S túl a legerdősebb szakaszon futamodva bokája
tűnt is előlünk… Majd később a homály pora
már jócskán betakart lépcsőt; belehajlani szállt le
estje elől a Nap, s éppen mentünk lefelé mi is,
ekkor azonban egy apró gnómot az én ijedő Gim
meglát kúszni a vad lépcsőn; jön a Golgota
néma keresztjei közt – ebül! Orra szagot szimatolva
szüntelen árkokon s ágsűrűn seper; ördöge,
hátán térdepelő sózsák: le-lenyomja a kőhöz.
S négykézláb örjöng: tör-zúz üveget vakon!
Marka nyakukra feszül. – Hóhér-lelemény csigolyádon
így töri csontodat; így durransz te is szét – hova?!…
Ő meg előbukik, át az utolsó kőfokon ingva.
Dúvad, ferde gerinc, púp; rángva jön, úgy oson;
itt-suhanó autót, tömeget kerül.
Anyja, ha éjjel
hallja: a mennyezet-ég gyűrűibe lép, liheg,
s reccsen az ajtó (– képzelem –), át falon, úszik az ágyhoz.
Ő, aki szülte? Hihetné? Mily kicsi, tört üveg.
* Harlenoah • Látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram (jegyzet)
1
Zuhanyzó nyitott ajtaján át belátok, hová épp
– s rebbenései által szinte már élne! – derengő
sovány combja bujkálva tüllfátyolában, betévedt
és az ágyra lehajlott félve egy napsugárka-szál.
Vajon mit tehetnél, ha ez lenne párnád, s a vendég
megcirógat, ahogy lát tágranyílt szembogár alól
szivárgó, Tejút-szédülésű nagy éjjelt; sötétség
vonta szánt; s rohanás gőzét is: ajkadra ráfagyót?
Ijedtében elbújna megszégyenült szála fájón…
Ó, a többi sugártól szökve aknába mért merült?
Tavon-nyílt fehérrózsa bőröd minek csábitott úgy?
Mért talált kitakart szépségre szádon, ha elveszít?
Vajon mit tehetnél, ha itt várna ágy rád, s a nemrég
boldogan felidézett messze: tárulva már való,
ahonnét röpülnél tovább, mert Firenzét se adják
ingyen!… Képzeletedben mit nem adnál aranyba zárt
palazzo-soráért! Talán most is álmodva ezt-azt,
még e csöpp szoba ágyát… még e dobszót a híd felől,
az erkély könyöklő alakját a Holddal közössé
válva: – mind ölelő álmodba bűvölve tartanád,
ahogy szent királylány ölén rózsa lett hús, kenyér, méz,
csak vihesse tovább titkát a jóság: „szeretni kell!”
Ez itt már egész: ágyad épp rólad álmodja: rálelsz.
S távol azt hiszed, ágyon ringsz e sűrű homály fölött.
A két álom egyszerre vibrálva átjár. Szelíd ágy.
Aludnál, s a keskeny, nyulánk tomporú nyughely úgy hord,
mint kilencvenötben bronzfénybe burkolt fejed pihent
asztalunk üde lapján, zöld mező suttogó füvén.
2
Zuhanyzó nyitott ajtajából se néznél. Üresség.
Nincs az ágy puha-kék csíkján, csupán szálnyi napsugár.
Vigyázatlan, eltört bokájú csavargó. Kiszöknél?
Kézbe fogva az ablakhoz segítem: Repülj, ha tudsz!
Sábának
Esteli erkély. Épp a hiányod lop bele ritmust.
Hosszan elejtett sáv vagy az árnyék gombolyagából.
Lábad elé nőtt útra világítsz, s úgy lehajolsz rám,
rég ahogy otthon, lopva az utcán mily kicsi nőként,
nyurga teremtés, fejnyit is összébb-vont a te rejtett
tétova titkod: hold-tapadást tűrsz-vársz a ruhádban.
Mint köröméllel nyújtva a hajszál nyúlik előbb, majd
kunkorul, ingáz s mint a rugó, ráng, éjszaka-órán
orgonazúgás száll, tör öledből s szétfut az ágyon.
Így marad el két év csupa erdő. Gótika-árnyék
télikabát rejt összetapadt bőrt – szélfütyülésben
szállal a holdfény férceli összébb szám a nyakadhoz.
Most pedig itt vagy. Lábfejed, úszva esti ruhádból
pára-szivárvány. Imbolyog egy híd. Íve alád nyúl
– s festene Spencer. Fodrosan esnék rád puha visszfény
(s tudvalevő, hogy Spencer egész nap képes a sodrás
részegitő jel- s képfonadékát festeni, hát még
– megbabonázott angol! – a fénylés legközepén ha
téged is ott lát: ujjadat angyalszádra tapasztva.)
Társra Beato Angelicónál lelve hogy úszol,
könnyül a Föld, szív ólma, ha szőkén siklik az ének.
Dob duruzsol, s rá súlytalan arcod hűs hegedűjét
fekteted alvó nyakgödörébe hírül az égből.
Mint ha hegyekkel telne az erkély, lámpafüzérrel,
lám, teletöltsz, Hold, sárarany angyal, ringva az Arnón.
(Dantéval a Santa Crocéban)
1
Ahol homály szitál kezed fejére
s a nagyhajót elönti pernye korma
(ha híd-szemét lehull rezegve mélybe),
s miként atomra bomlik el a Forma,
kiszáll s ködével elborít a Szellem.
A Croce szűkül – Sas Ő, s pocka volna,
egérutat nem ért!1 Lefogta menten
saját oromja, íve, kő, faragva,
s e kő alatt a csont – ha sírra mentem.
Fölötte fogható sugár a szablya.
Acélezüstje döfve metszi; tőre
letűzi földre – Ő meg járva rajta,
kerülgeti: jó középkori őr-e
a Szív,2 mi lüktetett Pokol porában
igazt, hamist találva; körbe-körbe
oly ifjan (s Ördög: átkozódva, zártan)
kimérve grammra jót, s a rosszt dekára –
vagy ugra-bugra Félrevert,3 mi nálam?
2
Ki: néz derűvel – gidája Urára;
kit föl nem ér, vagy Rá nem hajolhat? –
nem érti: mi fönt, s mi lent? S magába
becsípve mérne, mit? magát?! – Ha holnap
a tegnap, s átforog kivül belülre.
S te látod önmagad titok-Tejútnak.
A kert tücsökzenéje zsong s leülve,
magad vagy ott Tejút a szótlan égen:
pupilla-tótükörbe épp merülne.
Parányom – én? Vagy én s az éj: Egészem?
Tücsökzenébe fekszem? Oldalában?
(S ha kérdez:) Álom-alji hold a réten,
hol Isten ős-ölébe lóg a lábam,
tiportam Őt tudatlan?, s érlelődve?
Felé futottam én? S ha benne álltam?…
Ez ugra-bugra Félrevert, körödbe:
sötétbe tán sötétitő palásttal,
gyerek-sután bolyong, sorát betöltve.
3
Hiánya tán e foghatatlan állal
előmeredt hegyű homály a térben.
Esőzik egyre, kormos árnya szárnyal.
Beatricéje Mennyben? (Óvna, s kérdem:)
– Nem ő a Menny? Kilenc egén sudáran
lenéz e horgas úrra: Csúszna térden?
Köpenyt ledobva puhán a szobában:
lehullna róla penge-szája?, s főként
a pártra, rendre, na és a Tudás-tan
oly éles észre vert torony-tetőjén
legyint Homérra,4 s mind a többi társra –
befüggönyözve fénye drága Nőjén?
Tenyérnyi lángba’ ágy havába zárva
Noéja lenne surranó Időnek?
Kimentve Ég, a Föld – hisz Ő a Bárka! –
s nem érve véget a lélek, időzhet
szerelme száz megújuló románca
füvén örökbe röptetőn e Hölgyet.
4
De Sír helyén,5 amíg homálya rázza
a templom íves oszlopát miséken,
kiköphet érte Jó Uram, parázsba
kezem sem dugom én Szivem nevében.
„Így a müvészet Isten unokája”:6
ha kint s a bent fogalma: vám s a révem.
Az Óriást7 e csőcselék kidobta.
Ravenna boltja vet föléje árnyat.8
S nem itt – harangos éjt ragyog be szobra.9
Lekésve – végre – mit sem ér a bánat:
elől a cifra máz, s kövébe fogva
a kőbe zárt Firenze – önmagának.
Ha most ilyen vagy, épp az Ő korában
se vitted úgy a lécet át magaddal!
Sas Ő, s egér te – együtt vak homályban.
Se vége Néki, se néked. – Kalappal
kivánok én egérutat minékünk.
Agyagba döngölő, ha száll az Angyal.
E szarkofág-szószék tövében ülve
homály s szitáló vénség leple hullik.
A gyászdob: elfúló futása fűbe.
Iramlik. Ág tör. Holt víz nől a múltig.
A szem bozótalj. Erdő sávja tükre.
Az Angyal itt levetkezett, de csontig.
Fonást fonásra halmoz tetves üdvre.
Mutatja: ér a csend. Fonákja bolondít.
Kiforditott kabát a templom űrje.
Zsebének alja: kis csomag. A zsűrik
se vennék észre. Csöpp s fakó. Legyűrte
halála vésés közben. Jól befűzik
azóta zsákba híg segédek. S üszke
nem néki – nékünk, míly sodródva tűnik.
Hubay Miklósnak
Képzelem: görnyed éveiből, Mély,
rád, akár fönt a Sixtina boltján,
vagy Firenzében itt, az ezüstnél
titkosabb maszkba bújt buja Holdnál.
És a vénség kopár poru körtér.
Padlatán rózsa szirma ha volt tán,
húzza poklába mennye, e Tölcsér!
S döntené félre! S törve botorkál
körbe, csak körbe. – Rózsa? – kidőlt bél
férge nyüzsgése vagy, ami voltál,
s szív, leszel réme annak a bölcsnél
édesebb vágynak: ajkra hajoljál.
Isten űrmélye szív be. Ne költs, Éj.
Nincs egyéb emberid: csiganyomnál.
Csak szórd, és sokasodnak az órák.
Ülj csak magoson; le-le nézve
feketén lebegő hal alól rád
hálót vet a víz puha lépte.
Visz a kék hegyi táj, emelődő
kőmedre ragadja magával.
Ellent csak sose állj: belefürdő
felhő köti rád a madárdalt.
Te is túl hal-időn, madaras fán
csak ámulod átlebegően:
telt Hold fönn: egy atom, s Napod – az tán
egy sejt; halad éjszaka-űrben.
Ahogy áthalad benned atom, sejt,
te hallgatag ülsz. S a sötét zeng.
Gerenda permetezése. Szú szorgalmasan
fúrja az ősi lyukat.
A mennyezet le-lehajtaná ágyunkra lám,
búskomor oszlopait.
Törésre kész legalább öt évszázadnyi seb.
Mélye kivánja Tamás
hitetlen ujja hegyét, hogy esküdhesse: lát!
Szú-türelem és cél
igézte, s össze is állt a kép, bár szólt az Úr:
– Mondd, mire mégy vele majd?
Csomagok feketülnek a kőlapokon. Kiürült a lakás.
A tükör, ha mutatja szobád, foteled, de te mégse vagy ott,
aki nézed. Elillan a múlt, s ami vár: idehull, vetül. Űz
folyamalji homályban a buszra – mikor meg se jött rozogán;
de te már oda, vissza, hazád keserűbb közegébe vetődsz,
hogy: „eredj, idomulj idejében”; az otthoni téglafal áll.
Csak egy óra – s bezárva lakásod. A háta mögött kanapék,
finom ornitológusi rajz-csipogás, neszező sarokárny.
Levetett türelem: kihajítana! Megszeretett, s te: inalsz?!
Ha teraszra kilépsz, a folyó odalenn meg se lát. Vak a híd.
Az eső belelóg, öregasszony elősuhogó ruhaszár-
nya, Firenze tetőin omolva takar kupolát, ne keresd.
Sose volt, csak a dús fogadós, aki nem tanusít,
csak a buksza-rekeszre figyelmet, amíg te kikot-
rod a pénzt… Hogy az öblösödő teraszon mire vársz? Emelíts
kalapot. – Csak előbb kicsi Castorinánk keresem; hova tűnt?
„Háziúr!…” Hol a bajszod? előmeredő vizes orrod?! Együnk
– te, Gi s én – mi, együtt falatozva a Hold delejében, amint
üde bölcs, filozófus, a réceraj ámulatára s dühödt-
feketén lecsapó halak orra elől, nyugalom fia (lá-
nya?), te, telt-arany üstököd ostoba tátogatásukon át
diadallal emelted, s elénk települve a fényteli fű
közepére kenyérke-evésre, a lámpa sugárköre zárt
együvé veled; s éltem a szívbeli gazdagodás örömét.
„Te! Szeretne bucsúzni barátod, a hű!” De a víz csupa csönd.
Temetőd. Kiterítve (talán az eső szöge verte ki rá)
kese Castorinánk viszi… Lába a bunda-hason kimeredt,
ki az orr; puha: s tárgy, kidobott. – Szobamély fotelünk, kanapénk,
ha a lift lesuhan mivelünk, s maga: dolga-feledve kihűl. –
Szemetes folyamon lebeg. Krétafehéren előjön a Nap.
Betaszítva az ég kapuszárnya: fakó folyamán a halál.
– Kifakult jelenés, mi a sors, az elővetülő utazás?
Hazaérve Firenze folyó lesz, s e hód agyonütve, a társ:
kutatott nyugalom, befelé-nevetés szelid angyala volt.
1
Azt vetik szememre, hogy én csak innét
rég kihalt idők hamuját emelném
zsákba (persze: bírnom is kéne! – így, ők –
izmosan, ifjún,
Szép, ha volna még maradék belőled).
Mostohább felén, a világ határán
leltelek. A porban aludva vártál
drága vitorlást,
ám a pápa körmenetére nem vitt
senki, múlt alól kiemelve Téged.
Nem ütött harangsuhogás lovaggá.
Egy hatalom sem
küldte ékköves kocsiját eléd, Szép!
Mit tehetne már Veled utca s kastély?
Üzlet ajtaján marakodva Hozzád
senki se tódult.
Óceánnyi csöndbe borulva köt szám.
Megtaláltalak s – törököm! – nem engedsz.
Én vagyok Te. Szétbogozatlanul ring
egyfele sorsunk.
2
S azt vetik szememre: ha hoztalak, Szép,
présbe törve bármihez értem én: fúlt,
mint gyerek kezében a holtra csókolt
gerle. Kitépett
ifjukor! Te börtön alól kilángolt!
Ékszer ékü! Hogy letagadta szárnyad
negyven év. S a mostani tíz se mást tett
cimbora-maszkban.
Vízköpő. Letört, meszesen fehér kő,
porladó fej alkonyi Róma kútján.
Ülsz eléje – s ömlik az élet, átjár,
gyöngyöz a számból.
Érti: mért, ha nincs hova visszamenjél.
Hol kapun sötét ködü béllet: árnnyá
fojtva – néz, de nem hiszi régi társad,
csak leszakad rád.
Föld alól te még kiemelve tört szárnyt,
holt elől ha esteli mennybe tágul,
nincs kinek kitárd az idő-aranylást.
Nincs, aki hinné.
3
Azt vetik szememre, hamut cipelnék,
bár erőm se tart ki hazáig, intnek.
Én meg itt ülök kutam szép fejénél
újra a „zsákkal”.
Ostobább e helyzet! S egész kerek már.
Engem ágyra – bárhova szöktem – otthon
zárka várt, s a csöndje körülkerít, mint
Márianosztrám,
vastüdőm. De senki se tudja, pincék
téglalépcsején hova penderült el.
Márpedig ha őt se, belészögezve
láthat-e bámész?
Ez csak így van! Így lehetett: a germán
vízmoraj s madárdal elfedte Merlint,
s jó kalapja ködbe takarta gázkam-
rák puha füstjét.
Lám, körül: kapál, vet a Gazda, s zöldell,
dús kalászt igér a ma. Tél jön? Jöjjön!
Telt a kamra s széfben a pénz! – S Te: füst, szép
római kútfőm.
Snàporaz1 voltam, s még húsz év rajta,
nem pedig Arthur,2 a szökevény,
lányajkak skarlát nyomától mintás
lihegő tapéta-tejbőrű suhanc!
Várt Borromini loggiája,3 s balra,
a zárt sarokban, hogy szinte olvadt,
forrón s vékonyan a csigalépcső:4
– Lebuksz-e róla, öreg, vagy fölrohansz?!…
Parázzsá vált falból kinevetett:
– Szétnyílt kabátja kitakar Rómát?!…
Gível a loggián átimbolyogtunk
párhuzamosan a zöld Teverével.
Megjött a szél. Bámultuk az eget.
S hogy a csillagokat eltakarták
a tetőmellvéd ikerfejei,5
s hogy fele hívás volt, s fele kétely,
mikor a ferde ablakon át csak
bámultak vissza, mint fej a testre,
s én beleragadtam az ágysötétbe,
mint Buonarroti a harisnyába,6
a Snàporáznál horgadóbb vállat
az ugráló álmok falni kezdték.
Süvöltésből, rácsos kocsilámpa,
a messze közepén hányódott Sába.
1
Sába, ha látna e percben az otthoni falka: vakulna!
Itt, e szelídebb margón, Róma magánközegében,
hol kanyarul lent, mélyben a hugyszagu Giulia utca,
itt ülök, s ültöm e kőfejek arca előtt: hihetetlen
trükk, „becsapása” hazámnak! Azám! „Feje hullt kosarunkba –
mégse tekertük jól a fejét ki, ha itt bujik ágyba!” –
nézik e külhoni csöpp anyaföldet a jóakaróim.
Nézik, a Borrominik mind hogy körülállnak, s együtt az
esteledő Rómát kitaláljuk: a Bernini-angyalt,
combja közé becsapó lámpák aranyával elúszva,
s még – Caravaggio hiábavaló olajába ivódva1 –
századom arcát. (Ez sok a jóból Dalmadyéknak.)2
2
Ház csigalépcseje ha emel majd, puha lépteid egyre
fölverik álmukat; orrtalan arcuk leánymosolyát e-
lőcsalogatja nehéz kőszívükből örömöd, s te,
mint velem, úgy teszel: átsüt a bőrödön hajnali lényed,
s mint puha pólyakötés sebesültre, simulsz meleg öllel.
Sába, ha most itt látna a horda!
De ujjbegyed íze
sem lesz övék! E szoborsor társad az alkonyulásban:
éveim elröpülését kőszemük égmögi síkon
kísérték, s az időtlen ereszére ülve vigyáznak.
* Caravaggio hiábavaló olajába ivódva • Ez sok a jóból Dalmadyéknak (jegyzetek)
Képtelen ültöm a kőfejek arca előtt! Hi-
hetetlen!
Nem hihető számodra se! Képzeld hát ma-
gad el, hogy
itt vagy. Előttem fénylesz. S a ház tetejére
kilépve
nézi magát két Hold: hasikád és mása
az égen.
Egymás tüköréből kivilágít egyre
a másik.
Hát hihető ez a tréfa: alul, lent Róma
– s felül mi?!
Először észre sem vettük, de Gí,
nyomorgatásunk közt oly rezzenő, ki lett,
zenétlen éles énekkel teli
kalitkarácson át iszonytatót kivett
a két kopottka pinty-sorsból: „ez itt,
ne hidd, de féllábú”! „Ugyan!” „De nézd!” „De nem!”
Miközben ők a szárnyuk verdesik,
kiforditom feléd, világ, behunyt szemem.
„Nahát! Hogy nem leszünk most sem magunk!
E szép szobákon át s behajló dús platán-
özönbe táncteremnyi balkonunk
kövén van egy nem itt eredt árnyék: hazám.”
„Ha árny – magunk folyatjuk. Képzelődsz.”
„Hogy én? A három láb, a két madár!, a vad
tetű-belepte, tépdesett, velőt
se rejtő tollcsomó!, a metszett torku hang,
a gombszemek kiszáradó meder-
bemélyedése! Három lábunk hogy kopog!
Ez most a lecke: rács mögött hever
kalitka-mélyi kép: egy, lásd, az itt s az ott.”
Ne tudta volna Gí? Befogva szám
kisomfordálok égve, hogy világ, kitárd
nyakék-eged folyónk túloldalán.
A két pinty pityeg, mint zsákaljba vert gitár.
De Gí is elfut. Ott… S hogy visszatér,
homok van nála, vár kefével, a napon
kimosva áll a ház. S szól Gí: „Azért
ez jobb lesz így!” Ragyognánk. (Tán, mint macskanyom?)
A két ijedt is: három láb ugor.
A friss homokra pottyan maghéj és egyéb.
„Ha hetven év tetőz (szól Gí), lator
korunk elővesz jó pofát, s nyújtja kezét.
Ha kettőnknek csak egy láb jutna már:
a cédrusnak is egy ám törzse!”, mondja Gí.
A négy pintyszárny (ott) mennyi, mennyi láb!
… Ne mondj le semmiről…* De jó Gít hallani.
Róma bedeszkázott. Születésnapját üli ezred-
év: takarítják késük az embercsontfaragók is.
Húsravalóját macska (e tigrisből hajazott dög)
orrot emelten, rózsaszin ínnyel csapja elébed.
Úgy teszi: tőled kellene újra visszaszerezni.
Fúva fölugrik, bajsza elálló sepreje szúrna.
Nyúlt egerét még hagyja, szabadság, csalfa kijárat,
bódulatában szemberohanjon mancsa kaszáló
karmaival. – Mért hogy magad esnél össze helyében,
olmosan altat vérszagod, s átnyújtod magad önként?
Szétfut a Hét Domb mindegyikén, lóbál suhogatva –
s itt marad! Átnyúl mindegyik ösvényt sarkkövön árnya.
Hűs reverendák hajladozását nézd a kötélen,
s hó-lepedőkét: lebben elő ott ferde pofája.
(Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve)*
1
Nem köhög – áll csak. Lába behajlik.
Botja se koppan.
Negyvenegy éve (látsz-e a sarkig?)
jár-kel a Holdban.
Ő magyarázta, hogy oda indul,
épp mikor ott élt;
inge kihajtva, rőten a kíntól
botladozott szép
Lujza elé; mint kisfiu: minden
nőben anyát várt.
Vitte magával, hogy legyen inge
majd, a szivárványt.
Vén baja volt, hogy Lujza se látta,
mit takar egyre.
Teste takarta?, évei száma?…
Repdes a lepke
sarki hidegből kályha-melegbe.
Forr a bor este,
szegfüszeg illat úszva belepte;
kérte: Szeress te.
2
Ő pedig ámult:
vajpuha karja, combja fehérje
zsámolya tárul:
hatvan is elmúlt – s nő van ölében…
Ó, csupa kín csak:
hol maradoztak sorra az évek,
micsoda tiktak-
szárnysuhogású óra az élet!
Bánd, ami nem volt,
búgta a Lujza, s csap bice lábra:
mint aki leng holt
teste fölött, úgy táncol a sánta.
Kétfele vált így.
Tán soha többé földre se lépne.
Térzene váltig
élete ekkor; leng föl az égbe.
Lujza lecsüngve
részegen alszik; kis strici: tárcán.
Ott marad inge
bársonya. Zálog. Meg a szivárvány.
3
Ablakon úszva s tornya kövén át
Vénusz alatt ért Róma fölé, e
tág terasz árnyba. – Jó magas! – néz rám.
Mintha fogódzna Lujza ölébe.
Jó meg a rossz közt botladoz árnya.
Parti platánok szélbe remegve
tetveik ontó nagy koronája
míg lopakodva bújt tenyerembe.
Mint a kutyám rég. Nyúl Teveréről
ég-beborító melle bozontját
rám leeresztő szörnyeteg éjből –
s mégis ölemben hűs kutyaorrát
nyújtja a régvolt kiskölyök emlék.
Ő is, a nemlét, annyira nemrég,
annyira élem, mintha te lennél,
Lujza, s a férfi: Ő az. A „vendég”.
És bebotolnék. Sütne a csillag
fénye pofámra bélyeges árkot.
S mind a szobor fönn: kétfejü s vallat:
Sánta a vén szív?, hurkol a hágcsód?
4
(Kölcsönvett Babits-szavakkal)
Múlva idő a „bókosak” egyre
jobban előreforditanának
(fülkesötétbe állt, ami rejtve)
– Kész, mire vájt kő, tárod a hátad.
Bús-faragatlan, vésve se más csak;
félve mi „tátog”, más köszörűtől
csak feleződik, omlana, vásna,
porlad a szélben. Jött anyaölből?!
Vén csuparáncú, vaksi, beroggyant,
visszataszító, oly tehetetlen:
ördög öléből lökve kibukkan.
Csillagos ég fönt – s még temetetlen?
Hogy lehet ennél férgesedőbb kép?
Ég meg az arca: összenevethet?
Ifjan a vágy, mint fénybe-repültét
élvezi testét. Szépek a testek.
S félbehagyottan vésve, simítva
körbefaraghat Istene mindkét
fülke-magányból Készt alakítva.
– Vén, hazajáró múlt az öröklét.
Kikötő ez a négyszögü tér:
teraszon karaván vonul át.
Keveréke a csillagok és a Sötét
folyosó-sara közt kerekült jelenés.
Szita-fény szamarán lopakod-
va (faárnyon) a templom elé,
be a mélybe, lenéz:
Via Giulia innen a lámpasorával akár
roston sült Lőrinc tes-
te alatt a parázs. A való
belemártva a rőt folyadékba legott
ezeregy sütemény-puha éjszaka rém-
eseménye. Szelíd fuvolán
sikosan tipeg ujj, de a szép mesemon-
dó lábát térdig fednék vér-
befagyott bajadér-koponyák;
az elődei, mind.
Ez a négyszög ül rost-parazsán.
Közelebb, selyem égben, a Hold figyel itt:
merülő fenekem parazsat nehogy érjen! Elég-
ne terasz-kikötőm, magos nyár:
szigetem! Különös: ne folyót
képzelj mellé, dzsungel-
szövevényt se! A Cet-gyomor ez, ha befalt.
Menedék – ha emészteni nem tud! Ülöd (nyeregét
a lovas) s betöröd!
Ha pedig közepén
pápáéknál bíborlóbb út csipkéjét szőtted késszé,
s az előkanyarog: bugyolált
pata lép ide Róma alól,
teraszon bukik át, feje kő,
s szita-fény szamarán lopakodva nyomá-
ban a templom előtt saruját leveti.*
A bánat nagy öröm.
A vakság kertre néz.
Vágyódni utánad
kiszorítsz magamból.
Annyira belakod
az ágyat, a balkont
– hol vannak sebeim?
Szolgálatomra, nézd,
emelve előttem,
mint egy fehér kancsót,
tálcán tart zuávom1
(én lyukas zokniban,
szitává nyűtt ingben
hatvankilenc évem);
emeli a tested
(én már összeesnék),
emeli át Rómán,
nehogy lábujjadba
rozsdás szög hasítson,
mikor bedeszkázzák.
Fényes fejű szögre
cserélik a rozsdást
törött bokacsontban.
Lándzsájuk kitépik,
dörzsölik: ragyogjon
Isten oldalából.
Harmincnégy év híján
kétezer éves lesz
deszka közt a rémtett –
van mit ünnepelni
betlehemi pajtán.2
Ha most pogány volnék,
mondanám, háromszög
mosdik túl a deszkán:
görögösen kéklik
benne az a halszem.
Milyen kár, hogy senki
nem zúg orgonával.
Nekem kell majd azt is.
Ahogy benned alszom.
1
Ázik, s a reggel hűvöse kéklik nappali Hold telt
arca mögül rám. Kék, te koporsószínü gyerekszem,
fúrod a hátam! Fordulok, s épp én hemperedek víg
inda-futókán át a kerítés lécei közt: rét
paplana úsztat. – Hé! Hova iszkolsz?! – rántana visszább
zord temető-kép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng,1
s kőbe ütődőn sír a lapát, mint vert kutya kínja.
Így tünedeznél, hajnali Hold, fönt. Rág közepedből
kéken a fénylés. Már olyan tört vagy, mint poharamban
fogyva fehérlik kálcium ostyám. Ó, zsugorodsz csak,
s old, kiharapdál, semmibe szöktet nappali gond. Tán
Sába ölén lelt s ajka kinyíló csücske rügyén folyt
játszi szökőkút – rámzizegő must, éjszagos illat
foszlana éggé?!…
2
Fürdeni két kád – öble családi –
várja a jöttét.2 Láttuk az éjjel, fönt, a tetőnkről:
ült a sötét Farnese kövén túl, s tér delején át
csapva sirályok mély fenekükről angyali nyájként
húztak az égen.
Ő ha fehérlő csipkebugyistól
ázna ölükben, gyöngybuborékból pendelye tisztán
fénylene bőrén, mint csupa apró mécses a rétig.
Láttuk a loggián! S épp a te fényed, Hold, boritott rá
zsákot: alácsent hűs aranyoddal testnyomot, izzót,
majd ahol ő nyújt tíz susogó lábujjt – nyomatát, vágy,
hadd szimatolhasd –, míg maga nincs itt.
Inda-futókán
át a kerítés résein ismét szökni a paplan-
rét közepéig hátha lehet, mint rég, temetőből,
s talpa nyomában, Hold, kiharapdált arcod egész lesz.
Vén vagyok én, ha a tél csupa szemlesütött simulás is,
s itt maradó sugarát az öreg Nap ügyetlenül őrzi,
mint aki játszva bebújt repeső nevetéssel a láda-
mélybe s diófa szagú tetejét maga húzta magára,
ám elaludt, s mikor ébredt, hűlt helye nélküle nézte,
mekkora négyszöge ép nyugodalma. Hiánytalan összeg!
Romlana bár a szög s fában a férge ahogy lebomolt, a
kint meg a bent ugyanaz maradt: él, s csupa hely, megadóan.
Megénekelnélek, te, szelíd hattyú,
amint átkopogsz az égaljon, hajnal,
kamaszlány aktú – s közben alig élek.
Találkozni jössz döglő szamaraddal?
Kiáltanék, ha nem kormozódna rám
e meddőhányó kopárságú álom.
Betömte a szám. Öreg vagyok, béna.
Megterítettek. Fal korgó halálom.
Hogyhogy nem látod? Párkám fara, képe,
e latrinalyuk-vinnyogás megigéz?
Lépsz gödörébe – s angyalfiúd áll ott
kadáver helyén, Sábám! (Vagy Szent Teréz)?
Rózsállsz a gödrön, ha Léthe utolsó
csöppjét is a Föld belőle fölitta.
Színültig e korsó szája: nyílsz, s ömlőn
óceánnyi mennyt töltsz holtába vissza.
Fiatal tojáshéjrepedezésű
alattunk a Föld – csak nevetsz rám, Sába.
Aventinus rézsűn naplement ás éjt.
S dög szamaram lesz részeg vitorlása.
(Sába éneke:)
„Lebújtam itt – magam –, ahol te zsongsz fülemben.
A rím kigyúl a léc fokán, s palánkra csap
rugalmas édes-ostorú verőfény-szavad:
virágfehér menyasszony-ágyán bonts ki engem.
Szövődj testembe árokalji föld-meleg!
S lezúduló sugár, azúr mögül titok-hang,
a kórterem fölé, te Amputált, kiloppanj:
felébred itt halálba űzött istened.
Göröngy-fejét taposta lábad?! – Ujjaim nézd:
a Száj remeg, Szemében: én s te! S gyújtja ingét
időtlen-édes égbe-földbe röptü nőn;
te: Ő, s szemöldökében én heverve hosszan
ölembe zárt fejével így ölelve voltam
lebújva itt – magamban –, s istened szülőn.”
Sába leszáll most. Séba buszán alvásba merülten
dől a szegénység; elhagyatott, mint dzsungele nélkül
mélyben az éjfél. Púpja közén szék: érzi kihűlten,
bús teve-hátán senki se ing már, éjbe, ki révül.
Málha se nyomná? Lett maga málhább: holt-merevülten
rossz csomag-illat; szégyen; a dűnén hullt, ürülékül.
Sába az ékszer. Áll öregember kardba bedűlten,
tűfokon árván kétfele hintáz, tört szeme kékül.
Ő elefántcsont? – vén elefántláb. Temploma űrben
Sába. – Királynő? Ő a király tán? S Róma, egük fenn?
Koldusok állnak, vén meg az ifjú, semmibe, végül.
Tűz fala ezt is, tűz fala azt is míg anyaszülten
űzte idáig, hétezer év múlt – hamva szivükben.
(Még Pierónál Sába az Isten ujjahegyén ült.)
Királyleány! A kíséret előkerült.*
Ne mondja senki: káprázat! Előbb a nap-
sugár a házfalon – szőnyege szőve hűlt
– ez már magában is, mintha e pillanat
csak ekkor, és megint már sose lesz. Leült
a kút kövére, fény lepte, s a víz fakadt;
de furcsamód: belülről kifelé, s bedűlt
ölébe – fény a kútból! – be, egy égdarab.
E percben ott vonult háta mögé. Repült?
Vagy összeállt a résből, ami úgy maradt
egy óra?, évezer? – mind csupa kőalak!
Oroszlánján a szomj is faragott! S a fürt,
fején a pátriárkának, ahogy haladt.
Királyleány e nő: Sába. S hazája vagy.
Merev üvegpapírban egy vérező, alélt,
ijedező virág (tovább tán nem élne már,
annyit remélt, s hiába) Rómát, a tért, az éjt,
úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár-
özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár.1
„Lekaszabolt fejét, te lány, szádra hajtva kérd:
– Nyílj széjjelebb!, kiszivva rózsább lehetne zárt
ajkam között a lényed: átszállna rám bibéd.”
– Ám mi legyen, te balga, véled, ha Sába félt
ugyan, nehogy te sejtsd, de sóváran arra várt,
mégis veszel ma néki rózsát? – Oly ócska éj!,
hisz a zsebed lapos, király; költenél, s de kár,
nem tudsz te, mit… De ekkor egy kút vizén2 (na mért?)
két rózsa végre Sába hűvös kezébe szállt.
1
Péternél1 lefelé Sába, kezébe Gí
kezét fogva haladt. Mintha az Alvilág
babrálgatna nyakán, gombjait ujja mind
nyitná s bújna az ing mögé!
Repkedő szeme szólt szótlanul így felém.
(Vagy csak képzelem én?) Máskori lépcsején
botladozva alá, présbe csavart a múlt,
köd kúszik közelembe itt.
Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr! 2
Tudlak, Rossz, keserűn. Jár temető közén,
s tompult agyvelején, Sába, hiába is,
nem találsz te se lepkeszárnyt.
„Isten hoz ide!”, lágy s jóravaló mosoly
szikrázhatna elénk! Tisztelet! Épp csak egy
kézfogás. (A misén már, odafönt, de megy!
Ajtón állva nem? – Értenéd?)
Parancsszók. Fa-ebek. S még ez a jobb. Kutyább,
ha döngőn közelít, s két szeme sárga láng.
Én folyvást e pokolt, ezt cipelem. Szorít,
hogy mindjárt beleláthatok.
Péternél lefelé, hátramaradva, lám.
– Hogy találj ma királyt lent? Salamont?… Ha sír
koporsófedelét!, s lopva, sietve csak!,
mert őr hajt, s tömeg összezúz.
2
Árral szembe ha áll ekkor eléd a jó
derűvel teli szív, még odalent kilátsz
sebünk réseiből: Gí mosolyába hullt,
s muslincája, a porkoláb
kulcsát csörgeti, jön, nyílik a rácskapu!
Őr? Egy holt, aki ép! Nézz a szemébe, Lány,
hófehérben amint párnapuhán a kéz
Gít tessékeli… János ő.3
Bár arrébb aluszik kőbe temetve, most
friss virágaiból Mária4 szarvasát
kínálná, mikor is Sába ocsúdva uj-
jong, mert ismeri: „János ő,
Huszonharmadik!” …Egy régies álom ez?
Meddig tart? Lemerül? Gí kitakarta, s most
úgy ring, mint tevehát Sába alatt, a perc.
Szentély… Kellene mirha is?
Zúgó orgonahang? Itt, lakatolt soron,
hol István5 csupa csönd s Kő Pali szarvasát
szitáló temető-éj lepi; Máriánk
s hüppögő dede, hol kihűlt;
szuroktömb-arany-öl!, s mily magyar ég!, magány
siratófala vagy hűs, szoba-csöpp kalit
Európa alatt… Gí mosolyán az őr
fennakadt – gyere Sába, nézd!
* Péternél • Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr! • János ő • Mária... • István (jegyzetek)
1
Kiszökni, római ház, falaid közül?
Mekkora Nap-ragyogás
igáz le, hajnali kardsuhogása űz!
Csöndül a vaspata, sín
inalsz!, s égbe röpülő vonatunk után
– Gí szeme tükrözi mind –
madárraj úszna. Kiváncsi uszálya húz
Sába köré, s leül rá.
Mi, kikre gyermeki kék hegyi álom üt,
éber, erős, kutató,
finánc szemű: – vajon őrzi-e vénülő
szív a titok jeleit,
elénk-hasadt eget Orvietó fölött? –,*
összehajolva törünk
előre, mint akik önmaguk angyalát
kergetik. Ó, de sehol!
S redőzve ekkor a függöny alól – talán
holdteli éj van, ezüst
idő, talán kifolyó sugarakkal ér
lábad alá a Nap – ott
az Angyal! Egyszerü-szépen előhajolt
szárnya mögül, hogy elérd.
Mutatja: fönn, kapuban mi beállva mind,
kétszereződik a perc:
kezünkbe Sába fogódzva belép velünk,
míg ugyanott lebegünk
előtte, s szívdobogása kimondja most,
ajka amit sose mond.
2
Eldől: ki vagy, s mire hajt befelé a vágy?
Látnivalóra? – Ha kell:
kifestve, nézd. Signorelli szögez szemet.
Pokla merész jelenés.
Nem ült hiába, alul, Michelangelo!
Őt lenyügözte a szín.
– Modern pogányt, ki vidul kacagó halál-
kóruson, ó, mi nyügöz?!
Legyint a kor, s közönyös szeme únva jár,
mint bababolt üvegén.
Vagy átüt, átszegez, ínba a horga vág,
dönti fejedre, mit érsz,
s csatorna-szurdokon át, temetőd alól,
hajt kifelé, születő?!
Remegve érzed, a csillagegű világ
lávafolyója elér,
besiklik éveiden, besüt, állig el-
önt, teletölt – repedő
edényt a tűz! S belesajdul a sárga kín:
nem vagyok más, ürülék…
…s nyelsz közben egyre: te szívod a tej sürű
testmelegét csecsemő-
mohón!, te kortyolod éhesen édes ég-
másodat, ég-feledet;
te szívod érzugaidba, akár a szik-
kadt szivacs issza vizét!
Falod, nyeled, sose-volt-teli tűzevő!,
hogy nyakalod miriád
csillagu képed az Űr kitakart falán,
mint suhanó tükörén.
3
Mi úgy emeltük előbb a homály taván
át, s küszöbödre utóbb,
kezünkbe fogva kezét, ahogy otthonát
tárja az ember elő
nagy út után, s maga is lepedő-takart,
por-huzatú teret vár,
hisz úgy hagyott fapadot, kopogó követ.
Ám vicepüspök előtt
se fényesebb tele tála, kehely bora,
mint ahová beesünk!
Mily ékszerész-csiszolásba ködült a múlt!
– Jó Signorelli, kilátsz
a dísz közül?… Ki se mondja a szánk, s a Lány,
Sába nevű, nevető,
kezünk közül berepül, föl-alá forog,
mint kire otthona nyílt.
Ruhája kőre lehullt. (Eleven – ruhát? –
itt sose hord; csak a holt
utas, ki látcsövez – útmutató szerint –,
mégse visz át küszöbén.
Tünékeny ég jeleként te a semmiből
semmibe hullsz; letöröl.)
De ő – ha Sába! – előlebeg égve s úgy
látom, elérve eléd
zavarba sincs, korokon kerekezve át
úgy örül, mint süt a Hold;
ahogy sugárzana, elfogulatlanul,
látom a mozdulatán,
előbb a friss kenyeret töri négyfelé
s megterit ágya körül
(az ágy? öt év hieroglife róva rá,
mindig is ővele volt).
Oly otthonibb vize s étele, hogyha hív:
szomjadat oltsd, s elaludj,
hogy Gí meg én örömest követünk tovább
ekkora Nap-ragyogást.
* Vajon őrzi-e vénülő szív a titok jeleit, elénk-hasadt eget Orvietó fölött? (jegyzet)
Kalapod puha fényméhkasa szénaszagú
esténk.
Ez a híd imazsámolyt alakít – lebegő
festmény.
Csalafinta terében vonal. Arra való:
tartson
ide ég meg a víz közt jelenésül – ahogy
alszom.
Sose-voltja zenéjében ül itt a jövő
Lánya,
mögüle kihajolt ég dedikálja fotód,
Sába.
„Kabátodat hűvös nyelvű szél fújja szét”,
hallotta Sába.
Rám nyitotta másfél éves fénykép-szemét:
nyílt óceánja –
s zárult. „Arcod tűnik ködfoltos semmibe”,
jósolta Sába.
S hogy nyomot hagyjon, véste magát centire
egy strigulába.
Pillantások tűlevelei közt az ég
kékmadár, Sába!
Olvasd, suhogásába beleírva rég:
fészke vagy, ágya.
Sábának
A Csönd szerelme visszanéz szemedbe. Bennem
oly telt a csönd. Kitárt tükör-mélyből szeplőd dereng.
Lehunyt szemhéjon át: bogárka rózsa fodrán.
Elképzelem, hogy ujjadon ijedve ing.
Miközben nyújtanád, a szárny kihajt, nevet rám
– s imádott orrtő-hajlatodban ül megint.
Belaktad. Otthonod az, hova visszavágysz.
Élet, alád terülő
a ház, a kert. A gyerekkor alaktalan
pillanatában a kéz,
a szó, a „nem tudom itt van-e még?…”, a szét-
fújt buborék „hova lett?”
talánya, s mind a vak űrbe kiszórt „miért?”,
„semmi se volt!” kapuján
ömöl, bezúg a kabátod alá, repül,
s összetömíti a fény
mindenünnen behullt Tejutad: te vagy.
Takaród alattad összegyűrve,
Bernini márványa lágyan redőz.
Feszített víztükör-lepedődön
hajnali tenyerén tart egy isten.
Álmodban: kolibri, őscsönd, dzsungel.
Álmodban ujjaid orchideák,
lábközöd rejteni rád tapadtak.
Illatod cseréje most már folyik,
mint két lány tükörben cserél ruhát:
fölhúzna szirombőrt virágszirom.
Még alig sűrűdő pehelyerdőd
ökörszem kezdi el csipegetni –
ujjad közül iszom helyben szállva.
Déli titok: láttalak, repültél!
Pincemélybe leúsztál utánam.
Cecília rács mögül, sarokból
(mozaikján zenélő leánytest)
sötét kútját azonnal befedné.
„Nehogy arcmásom oda lerántson!”
Hallom, súgja, s kitúr az öléből.
Suttog ajka, Teverén platán-száj,
de én téged hallak csak suhogni
s öntudatlan lépem át a kútmélyt.
Lépcsőm is épp ekkorra fogyott el.
A kő is épp ekkorra hasadt szét
lábam alatt, amikor kiszálltál.
Feldőlt harang gurult a tetőkön.
Álmodnám csak? Cikcakkban követtem
cserép-ormot tördelő futásod.
S lentről a víz ingatag tükrei
épp fordítva: tükrözik, hogy űzöl.
Hosszan álmodtam: Gázoltam tóban,
kis néger rablány (Rómában jár-kel),
hol sír, hol csengő nevetése kulcsol
édes torokhang-vízgyűrűt énrám.
Nem tudom, nem én, hányadik nádas
közepe csap be! Szeme is villan,
nemlátszó csészén eláll kisujja.
Szóródó vízcsepp – holdcirmú köldök.
Szinte szám érzi – s nincs sehol mégsem!
Néz kis nippon lány (mint a Navónán),
hív csöpp thai nő (rizsszemnyi éden:
elefántcsont ujj párnája kagylón),
nyitják és csukják tavon a nádat.
Amíg a szem lát, ahol hűl fészked,
mögüle lesnek, előle űznek,
de hogy te hol vagy?!… – arról rámöltött
lapulevél nyelvük lángol, de nem szól.
Esti teraszról át Teverén, fény ablaka, látszol?
Oly fura árny vagy, gondolat! – Árny csak, míg neve nem tett.
Márk esetéből, ím a tanulság. Tartsd az eszedben.
Frátered ajtón állani mért nem tud mosolyogva?
Angyalivá(?), sárrá(?) idomíts? – Sár minden erőszak.
Égi magasból, püspököm, ember látszik-e? Csak por?
Mint a folyó-felszínen a két part összeszövődött
költeni – embert: Ábel előáll Ég tenyerével.
Föl se fedezvén veszte: hiányod, Mű, a korában.
Vers, zene, kép, látod, mire kellett templomaidban!
Angyalok égből gépies-untan; Jelt figyelők. – S te?
Első rész
Este a kőfejek űrhüvösével el-eltelek én is.
Át a vizen, keresem, hol a fényed: arany falikárpit
verné vissza kis asztalilámpád tejsugarának
csöpp violáját, kardos atyák lepedő- s takaró-nagy
képeiről? Alagút-hosszú szemezésük elaltat?
Most, hogy időm Rómán kerekül ki egészre, s egész nap
itt ücsöröghetek udvarok, ágyszagukat lehelő szo-
bák s tetejükre varázsolt csöpp pihenő-ligetek fö-
lött, magasabban a szomszéd Holt Lelkek kifakultra
pingált tornyánál is, a deszkavilág lihegése,
lent a sok útakadály, beszegelt kapu rossz paravánja
már nem ijeszt. Hova tűnt el a Város? Ül; ázik a kádban.
Retkes a szépem; igyekszik előkaparászni a rózsa
hajnali hamvát mocska alól. Meg is értem. A gőgöt
is, mikor új ezerév küszöbére evezve elönt a
büszke erő: a Hajó tovaúszik!, a Víz tehetetlen!
Vad rodeója csupán fejezet, piheperc a világó-
rán. (Az is ott ketyeg-üt mitológia-ízü csenéssel
jól elorozva a tat-trezor-aljon, a többire hányva.)
Én, ki a túlélés pocsolyáiba fulladozok; kis
tócsavizük se tudom csikorítva megúszni a partig,
gályarab-életü ( – s nem csak az ötvenes évek!, a tíz u-
tolsóról ugyanez kiderült! – ); igazán kerülök vá-
most, utonállót, pláne egy ekkora tengeri Bábelt!
Hogy s mint festene errefelé ez az Ezredeket Fa-
ló?! Összes pocsolyámnál pikkelye egy szeme is na-
gyobb! Halad ünnepin, akkor is úszna vakon zeneszóra
százezer égő lámpafüzérrel az arcom előtt, ha
én emelődnék (tán csodaszerrel) elé pocsolyámból:
kétfele nyitna az éle, akár a fatörzs derekán kap
hosszában függélyes fűrész. Muslica mázo-
lódik el így – autód üvegén százszám! – s mi se rezdül.
Második rész
Mégis, hetvenedik tavaszom teraszán levegőzve;
függőkert, de nem ám szemirámiszi!, borrominis te-
tőm tűlábú, csak Szentlélek s az étere tartja.
Meg Magyarék szive, hogy ki ne hagyjuk a Testesülést se,
püspököm! Oly fura árny csak a gondolat: pára poháron,
mint ’szeretet’, ’haza’, ’zsarnokölés’, ’veled érzek’ s a többi.
Szó, ha hiányzik a tett: borigázta magyar bajusz ázva,
ős a pohár fenekéről; szép, lekonyult, tehetetlen.
Ám Magyarék!… Hogy is érts? – : Ha e Pár szeme-mécsese nézne
míg irogatsz, violás sugarakba köréd totyorogna
mind, s Huszon… (álmodod?) – angyali – János Atyád pocakos víg
tündérévé ifjúhodna falad levegőtlen
képsora, szökve a ráma-karámból. Táncba pörögne
Néri Fülöp lyukas ingében libegő seregük, s fü-
ledbe susogná tennivalódat, ahogy Babi bábja
római óvoda-kertben a Giulia utca füvén ta-
nítja a kisdedeket: mi a jó – magyarul. (Papom, érzem,
érted e képet: a szárnyhelyedet tapogatja körül uj-
jam sima hátadon.) Ott, puha-szép püspöklila gúnya-
mélyben igencsak előkészülhetnél te a tettre.
Harmadik rész
Tán e baráti tető szépsége sugallta, hogy írjak
mostani Pápa-uradnak: „Atyám! (atya? – húztam a címzést
át:) Testvérem!…” (Alig vagyok ifjabb nála.) Elég, ha
két vén így nevet össze, ha útjuk is összefut. Átö-
lelve a két agg-csont remegőn beleárad a mási-
kába, a szót is elejtve, üres lomot, élve a csönddel.
Csönd? – kapok észbe. (S a kültelek árnya is intene: „Ej, ha
főnemes írna ilyet proli Wojtyllának!… Egész jó
Márk meg a koldus együtt, ahogy épp Márkunk bugyolálja
kéregetőjét drága lepelbe, leszólva magasból:
»Testvérem!« De milyen fura íze, ha koldusa dörgö-
lődzik a Jóakaróhoz: »Húzz bele, jó bor!, igyunk cse-
rébe egyet, testvér!« S veri hátba elázva, a Szentet.”)
Negyedik rész
Hát… valahogy Neki tudnia kéne, mi bánt. De se kézcsók,
püspöki – sem ölelést mimelő, hátán bedöfő kést!…
Öntene tiszta vizet poharamba – ez izgat, egyéb nem.
Kezdve alulról: mért a legalja szemét lesi léptem
dómjaiban? Mint csordát, kordona úgy terel – épp, mert
látni akartam enyéimet?! Azt, mi tulajdonom? Erszényt
nyissak, s ez még nem elég? Megaláz kaputámogatója,
díszben a szolga! – De kétöles Árgusa laktanya-árva!
Mért katonát faragott keze rőt rögü sár-ivadékból?
Lélekölővé képzi Heródes agyatlan ölőit?!
Mészárszék-kapuvá rondított zsoldosa által
dóm-küszöböt! – Megalázott nők menetére lelátna
kulcsár Péter, egedből, püspök, s nem vakaródzna?!
Mária Hősei!, féltek egy íves-ovális öröm-vo-
naltól?! Magdolnát Donatello vén keze már nem
bünteti; fodrász műterem ajtaja leng ki-be, s rajta
tódul a Nő, aki rájött: tőle, ha szép a világ! Ne-
vetni mered, papom? Élne! S legyőzi a Szépre vakultat.
Istene boldogan üljön a péteri székben a Mennyel,
s nézze gazella-szemével az égi leánysereg mind ott:
válla zománca de harmatos-illatos, s édes a karja;
hónaljáig előtár hűs-elegáns elefántcsont
ékszerü énje mögül szabadon valamit. – Papom!, épp a
leggyönyörűbbet, amit hihetünk te is, én is: az Úr má-
sik fele, s Általa mind simulunk, kerekedve egésszé.
Ötödik rész
Templomi égbe merülnék – Bernini angyala szólna,
ám e gorillák még a misét se kimélik. Urakká
mért teszi őket a Fej? Húsvét idején mosogatva
lábuk a tálban, a Száj ima-csókja se könnyit e véreb-
ösztönön?! Ülve a Szent (– hivatalból! –) hallja-e durva,
vad kikiáltóját, aki egymaga túlkiabálja
Sixtina vízzuhatag-tömegét, pedig épp neki kéne
csendbe-avatni. Ha mind idomíthat az Ördögöt adva,
tán idomíthatná Urad angyalivá a bitangot,
még mielőtt fedi pápai sarzsi a szívbe kövült bőr-
fejt! A Hajón tekereg hernyója kövéren Atyádig!
Hatodik rész
Mindez azonban az Alja csupán! Az atyák neve számra
sem jöjjön! Sem lent, sem a polcon. Egyéni beállí-
tottság, vér, virtus, kicsiszolt (?), örökölt (?) dobogása
szívnek s az észnek – uram, ne tegyünk úgy, mintha nem embe-
rek volnánk! Hideg ég korom-árka mögül ne akarjuk
látni a porba-hagyottak kínkeserű menetét pok-
lok alagútján. Ott merülünk mi is abba a ködbe,
mely tűzcsipke-szegélyű s lánglobogása oly édes
arcokat, s illatot, s el sose árult drága időket
lebbent egyre a „volt valamid” kőhídjairól rád
s rám, hogy egészen elolvad az ónszinü jég, mi beburkol.
Itt a helyünk, s más tér nincs, honnan visszatekintsen
tiszta-magára az ember, mint amit önmaga nyit ma-
gában. Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán,1
s még azon is lépj nagyvonalú-szeliden tova, hogy ki
tudja, mikor nyilik új lehetőség büszke Hajód fa-
lán levakarni a szennyet. Urad (ha egyéni hibáit
nézed) esendőbb-é a „kacsintó Jézus”2-alakkal
üzletelő piacosnál szerte a Város odúin?
Szép? – Neki; csúf – nekem. Ízlés dolga. A sírgödör elföd.
* Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán • kacsintó Jézus (jegyzetek)
Hetedik rész
Csakhogy nembeli kérdés ez, papom! Ábelig ég az
ösvény! Káin öl. S értsem-e: így beleülhet is Ábel
kincstárába? S mi lenne? A Föld? Hatalom? Java? Bibli-
ád magas ívű füstre gyanakszik, s Káin alul te-
kergő, gazba enyésző áldozatára. – De senkit
nem ragadott meg az Írás ős kocsiútja odáig,
hogy: hova visz! Pedig Ábel olyan lebegő, akit épp a
fény takar. Átlátszó papiros; lyukacsos anyagú; ha
lámpa elé viszed, ámulod, ékköve hány: csupa légha-
jó!, rákötve repíti föl orrod elől magasabbra,
túl azon, ó, ahol végződsz. – Káin egész lihegése
mellkasod aljáról tör elő. Az Ölő suhogó bun-
kója ver oldaladon. Csak a vérrozsdát nem akarja
hinni a szem. Hiszen Ábel oly égbeli – honnan a vére?
Annyira nincs neki, püspököm, annyira Káin az ember,
kénytelen Ábel-ölő, folyvást maga, lándzsahegyére,
puskacsövére kitűzve a benne lakó szobatársat,
azt, aki kívüle lakja, de fogni se tudja, s nem érti,
mit keres itt, ha a Túlpart lakhelye? S mint a folyó fel-
színén összeszövődik a kétfelöl áthajoló er-
dő koronája; titokzatosan; csupa vízfodor s égalj-
áramlás kaszabolta sötétből: kép csak a vízen,
tükrözet. Ábel az ottan? – akár ha tükör veri vissza
hajnali álom után képed tovatűnve, ha ellépsz.
Mégis öl: érzi a vért is, amíg a folyó kisimul, s ka-
ján mosolyával a Másik elő nem emelkedik, s úgy néz.
Elborul ettől s újra öl. S úgy, ahogy eddig is: önma-
gát. Egy iramló látszatot, átsuhanó jelenést. Mert
öccse füvet dug a cimpa-zugába, ha álmodik éppen,
s ő fölugorva vonít… a tej elfolyik, anyja csecsén le-
csurran elé, nyeli föld… magas ég ruhakékje egy örvény
fordulatával az anyját szívja magába, tejével
szökteti… S ő feketén, dágvány-zsirosan rohan Ábel
fénye után. De van ennél rosszabb pillanat is. Ha
Ábele ül sima kőlapon s int neki – sőt! le is írja,
orra elé levegőbe lefesti; egy ág derekán vi-
rágosan éneket indáz, s ujjai föl-le zenélik
azt a kicsiny valamit neki – mégse találja ki, mit a-
kart. Ez a pokla leginkább. Vérbe borulva belévág…
Nyolcadik rész
Ó, ha te, püspököm, ekkor a káini düh közepén csak
úgy, ahogy ülsz, elegánsan a fordítót alakíta-
nád, aki Ábel igéjét (tán akadozva, de) érted,
vagy legalább hallsz némi harangszót; s ott valamid moc-
canna belül, s te, imán edzett hallásodon által
már tudod: Isten nyelve a csend; Vele nincs dialógus.
Kérdezel – s szólana? Ráteszi ujjad egy elfeledett „nyi-
latkozatára” a Biblia kispap-eszedbe ivódott
áradatából, s kisfiaként lovagolva a térdén,
mint a betűt tanuló, kerekíted a fölfedezett á-t?!
Népmese, püspököm. Így sose szólt a te jó Urad. Átha-
totta velőd a magadba’ talált süket űr levegőtlen
gömbje: világ, gránit közepű; se kiválni nem enged,
sem anyagod. Burok!… S ölni akarnál káinin. – Ölni?
Mit? Élettelen olmod? E dantei jármot? A Poklod?
Tán a harangra hegyes fül utat keres Ábelig ekkor.
Nincs, tudod. – Á! S ha van?… Épp lehetőségét gyakoroltad,
égszántó gyerek: Istent hívva rajongva s csalódva,
hány napon át, aki meglesi Őt remegő inait fe-
szítve oly étlen-szomjan, mint a szerelmes. S alélva,
nagy közönyében elégett is gida-kedved. A fű szí-
nét reverendád, mint temetőárny, elboritotta.
Felhők közt gyalogolni se vitt havasokba, hogy egyszer
szóba ereszkedik és veled összenevetve kicsúfol.
Tótágast álló hiteid csinosítja, s akár egy
fűszeres-ízes öreg fodrász, araszolva hajadban
pöcköli egyre az ujjahegyével odább fölös éked.
Lám, mibe bújt bele napfény, hogy korom ernyed uszályán!
Hát – tebeléd. S mi okán? Örül oktalan is, noha dúl-fúl
ép esze, hogy mily víg-felelőtlenül ugrik a fénybe.
Boldog! Jó! Szeret! Érző szív. A virág kitakart szir-
mán párzás. Keze közt leszivárog az öl-meleg illat,
magva rögökre ragasztja az ég tenyerét; azon érzi
Ábel igéjét áthullámlani. Vers? Zene? Kép? Más?
Közvetit Ábeled. Őt. Hogyan? Érteni kéne? Leírni?
Kilencedik rész
Inkább ott kutakodj, te miféle szerepre tehetsz szert,
püspököm, éppen a káini elborulásra keresve
írt. Ha Atyád a kufárt kiverő Jézus haragos szí-
vét valahogy kihalászná drágaköves köpenyéből,
fénye Hajód sugarazva, kitűnne: az oly tele mára
bíborló kalmárral páholya legtetején, hogy
tyúkkalit-alkuszok atka jövése-menése odább, az
oszlopok ágai közt, nem is érdekel; „Isten is alszik…”
Ennyire mégse azért! Közös éppen a káini voltuk,
püspököm! Ábel: Atyádra se néz a homály palotáján.
Tán csak egy-egy kitakart hímtag körül éled a tűz még,
és úr és ajtónálló ugyanúgy csap a légbe.
Érts: ugyanúgy! Ez a lényeges itt. Ha mesével akarnám
tölteni estünk, így szólnék: „Lucifer kicsavarta
rozsdás rostélyunk lemezét egyik éjjel. Eltörte
szerkezetünk apró elemét, s vidor apánk alagútba
dobta a csöpp töredéket; ahogy te a tört gyufaszálat.
Címeres ágyban s az árok-avarban elillan az éjjel.
Ébred az ember. Nap süt. Béborul. Ő viszi bőrét;
ad-vesz; kuncsorog; új pénzt, nőt szimatol; tele tányért
menhelyi asztalon; ótvara viszket; elázik a frakkja.
Föl se fedezte a vesztét.” Hidd: Lucifert az Atyád sem
véli valóbbnak mint te, vagy én s avarágyon a koldus:
– Baldachin árnya alá bekotorjon (?), mint szerelő a
rossz Fiat-orrba (?!), s kilopja belőlünk azt a parányt, mi
mégse parányi, de lényeg (!) – az Úr egy!, s Övé a hatalma.
Én hisz csak azt hiszem, érteni kéne: az ész hihetőt mond.
Mégis: a tény se csupán bősz Káin egérszaru füstje!
Tizedik rész
Szégyen e század, uram, kikopás a szövés menetéből!
Ferde, akár Földünk közepében a tengely. A csorba!
Hát mi előtt hajlong? Mire? – Rossz a kerék? Biceg? Árud
nem gurul ég feketébb lyukain szét ily kocsi-tatból?
Száz szó vége: ha Isten nyelve a csend, s te tudod, hogy
nincs dialógus az Úrral; s egyetlenegy árva eset ki-
vétele tán ha van: Ábel elimbolygó kifehérült
füstje; a Nincs-S-Ha-Van-Ábel alig-lehelet repülése;
s szó-ima-vers-zene-kép köröző fonalában a szívünk
látva magát; s hogy az épp, mi nem: Ábel, az összekötő fo-
nál maga; lelke fehér füst… (– ó, ilyen ormot-ijedtet,
püspököm!, érted, e ködcsepegés-dadogás mibe szédült? –);
hogyha te látod, a Vers, Zene, Kép mire jó, s mire kellett
templomaidban a lénye – : ne verj rá rácsot, ahogy vert
klérus századokon, beszorítva Hajód maga-szabta
ácsolatába a Szárnyat; e Ház jó kőmüvesének
nézve a Géniusz és a „kacsintó Úr” keze-művét.
S úgy se, ahogy kalmár-kori századutó teszi éppen:
Fogja a Gazdag, s a kincsre lakat kerül. „Oly barom-állat!”,
mit mutogatná képe sorát, ha tulajdona lett az!
Kincse! Befekteti, s vár kamatára. – Te: vedd az agyart szem-
ügyre: barom, de mitől lesz e pénzagyu kincs-zsebelő kü-
lönb a tömegnél? Pénznek nézi, amit sose láthat
Káin, a pincelakó. Egyiké se a Mű, papom! Eltűnt.
Lórúgás ez a kor. Hamisító Bolt. Ahová be-
lépve maholnap hónod alá te ha csapva az árud
mégy ki az ajtón – ott bizony áruja, tenmagad indulsz,
káini-vadra cserélve az eddigit. Ó, nagyon elkelt
egy kis szemcsere. (Látni akarta magát.) S kiderült, hogy
sapka alá beszorítva egy emlékféle hasalt. Tán
csillag a lomb közt, s Betlehem ott, órányira, délre.
Tizenegyedik rész
Püspököm, átvetem – asztali lámpaburád ahol ölti
fénykoszorúját rád – kutató szememet. Vajon érzed,
túlpart lombos fái fölött a kabócazenében
angyalok ülnek a holdsugaron, s hogy a lábuk egükből
gépies-untan csüng lefelé. Gödör alja e hely tán?
S ők a jelet figyelik, s készülnek. Alig hiszik, az nincs.
Ásók csengenek. Én, rög, hallani vélem a fémet.
(Persze: bolond lyuknak szele sem más.) Rossz szemem ott, fönt
csillagot úsztat, ahogy tavaszéjen ez illene Rómán.
Mégis az ásó összeütődve üvegkezük alvó
ujjai közt, nemigen hagy elámuldozni e Város
deszka alá bedugott gyönyörű odaliszk-heverésén.
Hat szál deszka is – értesz, igaz? – milyen éjbe visz! – Élni,
püspököm, ifjan a sír kapujáig!, ezért keresem túl-
parti szobád melyik ablaka fénylene kőfejeimre.
Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével*
festeni át a Hajódat?, s Atyád se palánkja tövében
hinne neked: legyen ajtaja tárva, ha Janusa barbár
Pannoniából majd ismét idetér, s „kivirágzik”,
szól tavaszéneke, „újra Dunántúl mandulafája.”
Április. Átvert oldalu Krisztus érkezik. Áll a
Giulia utcán – évtizedekkel péntek után. Va-
sárnapi hajnalfényt sose látott; angyali markút,
sírja kövén majd testet is öltőt, szárnyasat.
Ő csak
pincebogár-szürkén kapuban csöndít Magyarékra,
jönne le István érte a lifttel, s fönt Babikára
bízva riadt Gít, krétafehér Sábát, futamodna
föl csigalépcsőn, föl, magas ég s hold, nappali álom,
ölbe vevő hordágy teraszáig.
Mind odagyűltek
szájuk elé hűs gézt igazító kőalakok; se-
bész-makulátlan zárt köpenyük gyermekkora házte-
tőn dagadó ing s szoknya-sorát juttatja eszébe –
bújni a csurgó nagy lepedő-utcán puha szélben
félig a szellő, félig a vízcsepphang zenekarban!…
Ringni a titkon: forrad a perc, termőre megérik.
– Hold, te, tavasz napján lesz-e műtőasztali lámpa
rákerekült arcod? Lehajolsz? – míg műteni kezdik
lelke kifeslő tályogait, dögkút-üregükbe
metszve a kést: s Rómát s tavaszát nyomkodva helyükbe
jól kitömik, mint fűvel a párnát Sába alá, hogy
tartsa magasság szédületében istenesülve.
Jössz?…
Mire kihallatszik a léptük, kőfejeikkel
mind a sebészek visszasimulnak mállni a falba.
Kés nyoma sincs! Tampon, kötözőszer Róma alá búj…
S kész a csoportkép! Fürdeni áldott fény özönébe
nyújtja nyakát föl Sába; heves tölgyerdei útja
Pista szemén szikráz Babikával járva jövőjük;
Gí a fotós: fut gépe mögül társához a napra;
péntek után irdatlan idővel, húzva magához
súgja vasárnapját sose lelten: „válladon alszom:
álom az élet.”
Még idehajlasz reggeli Hold; ne-
vetsz befelé: pillád rebeg, elfednéd ködös arccal
angyali bűnrészed kihunyó fényét bucsuzóban.
Ó, Uram-Isten, már aki láttál
férgesedőben vén küszöb-aljon
félig-öregként (míg eged átvált
s vérbugyogású utca az alkony),
ó, Uram-Isten, most ami éjfél
tűfoka immár Róma egében,
oszlani sem tud – tűz, utolértél!,
ház, beleégtél!, otthon, elégtem!
Ó, Uram-Isten, már aki laktál
hány katafalkom rontva le rólam,
gyúrtad az Angyalt, véle faragtál
egybe a lóhugy-címerü hóban.
Ó, Uram-Isten, már aki zaklatsz:
gyúrva-faragván jól nekivetkőzz!
Hát hova ugratsz Kék Madaradnak?!
Sába elé csapsz?! Néki teremtődsz?!
Tűzre fehérlő csöpp tenyeréből,
ó, Uram-Isten, májusi holdat
úsztat a csapdád, s hogy beleszédül,
rántod a hurkod – szívre: akolnak?!
Félig-öregként (már aki hagytál)
újra a kezdet mély vize partján
mossa az Angyal éjem uj Nappá,
s úgy beborítson szárnyhegye aztán,
hogy a sötétség (már ha te tetted)
fényköre mellé megszelidülve,
míg hasa alján kúszva lefekhet,
úgy simul ott, mint árnyam a fűre.
Ó, Uram-Isten! Csapda-szerelmed
fénybe borítsuk – legyen a kezdet.
Játsszuk elő, hogy ez a te kedved:
Műved, ahogy jössz, s jobbra teremted.
Kabdebó Tamásnak
Ó „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved
nagy delején, „oktondi” diák,1 állsz, főszerepedben,
állsz maradandón, ércfejedelmed míg gyepen ágál,
hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat
fölvonulót.2 Állsz. Nézed az Országház elejét: rőt
szőnyege csíkját (lépcseje vérzik?),3 drága cipőjük
mély-feketéből, s ingük, a hattyúszárny suhanású,
csillog az estély fényzuhatagján, míg (nem a házte-
tőn lapulók vad fegyvere dörren!) tűzbe borítják
mindjük a csóvák: mellbelövik, s már ugrik is arrébb
friss vakuzó had. (Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig4
étkül a halnak kézikocsin majd „víz lebegőjét”
s emberevővé hal-lakomától senki se lesz „Szek-
csőn”,5 mivel itt már nem halak étke főbelövötten
mind, aki Országház fele tart ily szőnyeges estén.
Még csak az kéne! Téged is látlak: fojtogat inged,
nyakravalód, meg dublini lámpák szikraesőjét
szórja szemükbe. Látom, ez enyhít kínodon egyrészt,
ám ugyanekkor nem kutya az sem, hogy betanulták
mind szerepük már, s öblös ülésű székben elejtve
férfi-szolidság hajtja fejed (majd) gombsorodig, s mély
elmerüléssel nézel egy ír-kék porszemet éppen,
míg laudál, s tart dicskoszorút rád súlyemelő szó-
duzzadozású Dalmady6 hosszan. „Forradalom”, lám,
öblöget, úsztat szája lepényén, mint napi gyógyszert.
Hajtja kolosszus mű!, a tiéd ám! Mit neki, máskor.
Gérecz előtt súny. Egyre rühell. Itt: adja a bankot;
félrebeszél (így alva ragad holdkór a tetőre)
ponyva-modorban: „Mintha Petőfi tengeriből kél,
s áll Haza élén!, ennyire hős Ő »Istene balján«” –
írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén;7
ám, ki nyakában – fő magyar! – ingat rúgnivaló lab-
dát s esze másutt, hallja a súgást: „Senki! Középszer!
Holt szatyorokkal mit bibelődjünk? Félre a múlttal!”
S Attila: nincs már. Rongy lyuk a zászlón. Szívhelye tátong.
Mások akarnák dugni pofájuk át a te jó Dé-d
kése hegyével körbenyiszált dög-címerü selymen,
Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.8
Ők nem a címert, fölragadott szent, szép lobogónkat
hagyva a sárnak, háttal a tettnek, szólamok alján
ketrecen árván, rossz gebe-csonttá fagyva – ha! – tűrik
vers s tüze: Ötvenhat, belezápul labda-fejekbe.
Írhoni! Rőtre szégyened árnyaz: képtelen ott, Yeats
földje hol úszik Anglia mellett, ily fura futball:
forradalom s hős holtja (a vers) így vesszen a pályán!
Két legye csapva, dörzsöli markát sírgödörásó:
lélek s hazája már egy a sírban. Föld, keselyű-kert.
Nem lehet így! Hisz ülsz, s kupolából zúdul a fény rád!
Bókol a zászló, Műved elé hull pálmalevélként
rég-haza-földre. (Fogcsikorítva? Hát lehet: egy-két
ólomagy ítész műmosolyában loppan a farkas.)
Ám a magasból dől a dicsőség, s mint a Dunád, zeng.
(nyolc hónap múlva)
Ej, ne felejtsem!, én se maradnék áltetem itt, or-
szág ugarán, hogy széttaposott pár csizma „gyanútlan”.
Lőcsei lót-fut, Hámori (hallszik) s Várhegyi folyvást
fél hatig állt s várt (reggeli hattól), ám elaludtam,
vers, az öledben, s gépem is indult Róma felé nagy
vargabetűvel, szerb lesipuskás el ne találjon.
Így ne csodálkozz: római bélyeg kéke levélen
jelzi: egérút jól kanyarult fönt, Alpokon átvitt,
s késve ugyan bár: lent Leonardo nyugtalan esti
reptere tárult. – Jó kezek őrzik mostani csöndünk.
„Búg telefon”, nézd, harmadik éve írtam e sort már…
Verte Velencét vad zivatar-düh, bújtak a gerlék.
Összecsapódó szarvu bikákat fölvet a villám,
hentesi késsel félbehasítja s nyársra ragadva
osztja tetőnkön szét a riók közt! Színhusuk olvad
s kő közi callén bunda-folyássá mállnak a felhők.
„Búg telefon”? Búg! Ámde a sort, halld, ott ne feledd te:
„Horda csahol csak.” Gí keze őrzi most is a csöndem.
Képzeletedre bízva a mát így, kérdj, ha akarsz (én
hallani vélem:) „Lőcsei mit lót?” Á, tudod, épp most
rendezi össze ünnepi számmá cikkeidet, láz-
zal boronálva egybe a Rabtárs jó lepedőnyi
„Harcom a harcod” címre keresztelt nagy levegőjű
fejtegetését s kolczay-R. P. kis kötetének
szép kritikáját (nékem ajánlott persze a vers, mind,
régi szokásként); hogy hova fér el, pláne, ha Koppány
kérdezi L. B-t, s szól eme bölcs agg villanyosizzó
hévvel idézve tolnai álmát, lám, koronámul.
Hát ez a gondja; lót-fut is ettől, kardoz az attak!
„Hámori alszik?” – kérdezed. „Hallszik”; róla e hír jár:
Hív. Levelet küld Várhegyivel doszt! Napra nap így csöng,
„búg telefon”. Itt?!… Itt ki figyelné? Itt nevető, ha
április áztat. Május is itt van. S még nevetőbb lesz
rajtam az égbolt hetven után, hogy jó Popolónkban
tartva napunkat Chigi barátunk s „Santi” tenyérnyi
bankfiliáján, hol Habakuk ül s nem viszi tüstént
Dániel égből jött csemegéjét – félve oroszlánt,
tűri az Angyal gúnyos igéjét. Tűr!, mivel éppígy
lesz kosarából bő lakománk most! Rátkay Mester
(alteregóként, mint kiköpött mord kő-Habakukja)
jőve Soroksár műtereméből, nézi igen, hogy
Gí kosarunk kő-ennivalóját hányfele osztja:
sárga banánt kap Sába, s borával ül Caravaggio
angyala mellé: túrja haját szét, múljon a rossz düh;
papjai ellen fúrja a méreg: hát nem elég, hogy
őt se fizették, holta után itt képe se kap jót,
fényt, teret, oltárt! „Kushad a sutban Péter is, Pál is!” –
s ő, aki rázná angyala vállát feldühödötten.
(Sába s az Angyal végül azért csak kedvre derítik.)
Hát… Popolónkban sem fenekéig tejfel az élet,
drága Barátom, lám, kiderülhet. „Ej, Hephaisztosz
is bicegett volt”, dörmögi Bandink dantei nyelven,
„fő: a család hogy egybemaradjon!” S nézi az arcunk
– mintha tükörben – vén Habakukként:
„Egybemaradtunk.”
Te, a semmilyen akadémia akadémikusa, ha
sietősen elinalok tered borozószagu sarkán,
magas őrhelyed olyan ásatag, amilyen ma a „dada”:
temetőhamu. Behunyom szemem. S az eső mos el aztán.
Vagy a bűz? Vagy a vizi szél, ami nagyanyókeze puha
melegével a fejeden kicsit elül, s érced omolván
– lebegő-letekeredő fonala bokádig e ruha! –
lepereg, le! Sose sötétlene tereden, hege Rómán.
Ha a semmilyen akadémia akadémikusa vagy,
kinevetni üreges ércalakodat illene uram!
Hiszen engem is ugyanaz! – tüzed eszi meg buja szénám!
S vele éveim! Ami vár: piacon a kézitusa csak.
Hideget, meleget a szám ha vakog: a Semmibe suhan.
Behunyom szemem, uram. S osztozom naputad maradékán.
Hol „római nyár hurkolt összébb velem,
s én válladra hajtva könnyedén fejem,
hittem: szárnyam van! Kettőnk fölemelem” –
csigalépcsőn nyakamban cipeltelek.
Forró szavad hűtötte nyakszirtemet.
Óvtak szemtanúink, a hűs-kő Fejek:
– Reszket a lábod! (Mint szám töréseden,
míg tuszkoltad apád, s a hold fénye fenn
– háta mögül! – öledbe lopta fejem.
Csepel kórháza nem vett lélegzetet:
én római szaletlit fontam neked,
szobra közé báboztam szerelmedet,
amíg tört lábad gipsze rejtekhelyem.)
– Szóval most szárnyad tántorog így velem?
Mintsem hogy röpítne, még cipelhetem?! –
dülöngélek… De, Magas! – fölértelek!
Tetőnk kövén csillagok örvénylenek,
mint kéjedben tépdesett virágfejek.
Nem átall fényleni combod lejtője sem,
míg hold-tárta tükörben, úgy nézhetem
feszülő lábad közén Janus-fejem:
A tizenhét évest, míg leckét veszek,
s a hatvankilenc évest, akid szeret.
Szárnyunk egy koronája rajtunk lebeg.
Ez a nyár. – Szólsz, hogy összehurkolt velem?
Ha ejtőernyődbe beszorul fejem,
megfojtasz is – szárnyunk fönt lebegtetem.
Szűk szoba; künn a világ körülötte fakulva növekszik.
Tágul a jó Universum, a Kor hiszi, s rossz szivem, íme,
ugrik e fölfedezést gyakorolni: Amit bitorolva
kék-arany ifjan emelt, dudorászva dobált föl a jókedv
térdre, fenékre „dekázva”, s fejelve magával, ameddig
csak beleunt, az a labda, az, ütve szakadt a nyakába,
hogy feje eltűnt benne – de még legyalult üleped, rossz
érdagadású lábfejed is belekékül ez ólba,
s pállsz, Lőrinc leveként augusztusi dinnye hajában!
(Most, hogy a labda dagadt-e köréd, avagy épp te kaszáltad
félre magadról mind a felesleged – az, nem is izgat.)
Testre szabott a világ. Szűk zubbony-e, vagy neve kényszer-
zubbony-e pontosan, össze se vesd. Forr a bordaperecre,
ferde gerincedet, elmálló csigolyáidat, akár
bankrabló pofacsontját női harisnya kitárja – s
átfedi. (Szemben az arcra folyó viasz egyszeri csókja
hűen idéz, koma!, vetném közbe, de mit fecserésszünk?)
Ó, sose baj, ha „esernyőváznak” hív, s „rabod”! „Ráng a
drótodon, úgy feszül” – omlani lenne pedig Tejut ágya.
Vaksi (belül); süket; így kuporogva-vacogva alatta-
benne a szűk szoba rejtett hangszórója benyávog.
Súg; susog; öblöget; örlene kőport agyzugaidba;
s még?… – Ki tud itt, belül, átlámpázni egyetlen iszonyt is?
Egy sarokárnyt, repedést, meszelést, suhogó selyemalsót?
Vaksi: a hangra szögezve piheg; süket – s esne sarudra,
Fény, ha elérne! De óvatosan körüling a bokád e-
lőbb a fején, a falán… (Ahogy írtam imént: csigolyáin,
bordaközén, hisz a női harisnyaburok meg e korpusz
éle-szegélye ugyancsak egy!) Éj-plafonon cicafark-csa-
pója kivált inaidból pár gyerekes szökelést, ve-
tődést labda után, de csupán az ütés sajog, agyve-
lőd csobban: feketén nyeli áldozatát, gyerekálmod.
(Ó, mikor is lebegett mögüled sehovába utolsód?)
Új sebed altat, akár csak a gép, adagolva a semmit,
s fásliba köt kihagyásod, e pólyasötét, tudatodban.
Ébredező, kitalálod az írást; mint csecsemő a
vízcsap alatt, sírsz, örjöngsz – s est fele majd belefogsz a
jó Universum tágulatának oly ünnepi taktu-
sát a te szűk szoba-Mindened ágya felől lejegyezni.
Óráról órára, ahogy csakugyan: a te világod
tágul. Im: átömöl, át, mint női harisnya szemén a
láb hava – nyúlik a szem meg az orron
a hegy köze, tágul.
Téged vidám idejében az Úr akart.
S hogy teveled tele volt,
konyult az Ő feje, s nagy zsebe annyi já-
tékszere elpotyogott;
a Terv üveg-mozaikköve mind kihullt,
holdja s a csillaga mind.
Gurulva fényleni kezdene száz vonás,
képbe a kép beletűz –
de alva elheverő keze már sose
húz együvé. Beleunt.
(Ha látna bármit az emberi szív e Kert
semmibe ült teraszán,
talán kivenne belőled egy ujjvonást;
sejtene mélye mögül.)
Ha félbehagyva is, isteni terv szerint
úszik a csillagos ég.
Hazám, nem aláztál otthon meg elégszer?
Rómáig kinyúltál, hogy itt is megalázz?
Tébolydaőreid az éterben kényszer-
zubbonyostól: bábok!, s pattogzik le a máz.
Holt lelkek templomán rácson túl az ablak.
Túlfelőli ablak néz vissza, rajta át.
Ülök mozdulatlan, mint a platángallyak.
Megkétszereződve kötik rám éjszakád.
Nem elég, hogy cellád négyszöglete formált?
Nem testem – életem lábszárcsontja tördelt.
Negyvenhárom évnek mérsz tömegsír-kordát?
Elevenre hányod még most is a földed?
Olyan szabad lehetek, szeretet, jöhetsz,
még soha ennyire én
nem álltam ébren az ágyad előtt, ha intsz,
tárjam elő a reményt.
A veszteségeim, átalakulva mind,
mint a vadászt a kutyák,
kerítenek körül: északi útra hajt,
indul a falka tovább.
Szemem kiszúrva? E horda lihegve lát,
mily mozizás pereg itt!
A föld alól ilyen édeni csend se szólt;
gyűjtik elém füleik.
Anyámat én temetőbe követtem – ott
álltam az urna előtt,
de nem magányba merült el az ég: fenyér,
jéghegyi mélyre lejött.
Tapintható ez a fényköteg, átfogom.
Vakvezető kutyaként
olyan kevés, aki megmarad; itt, fölül
hársfa-nagy álom a lét.
A szárnya ő maga, lombsuhogás szava
hárszene. Hangszere nincs.
Hacsak: Csupán teveled vagyok egymagam!,
hallod időnk. Teleink.
(Michelangelo Utolsó Ítélete előtt)
Sixtina. Újra az Ablak. – Nem különös? Michelange-
lód ide húzta falát régi kövekre föl; új
falra vakolt, föntről lefelé behajoltra, a két fal1
mégse takarja, mit ő s képe se tárt ki elénk.
Szárnyasan ablaka tátong, két falon át diadallal
ellene szinte, ki épp nem!-re cserélt föl igent.
El ne repüljön a nagy jelenés!, tetejében a Férfi
s összetapadva a Nő – még fiatal mosolyú,
messze inalt gyerekéveim édes alakja, anyámé –
s rám lehajolva együtt mondja ki szájuk: Eredj!
Már közelebb, ahogy ő lebegő tömegét odafesti,
már közelebb, ahogy ő festeni merte talán,
onnan a mellkasom átriumába leérve, leomlott
kárpit alól füvelő tér meg az ég közepén.
Oly különös! Hiszen ismeri mind, aki bibliaforga-
tó: Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt!2
– Jézus! – akarta kimondani mind, de mivé alakult, míg
nyelvük a száj üregén, mint a kutyájuk aludt?!
Hogy van ez? Ő, Michelangelo dupla falat rakat – ám itt,
mint kilyukadt repülőn – oldala nincs – csak az ég
vad motozói ugornak elő a határtalan űrből,
nyakravalód anyagát félresöpörve kivág
markuk a fény tüdejébe, s te szomjasan inni elindulsz.
Még sose volt ily erős benned a mozdulat: élsz!3
Ott, a világ közepében a fal legutolja is elhull.
Férfi a Nővel elöl, századok óta rekedt
szóval a szájukon. El sem merte felejteni senki,
annyira rémteli szó! Mária kér, s a nem! úgy
csapja le Földig a csöndet, akár havazás fagy az útra.
Ősvakolatba jegült Kéz utasítja el őt,
s már ötszázötvennyolc éve igéz! Kegyelem nincs!
Szétvetülő repülőroncs ez a föld! Zuhanó!
Percmutató se előzheti, tűzbe kilobban, elég majd.
Ó, eszement! Hiszen itt, roncs Jeruzsálem alól,
roncsrepülőn te, a vak-süket!, épp te cseréled az Istent
rossz jeruzsálemivé – mint amilyen te lehetsz:
rossz jeruzsálemi, még ha szakálla nem is fedi ajkát;
jézusi szájon a szód, nézve: te, csak te lehetsz.
Nem olvasta le több mint ötszáz éve a vaksi
szem, noha Jézus a Nap fényözönébe kiált.
– Isten! – akarnád mondani, s egyre az Ördög ömöl szét
Sixtina térdre rogyó emberisége előtt.
Én, köszönőben előtted, az Egyszeri Tettbe ivódva,
dupla falába kitárt végtelen álom egén,
hadd örökítsem a holnapiakra, az Újra merőkre:
Élni az emberit itt Mária kisdedeként
rég, aki jött – épp csöndre leintve a Harsonaszót –, csak
útra bocsát, amig Ő megleli szárnyadat is.
Magyar Istvánnak
Holt repülőtér
Róma határán.
Mérete szédít.
Így, kiürülten
bábeli rom lett;
Déva – ha félig
semmibe omlik,
félig a Túlnan
Hold-fele, tornyon.
Hajnali hóhér
nyakcsigolyát tör,
csönd töri folyton.
Lépted e csont-tört
csönd, ahogy indulsz
Pista nyomában.
Ég a világ, és
Bosznia ég – lelsz
útra a lángban?
Lift… s temető-űr.
Néma üvegfal
siklik akár a
vissza sosem nyílt
ajtaju múlt. – Hogy
vissza? Kizárva.
Állsz csak a köztes
szőnyegen, épp itt,
mesgyehatáron;
hetven után már
porhamu angyal:
foszlik a lábnyom.
Nincs vezetőd több,
kézfeje fogna:
ródd a betűd még!,
szállva alá rád,
mint Caravaggión
hintve hevét szét.
Súlyos üvegfal
– Poe-i szüzséből –
(Pista tapad rá),
tornyon az ajtód
(rémmese erdőn)
rád befalazná.
Törj? Menekülj? Zúg
képsora benned:
mindig is így volt;
szárnytalan űr-rét,
ily repülőtér,
rajta – ha – köd folyt.
Csarnoka: várás.
Zegzuga sarkán
mikrofon ásít:
késik a géped!
Egyre de késett,
késve a máig.
Íme, bezsúfolt
minden időt már
Isten-e, Ördög?
Róma határán
holt repülőtér.
Idd ki a bürköd.
Nincs hova hátrálj.
Pista szeméből
római estém,
mint teraszáról
annyira hittem:
él az a festmény!
Benne az út föl,
vargabetűdből,
Század, a napra,
emberevőt, visz,
mégha egérút:
vissza magadba.
Pista szeméből
ég ez a hívás.
Bosznia romján
túlvetül égve.
Csonkig elégtem –
mégis a portám.
Ház, haza, otthon
lápba lesüllyedt.
Gível a lápon
már mi lidérc se.
Porhavu angyal,
foszlik a lábnyom.
Int keze búcsút.
Már üveg elzár.
Lenne belőlünk
tág panorámád.
Emberi szem, nézz:
átüvegültünk;
lásd, ahogy ő lát,
zárkafalon át
inti: a földünk.
Még ki se tettem a lábamat, s itt ülök újra, Velence,
kéményerdei ház, padlásterek által ölelve
vártál. Ajtódon ki-be jár a szelecske fecsegni,
s hogy mögülem beleles papiromba, a térre letuszkol:
– Cidri a nyár derekán?!, télbűzt lehelő lepedődön?!
Hé! Hol a régi fiú!? Kupolát kerekíteni jöttem! –
S hogy hunyorítok az égre: hát áll puha-kék lebegéssel
Sába a kád peremén; kimonója, ha úszik a számra;
ő meg a hosszú combjai körvonalával egészen
átszineződve csak áll. Csípője hideg Nap a hárfa-
húrzene szélsimulásban. Mintha havazna a bőre.
Este van. – Így futamodtál, nyár dele? Tengerig ér a
csillagos ég. Feketéjén műtőasztali testem.
Úgy fújták föl, mint sátort, s cövekelve a négy lyuk
csöpp hasítékánál, kifeszítik körbe. Ha éj jön,
hálózsákom, testre szabott vacok – épp beleférek.
Sába hol bujkál, keresem barátnőm.
S illatát leszívva tüdőmre, Rómát.
Mintha májusunk odaveszne s látná,
vén vaporettónk
lök nagyot rajtam: epekőm után most
penderítselek ki!, a loccsanó víz
mocska közt süllyedj! – sietősen indít.
Habzik a tajték.
Egy sirály lecsap. Kihalászna számból?
Húzna belőlem ki, magasba, fénnyé?
Semmi nincs messzebb, pedig elheversz itt
április-árkos
nagy szemű Sábám, lepedő haván Hold.
Semmi nincs messzebb szelid combjaidnál,
függönyöz foszlás, ahol összetörtél,
rossz heverőkön.
Mintha nem volnál, olyan űri nyár néz
szembogárból vissza. Hiába látszol,
csak ködéből látszol, amint elfordulsz,
krétafehér árny.
Nappal szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom átadom: ej, vegye át a szobám, heverőkkel,
párnahalommal! A kandalló üregébe lebegte-
tett szomorú-kék lepkével teli nappalit is! Majd
perzsa parázs-szövedékbe ha süpped a lábujj,
ő beleolvad az oszlani képtelen álmodozásba.
Patkány surran a Nap sugarába bemártva pofáját.
Fönn a sirály eszelős kacagása se foszlana: egyre
rácsap a vízre, s a híd hüvösében a holt tetemét Mi-
chéle felé cipelő bárkán belefészkel a friss koszorúba.
Végig e szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom úgy tereget papirost a kezéhez, akár a
vágyakozó szobalány kitakarja az ágy ropogó, va-
salt lepedőjét, s int: menekülj bele, senki se lát! – A
Vers maga ő?… De ki más tenné, hogy a súgva lehelt ze-
nére ironja inaljon, amíg utoléri az este…
Ekkor e szép idegen nő ölti magára fehér, csa-
pongó lepkével telerajzolt bársonyos, új ru-
háját. S tükrömön átröpül esti sirálya nyomában.
Megszólal: „Lehet, hogy e nő ne becsülje
íróasztalod?! Szú-zeném? Ó, lehet az, hogy e nő há-
romszáz évemet únná? Rőt erezetvonalam se
fűti? Fiókom elő se cibálná? Rá se figyel tit-
kos rekeszemre?
Egészen elomlik a hátamon inkább,
ágynak lát üveges szeme? Bújna be nyomban izegve.
Ázott lenne a teste? s szerelme kihűlve irántad,
friss operált, akit elmos a vízzubogás, ha Velencét
– Róma után! – neki tartogatod.
Ha az ember idétlen,
s vérszagot áraszt… s ott!… folyosón csoszog úgy, pizsamáján
kívül a csővel, s a barna tasak-fityegés veri térden,
s nője csak a másnapi első csókra tapad, só-
váran kedvese vízringás-ütemével ölében –
akkor jobb, ha e nőt elereszted az est alagútján.”
Könnyed ízétől lettem ilyen részeg?
Nyitom a szekrényt, tükör elé lépek.
Térdre esett szörny, hátha benne képed.
Másod, ha nem te. Űri óra éget.
Hideg űri óra. Ólomfal-idő.
Kék hegyélű szemben lábatört ünő.
Látom?
Barlang barnája szeme bogara.
Látlak?
Kék hegyélű szemben lábatört idő.
Nem a tükör bámul – Minótaurosz:
Térden néz rám vissza belőlem a rossz.
Hol ölettem meg mögötte magam?
Mögötte a falnak kék szemnyílása van.
Ne nézz mögéd – előtted ég a ház!
Sikátor, ha rajta lépte csal
valótlanul ledől, a ködbe hal.
Cipelt halottas ágy ringása ráz.
Ha orra buksz, üregbűz. Rácsra látsz.
Osonva patkánya összenyal.
Ki kárhozott, libeg rőt spulnival,
kivetve hálóját – elnyel a ház.
Szemet szemért? Sose hidd! Akarva szívet is,
csigolyám-taposók dühét
figyeltem én sokat! Tükörbe mint aki
lesi önmaga púpját.
Szerelmet olt tapadó tudás – s kiég? Finom
ajak inna szelíd velőt?
Elküldtem én ibolyásszeműt, a harmatost,
ha lemosta az ajkát.
Szobát szobára kutatva megleled: halott.
Kicsi köldöke párja nincs.
A vallató mosolyát megőrzi; tág szemét.
De szivét? – Nyoma sem vagy.
Az éjszaka más városban talált.
Ki ismerné itt a puha köveket?
Ismerős a kisujjnyi hold? – s követed?
Jól beszőtte a lappangó homályt.
Mi hajt? Süppedő utcákon járok
s kockakő, üveg alatt bolyongva itt
föl-föl tükröződnek kirakataik,
arcokat cserélnek bent a bábok.
Láthatóan jó így, maskarásan,
hol lel hát hágcsót hozzájuk lábam,
hadd váltogassam magam tükör előtt!
Ott lecsatolható lenne szárnyam,
láttam még, ott mennyi mulatság van –
de ravasz hold kisujja szemembe lőtt.
Segantini fa.
Alul, havon, rongycsomó.
Hullt! – Szárnyaira?!
Hiányzol Sába, egy hét odva barlanggá kivájt cédrust!
A mennyet érte el csúcsán, de hol jársz, hogy egét széthúzd?
Látod, gázelnek indult, de mire e sor véget ér,
nincs már a fa, hogy bensejének édes nedvével fölkússz
a számig. Gázel? Zöld suhogással csapódik semmivé.
A hetvenöt éves férfi klúja:
dús lakomára terített búja.
Hajladozó árnya: legyezője.
Lebbenni lebben, de hol a nője?
Ólomnehezékű, lassú függöny.
Mondva se hinnéd, kereszten függ, fönn.
Veronát árnyéka felidézi:
jöhetnél ragadós árnyat nézni.
Csak kifolyik elé, utcakőre.
Óceánmély lehetsz te is tőle.
A terasz a palotában.
Hol a pálmasuhogás van.
Kőkosarán a viharvert
bozóttá ájult leander.
Leborult mohamedánul,
villám csapta oda bábul.
Fél arcát kőerkély nyúzta,
kőpadod lába lett csúzda,
fél feje letépve, torzan,
üvegzuzalékba szórtan.
Ha éjszakán át ittragadsz,
ki tudná még, hogy mi maraszt?
Homály alatt, mint megrepedt
talapzatán emlékezet.
Számlap alá ugyan ki lát?
Törd föl órád: a múmiád.
Jézus a kezem
fogta, s vitt. De hova vitt?
Zúg a nádas itt.
Áll a Mozaik.
De körül elhordták rég
házuk falait.
Püspök fiait.
Ágyasait. Mint a for-
ráshangú kalit
zöld madarait.
Ékszerek dobozait.
Fürdősót. S amit
nők rózsaszirom
nyelve sodor, alakít,
s döf, hogy megvakít:
hazugságaik.
Kis Hölgy. Szeléna. – Sába?
Tán a Mozaik.
Mint jégszekrényben tárolt vizenyő
(kásás vízben bukdácsol jégdarab)
kópia-fakón Dalmady Benő
nézi a versem, amíg széthasad –
nem a vers, nem Benő: a pillanat,
mert fejünk lágya végül is benő.
Örömzenés parányi gépre vágytam.
Óriás Boeing alól gurul menten.
Szelecske-szarv lapít a horpadásban,
ahogy gyerekkorom ülésre ejtem.
S ölelve át a légcsavart ha súgom
fülébe – Vár Velence ránk, szerelmem! –,
potyogni kezd csavar, szegecs s a bú nyom
(kölyök-kalózra! gúny e naplemente!…)
De ő propellerét búgatja rúdon,
s röpít, miként hajón ha hemperegne
Odüsszeusz szirén elől pokolba.
Alul – tálra vetve pénz – cseng Velence.
Te tiltsz – de én oly élvezője, „voltja”
valék e hat-hét évnek, hogy megintcsak
a Pontenegro-sarkon állva lelsz, Lidódra
meredve tükröződöm. Ej, te ringatsz,
s mosolygom én, ha invitálsz fogatra,
s zavarba hoz (hogy álcám megizzaszt!)
mesés szabadságom: fütyülsz az aggra!
Turista ő? Benetton foglya lenne?
Talán e pár sor ezt is megmutatja.
Egyszer kereszt sorolt a tiszti rendbe,
hazát cserélni nem voltam világfi.
De tornyaid vinném a végtelenbe.
Majd kidobja trágya közé finánchad?
Otthon! Eddig egy szavadat se szántad
rá. – Fejére tán fenekedve most csapsz
tűzkoszorút?!
Mint üszkösre perzselt
legelőn a bárány,
kit csíkozott tigris
megnyalint pofáján,
anyacsecs-sorához
odahúz a mancsa,
ha elaltat, fölkel
– álarcos Kasszandra –
húsába nyelt Holddal,
denevér-vert éjben
fölgyújtja a házat,
a mátka bennégjen;
fiúja képébe
hullámzó lófarkat,
felejtés-vízesést
szívére ráhajtat,
hogy mikor a hat szál
koporsófa törve,
a beszögelt ölből
kezd hullani kölyke;
a katafalk-bársony
bölcsőt már formázhat,
ködtől ázó bundát
rá ebes fák ráznak;
Ő már abban lépked,
elhullt kutyaszőrben,
„ide honnan jöttem,
ide miért jöttem?!”
Holdat elnyelt hassal
akkor a királylány
– nézi az Ősrossz, s szól:
„jobb, mintha csinálnám” –
csipkefán fennakad,
burukkol galambként,
szétnyíló köd mögül
látni a haranglényt;
tüskeszög-sebeit
gyógyítgatja szája,
csókja bolyhot keltett,
lesz tigris bundája,
csíkozott tigris lesz,
Holdját kiokádja –
hozzám eltaláljon,
ahhoz kell a lámpa.
Épp az a barátom, kit kedvtelve hasonlítottam Hozzád könyve után,
fejmosást kapott a költészet vitézlő őrtállóitól otthonában,
miért nem alakítgatta Csokonai című versét A Reményhez vagy
Estvéd idoma szerint. Rossz kölyök! nem tett papír alá sorvezetőnek!
Elgondolni se jó, mennyivel keményebb lenne leckém, ha egyáltalán
lehetne leckéztető Erzsébeten is, e nyögvenyelős sorok láttán.
Sóvárgott hajcibálás! ó, nem több, csak a gimnázium önképzőköri
(színvonalú) indulata! tanáros nem!-ek, verselő tanácstag-vétók!
Jövőnk, kit Te (somogyi iskolamester), oly sokféleképp szólítgattál,
idestova két évszázad vér-verejtéke árán se jutott idáig
– nálunk! … Hát irigylem barátomat, nem is értem, mért nem hallgat a szóra.
Hol közügy Csokonai megkövetése, ha rossz is a mérce: valami!
Már inkább az alattomos kutya boka-felé-kapását, mint a Semmit!
Iskolakerülő koromban, a Kis-Duna jegét kővel hajigálva,
órák – évek! évtizedek! – úsztak velem a semmi jégtábláival el.
Órák – s még annyi szaguk sincs így utólag, mint a kitépett fűcsomónak.
De jött egy perc, s ez aztán nehéz, mintha gaz helyett aranya van a zsáknak.
Kutya bukkant ki a télből, méteres magas: tépett bundája lehet,
hogy mocsokba ragadt szőr helyett jégcsapból állt: lóállkapcája nyakát lehúzta,
alulról figyelt, a hóbuckák közül parázslott szemgolyója föl. S morgott.
Ha gyermek tudna a Halálhoz beszélni, sietve kértem volna kegyét:
nyissa a földet meg alattam, vagy jegenye-légycsapója töröljön el,
de csak azt láttam, amint madárcsontjaim szájából kétfelől kilógnak;
a régi anyakutya-harapás kézfejemen sisteregve kiújult;
alattomos, monoton morgása már-már szétrobbantotta fejem – ekkor
eszembe jutott a tízóraim: kitéptem táskámból s elé vetettem.
Kolbászkarikák, sajtdarabok, kenyérszeletek – esküszöm, nyerítve falt!
Odadobtam elé kolbász-szagú füzeteimet, és usgyé! hogy tudtam futni!
Rövid az élet, nem hosszabb egy közepesen megfizetett sírbeszédnél.
A szerelem lehetőségeit latolgatva akartam Hozzád szólni,
valami babitsi kép is kísértett (hogy kedvese ujjacskáit szegzi a
háborúnak), és a Szeplő, a tejfehér mellcsúcs alatt a leánytörzsön,
Te első, tündöklő Erotikusunk (nemcsak garabonciás és klasszikus),
hódolni Néked, Mihály, én ezért akartam, de lásd e kutya-gondolat
felfalta, mint kolbászkarikát a hóról, nőink édes dicséretét.
Ennyi balesettel egyetlen megszólalásban, már csak azt kérem Tőled,
ha éhes kutyám valahol fönt utolér, etesd meg jól. S tiszteltetem.
Mikor fekete gömb a kialudt lámpa
s a hószikrázásban lassan ingani kezd,
láng macskái jönnek s nyelvüket a kályha-
ajtón kiöltik. Jó nézni hajnalig ezt.
Néztem, mint egy király legelső palástját.
Rakétacsóvámat, mikor vállamon gyúl.
Tűzpofácskájuk majd’ szétverték a kályhát,
macskahaduk szökdelt körbe rám azontúl.
Doromboltak egyre, s azóta is hallom
kis női fülecskék mögül, hajtincs alól,
hogy szurok- s szénaszín erdőn macskahangon
az a tűz ég: arany láng-orral megszagol.
Vasajtón szökell ki; a tűztér csupa hang,
s én ugyanazt érzem, mint kisfiu-szívem:
hosszú ezüstszáron zúg cseppkövü harang –
s a tűz ablakából kilépek szelíden.
De jó lesz, szökevény tűz, fényedben állni,
s füstkosaras kémény fölé vetni magam,
vállamon, tűz, királypalástod csodálni,
hosszú utcán boldogra találni – ha van.
Az üvegen át megolvasztott jég mögül
a hóesésben még szállni látszó szobák,
hol egymásba nyílnak – szívem köztük röpül;
mint pelyhet, űzik a fölfújt aranypofák.
Kunkorodó vastag farkuk, mint az ütők
a tollaslabdát, úgy pattintgat szüntelen,
hogy pehely tudatom törje szét az időt,
mikor szállván, a tűz magvait szétvetem.
Lámpaingás neszez? Szárnyverés a múlt ott?
Mintha a sarokból fölrepülne az éj.
Aranyat fújva rőt ketrecéhez kullog,
elalszik a tűz, mint virradva holdkaréj.
Zuhog a tűlevél a fáról,
nyakunkba ömlik, mint a zápor.
Mikor liftakna-mély az este,
lent megtöretik a fa teste.
Ablakon át zuhant odáig,
letaszítottuk, le, a sárig,
lépcsőn lopakodom utána,
vonszoljam még mélyebb sírjába.
Fénnyel színültig minden ablak,
házak nyakukba gyöngyöt raknak,
egymás fölé tíz sort, mert este
bálba mennek fölékszerezve.
Fal tövén ő bogár-sötéten
beborít szárnyával egészen,
hátamba gyökeret eresztve
át akar költözni a lelke.
– – – Ha szárnya rajtam megfoganhat,
szállanék vissza madaradnak,
szájra tett kézzel megijednél,
aztán mégiscsak felismernél.
Ablakot nyitnál, befogadnál.
Te is zöld szárnyam közt laknál – – –
Torpan a vonszoló s a vonszolt.
Ágkarja hiába koloncolt,
tűje hiába döfött: „ébredj!”
Sötét a perc, gyásszal telt mély seb.
Kidobott fenyők közé értünk.
Egy még tűlomb-fa-madár vértünk.
Földre ejtem. Nem tud hörögni.
De suhog fölöttünk a többi.
Sötét mennyükbe betaszítják!
S fölszáll! Pedig úgy hasonlít rád.
Mikor ajtónkat átallépem,
messzebb, mögöttem áll az énem,
mint aki félig vele maradt.
Rá magas erdők szaga szakad.
A hegyoldal puha padján,
10 perce (fiú-koromban)
Tikki-Takki-Banzáj
idomait figyeltem.
Banzájt mondok?
Euridikét akartam!
Vadmargarétasárga rigómat!
Rachelt! Ariadnét!
– Hát nem olyan volt az előbb még,
mint jégmező, a rigólány?
Fehér kőpad alján
artemiszing,
múmiapólyás öl.
Aztán: sötét vízből
világító hajókajüt.
Szikráztak, mint lámpaüveg
a megmeztelenedett mellek
búvárharangjai.
Hótéglából rakott kunyhók,
ha jéggé olvadnak,
üveggé átfagynak:
testünket láttam bennük
fürdő után.
– Átizzó, heves
és megviselt Test, Anyag!
Rigóm ruhája! Napom palástja!
Ami nekem minden foghatót
és nézhetőt adott,
most, hogy a Szemet Kifolyató Fénynek
öltözéke lesz már,
takaró a Világosságon,
selyem szájkosár a Tűz fogsorán,
ki-begyűrt szakadó ágypaplan
trillió hőfokú térden, lábfejen,
a hétalvó Istenen;
a szorongattatott,
kiszakadt tánckacat,
Isten füléig húzott
korom-üveg-lepel,
trágya és homály
az alvó Isten bütykein és talpán,
eltörölt Jutadomb
királydinnyéi között,
viola-katolikumban legelő
angyalnyájakkal szemközt
(jaj, ha fölzabálnak!)
vonszolom
(előre? hova?!)
a rigófütty-kő-
karácsony-fapad-
napút-medvetalpamat.
Nézzed a Napot, a tűznarancs-sörényűt!
Puhán billeg macskatalpán
tükre elé, a tóhoz.
Színekben játszó hártya-uszálya
aranyba csomagol falombot,
fülkesort, falépcső fokait.
A ház arany pattanásai
rózsaként belőle kinyílnak,
az aranyba mártott szemétdomb
kényes, lompos hasához simul,
árnyéktalan, kecses aranyfüst-lábai
arany zsákba burkolva döngnek a szíveden.
Lobog a falmellvéd,
s diónyi arany görcsei,
mintha a deszkát
fényes szeggel verték volna ki,
vagy mohó szemek verték volna át,
idomainak lágy mozgását tágulva lesik,
negyvenkét fok lehelete
lángkoronát gyújt a trágya fölé.
Tomporának arany tigrissávjai
rések az időben.
Rotyogó aranykád-szemében
szűk macskakoponya-kazamatáiból
ezüstkori képet vonszol magával:
Feketébe süppedt mezőn
egy holdtól átsütött,
eltévedt léggömb repül.
Most patakzik fény és orgonasár van,
a Nap részeg, százfejű léggömbrakása igéz,
de fekete boglya tetején viharzik
a villogó begyű szárnyas,
s ijedt szembogarunk araszolva
menekül a fény tűpárnáiról.
Áthatolhatatlan gazdagságod,
a szegények karácsonyfája nevet,
kékké vált szélrózsa szemed.
Szagos fenyőbozontból
hirtelen kisütő
nyitott ajak,
ijedt gyerek,
üvegfoncsorral álcázott
üveglabdába rejtőző
kastélyrengeteged,
a tekinteted.
Himbálózik,
mint hintalófejek.
Hintaló az óceánban:
festett patáin kagylók,
medúzák,
térdig tapos tajtékot,
jeget,
tintakék posztótakarón
comblenyomatokban utazó
delfin lebeg.
Durván faragott sörényén
egy fárosz
szakadó hálója bőrzik.
A part.
Az emlékezet.
Ismered a bozótok szarvasrőtjét?
Mikor üveges a hó és kiütéses,
s megőszült, fekélyes kentaur hanyatlik
a titokzatos, szagos fenyők alá.
S mint vérző zsebkendő, hull le a levél.
S a völgyben az alkonyat szemfehér-sárga.
Fölnyúlik benne a szív láthatatlanul.
Hajszálerei egy fa ágaiból.
Mintha kimetszette volna valaki
a lüktető érszövevény érző húsát:
az ág a vak szemhomályt görcsösen fogja.
A lomb helye üres kehely – de mi dobog?
Távol egy kocsi hajszál-kerekei
a hajszál-lábú lóval – utol se érnéd.
Hát csak nézed, hogy feljő egyetlen csillag,
s hozzá van kötve a cérna szekérrúd.
Szétmosott ház a szétmosotton,
átmosódott, át föntről, folyton.
Az ágyak zaja leszüremlett,
fönt a semmi patkánya nemzett.
Ahogy kezdtem fölocsúdni,
tolvaj szél tűnt, nem volt mit lopni.
Kezdett a szélcsend tornyosulni
metsző élű andezit-tömbbe.
Kőmellény széken. Ólom holmi.
Öltsd fel! Kemény a hajnal ökle.
(G. I. temetése után)
Elért-e zöldár?
S a beszakadt gödrökből a talajvíz
kibukott-e tavasszal,
mint csecsemő száján a túlivott anyatej?
És állnak-e fejüket vesztett
vaslándzsák a napszúrásban,
háttal a bárhonnan érkezőnek,
mivelhogy hátból valók?
És olyan-e a hajnal,
amilyet még neked sem adott meg az ég,
hozzák-e gyöngybegyü madarak
ideges, hosszú, lila lábon?
(A Kosfejűhöz)
Reggel kereszted arca
csupa madárpisi
Széles arany ecsetvonás a dombon, hajnal.
Fatörzsre szegezett plakát kápolna-tárlatra hív.
A domb füvét szél hajlítgatja – nem ébrednek
a fű alatt összeölelkezett gyerekek, szőke
rög-arcvonásaik, porladó szájuk,
a besüppedt szeméremajkakon az összevissza
álmodó nedves kiskutyaorr-puha kezek,
mintha nem tudnák, mi vár rájuk. A német-kék szemű
nyaralók most fordulnak másik oldalukra,
az álom most vált a másik kedvesre át,
üresek a fatalpak még, lábujjlenyomat-foltosak,
a virágmintás fürdőruhák csüngő denevérek,
de reggel lesz, s a sok hódító, pokrócos sváb király,
bajor királylány és porosz fejedelemnő
megindul rátok gyerekeim, s ti ellenállás nélkül
átadjátok a helyeteket.
Elnézem a két szál feketülő szegfűt.
Mögöttük sárga szöglet.
Belehajítottak kettéhasított ócska ponyvát, árnyat.
Baloldalon résnyi ablak az ajtón:
a lefejezett gótika maga.
Amit a kertből kivág:
megrágott zöld a ketrec porondján.
Borzolódik, mint egyetlen földbe szúrt madártoll.
Bent a két szál feketülő szegfű alatt:
ólomfoltjaival az éjjeliszekrény.
A szegfűk mögött sárga sivatag.
Hiénacsonttal teleszórt szobafal.
Testük széttöredező festékcsík.
Arcuk foszlani kész feketülő nap.
A szirom sodródó féregtetem –
vagy közeli tűzvész pernyéje ágyon.
Fakuló száruk kancsójából
terjeng a mészárszékszag.
Itt eső szakad. Gondolom, ott napban úszik Füred.
Van-e már fa, sárga mint a rum, ha szétszikrázza az üveg?
Az örökké öltözködő ágak öltik-e már pompás vörösüket?
Hallgat-e a hegy áttetsző fényperemével,
mint nyalogatott cukorsüveg,
ha sötétedéskor rajta a megszökő nyár lova üget?
Könnyelmű lányok ha küldik illatba mártott levelüket,
fejüket úgy ejtik eléd a hosszú szárú virágok, füvek,
szalamandrák rubintos nyakéküket,
mókusszemek az éjpiros tüzet –
Soraimra árnyékot szál szegfü vet:
nyaram. A villamosok utánam vetik dübörgésüket,
mérgüket és fenyegetésüket,
mint késdobálók a késüket:
ijesztő sárga ketrecüket,
és Pest nem víg Füred.
Süket üreg.
Vad orgonabozóton túl a dáliákra
látni. Állnak az esőtől szikrázva.
A fal tövében szélrózsa-fejjel néz föl egy,
sötét holdvilág arcából hull az esőcsepp.
Némán, oly korszerűtlen mozdulattal ül ő,
s minden e résnyi kertben, a megszámlálható
szirom s gaz – még a kamraablak mögött való
biciklikeréken is dudvaszár a küllő.
Mintha nem az volna, ami volt, árnyával és
tükörképével összekeveredve lassan
(egy tükör előtt lóg) sötétben és magasban
szélrózsa lesz ő is, növényarcú teremtés.
Egy álomban látott virág, amit lerajzolt
még jóval Frans Hals előtt valaki – egy Nincsen,
s most itt lóg, szemközt a dáliákkal, meghajszolt
abroncsán a szürke gumigiliszta zizzen
a légáramlás ütemére. Aprót bókol,
s küllőin, mint lázmérőben a higany, egyre
kúszik a fény, akár kedves száj fölé a ránc.
Vad orgonabozótból néz a résnyi kertre.
Úgy kerekeztem
bicajommal templomig,
míg beleestem.
(F. J. barátomnak)
Szóval: élni itt még így is érdemes?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha énnekem még érdemes, nézzük hát
ezt a túlságosan költészetté transzponáltat.
Ha azt mondod: a világ való, neki
én ugyan mi vagyok? Miért fordít egyre hátat?
Soha nem fogom elfeledni, ahogy
Németh Lajos az Ernst Múzeumban zsebre tette
Csontváryról, Kondorról író kezét,
s üres tekintete kószált falra, képkeretre.
Kinek mesterrajzát te híven őrzöd,
halott volt bár, s Lacházán temetődombja rothadt,
jól láttam, Lajosunk úgy tova bámult,
s bóklászó bábutáncban lejtve ott sok halottat.
Kondor aranyszárnyhegyű angyalában,
ki magunkra ismert, az Gaálon csupán így ásít?
Ha ő nem – a levizelt külvároson
keresztül ki vág át Rátkayhoz Soroksárig?
A szószaporító negédes Hölgy tán,
ki képernyőre húz macskafarkat, cápavázat?
Egy ország émelyeg a cigánykoszttól,
de folyik tévéagyúéknál a döghalászat.
Ó, János, János, Csontváryt pergetik,
tiporják még! Hull a festék, csupaszul a vászon!
Csoda, hogy van még mit tiporni rajta,
túl főiskola-pincén, professzori harapáson.
Ötvenkettedik évében Rátkay
csak „irodalmiaskodó” címlapomról hathat.
Míg világvégi szekér a miskeit
röpteti mennybe – a külvárosi kimaradhat?!
Hívtak-e téged valaha is János,
Rátkay Endre tárlatára a Műcsarnokba?
Hát miért e makacs szembehunyósdi,
Gaál, Rátkay, csekélységem tán a semmi fodra?
Itt élünk. Szemünk is itt tetvesedett meg.
Sötét Mercedesében gyerekkori
társunk függönye mögül kacsint ránk – közben reszket.
Meghív engem a cimborám Budára.
Pörkölt, sajt, vörös bor – a kedvedért főztük –, mondják.
A konyhában (hogy érezzem jól magam)
eszünk – de az ily bujócska kinek oltja szomját?
Hogy a szobaajtó szemközt tündököl,
beleragad két vendéglátóm a vérnarancsba:
oroszlánarcú a férfi és a nő,
s – hegy mögé a Nap – futok közülük szívszakadva.
1
Ahogy húz a vonat Nyugat felé,
úszna lova vonat elé.
Hallom, dúlja, szakítja az ágat.
Aztán fagyöngy-pattogás csak.
A kisfejű ló nyomot se hagy már,
géppel a verseny oly vad már.
Nézi más is. Meg senki se látja.
Futhat – csak levegő lángja.
A szemekben látom az ablakot,
mint hóval befútt színpadot.
Egy, fogasnak emelt üres falat:
rávetik rossz mosolyukat,
mielőtt megpillantják Nyugatot
(előszobán a kalapot).
Lovát a Kürtös hiába űzi.
Csorba kürt, rossz már, a módja: ősi.
Faluvégi ereklyének jó még,
de aztán hallgass öröklét!
Mit keresnél Nyugaton te többé?!
Hó fölött imbolyog a ködkép.
Boltos melle akkorákat sóhajt,
de rá a gép sípja szól csak,
nem válasz ez: süket ének.
Nem hall, csak szól. S csak a verem mélyebb.
2
Ahogy húz a vonat hazafelé,
lova nélkül loppan elé.
Tört-dúlt maga is: tüskés ág-bog.
Vastesthez tapad, mászna hágcsót,
végigpörögne tetőn, a lépcsőn,
szétdobja szikrázó füst fönt,
két kocsi közt partvesztve lezuhan.
Már kürtje sincs. De odavan!
Mit akar tőlünk ez a bozót-ág?
kérdi, ki kerék alá lát.
Azt hiszed, végre elmaradt.
S tüskéje fogja lábadat.
Gyászdob helyett dübörög egy híg dob.
Nem a fül, orr csonka – tátva titkod!
Nem a vér ömlik – a lőré.
Lehel a múlté. A földé.
Barátaim egymásra rakott szekkó-rétegekben
hullanak, mint vízbe merült ház
lakatlansággal megtelt termeiben a fal.
S ki fáklyafényben, sötét csónakon
eveztetett ablakain át,
míg korallzátonyként derengett
a párkányzat rózsaszín köve alul,
bent egyhelyben várja, amint
újságában olykor lapoz egyet az idő.
Nedves szőrű patkány szökik:
elsurran oldal, oldal után
s a réginél még régibb képek mögül
kirajzanak a csupasz terméskövek.
Ekkor a sötét a fáklyamaradékot,
mint kutya a repülő falatot elnyeli,
a mennyezetet az éj holdfénytelen,
csillagtalan vaskoronája bezúzza.
Megszökött a legutolsó szín és rajz, és fényszál,
maradt tíz reszkető ujjhegy
s a meztelen kőfal, a vak-olvasó.
Koldus csillagaiként mállik,
kavarog egyre az aranypor.
Meg a szöggel kivert sarokszent
szétrepedt ujjaiból a faliszt.
Úgy összedőltem, mint a lomtár,
min félórája forgószél jár,
s e nem-tudom-mire-jó váza:
zúgó drótszobor, ahogy rázza.
(Egy Csilla verssorra)
„Az én körüllétem az ő
kiváltsága.” Ki szólhat így?
Gyermek, ki azt hiszi, úgy ad,
hogy nem veszi kétszeresét
fejében annak, amit nyújt.
Még édes, biblikus nevén
szólít magán minden testrészt,
ahogy Istene nevezte.
Vagy az agg, miként a hegy, ki
már önnön magasából áll;
ránk nem néző gőggel rajta
lábát pihenteti az ég.
S az elhagyott. Távolodik
csigalépcsőn s kihűl a nesz.
Lépcsőfokonként hull a toll.
Mire leér, már szárnya sincs.
’A rosszképű útonálló!’ –
így mégse mondható, hogy fáj.
Félelmében pisilni kell,
holdfény-tócsában árva sír.
Ez mind az ő hüppögése.
Lábujj közé tapadt könnycsepp.
Így ringatjuk el magunkat
az anonymus fagy ölén.
„Körüllevés”? – udvaros hold.
Ezüst semmin egy kutyaház.
Ijedt kutyus mit őriz ott?
Reszketése bolhácskáit.
A botrázó ifjúság nyelvet ölt.
Öregember úszik az álom
kietlen csatornáiban.
Mellszőre nem kunkorodik,
mint víg malacfarok,
vagy órarugó, a táncos
és mindent futásra intő.
Így püspök-kezekből kiejtett
fehér pásztorbotok
görnyesztik csigafejük
a bűnhődés hamujába.
Látszat, hogy messze tekint.
Tekintete,
mint idén a hideg
szétpukkadó fémes tartályai.
Elhagyott,
mint a szeptembervégi
deres fürdőruhák.
Ilyen hidegek
az üres fürdőköpeny
bolyhos bensejének zúzmarái.
Cs. T. ágya az ég peremén
megsárgult szarvú öreg felhőn
karunk közé tereli, hajtja
az anyaemlő havát újra.
Az aranyvályút csorgatja a fej bozótján.
S a szőlőhús-sikos deszkát,
érintjük Tested.
Hogy tapostuk hasad szőlődézsáját
valamennyien, Anyánk!
Csépeltük sarkunk hegyével
a köldök csomóját.
S van, aki a „többé nem lehet”
őrületével beköltözik
a jégverem utcasorba,
s bedöntve a gumiházba
falnak fordul,
a pályáról kigurult tekebábu
lepattogzó aranyával.
Nehéz még nyolcvanhármat írni.
Nehéz, hogy betelik az ötvennegyedik.
Készül undok vénember-maszkod.
Képernyő a világ – befogja szemeid.
Bár perverz minden ezredik lány
(ám ha tévednél, csak minden tízezredik),
a nagyapa-térden lovaglást,
ki kagylójában őrzi, ha szeretkezik.
És tévéből nemcsak kitekint,
hanem vad egyiptomi sorscsapásodat,
síkdimenzióját áttöri,
s elképedt világ előtt sarkall, mint lovat!
Lótetű-helyt, féregjáratot,
átrepül krepp-papír zörgésű álmokat,
s székláb körül vedlett bőr helyén,
a ruganyos sarjún hempergés lenyomat.
Ó szép, mint koponya fogsorán
elképzelni tömött-húsú súlyos ajkat,
hogy a tízezredik bíborán
még ama tiszta forrásra bukhat ajkad,
lesz hóbaba-fehér a bőre
s hegyitó-kék szeme napot nyelő ablak –
de síkidomú tél csak, fantom,
szikrázó testén vakon verdeső varjak.
Ha ezredik, ha tízezredik,
sanyarú tévédobozodból ha kilép,
rövidlátó szemed rózsája:
tetűpete-kóró – „nem illik rá a minét”,
csúszkál az ing a háta púpján,
lapátkörművé fűrészelt Hölgy a tiéd!
Disznóól szagú! Rózsaromlás!
Csipás hajlatait – kerüld el azt a spinét!
Meztelen: csupasz kakukkfiók.
Állig-gomboltan: összeragadt meszelő.
Éjszakás nővér! Szemfehérjén
ágytálad holdsütése – hova vezet ő?!
Inge olyan szögleteket rejt,
mint kórházi ágy köré húzott lepedő,
lélegeztetőgép-vezeték
ujjaival tüdődbe pumpál temetőt.
Elég! Elég! Neked, te barom,
csak a kilencszázkilencvenkilencedik,
vagy a kilencezerkilencszáz-
kilencvenkilencedik – csak az kellhetik!
Hajszálra legyen olyan, mint a
kilencvenkilencedik s a kilencedik,
s cserélhesd nyolcra! hétre! hatra!
Visszaszámolsz, pajtás? – Közben esteledik.
Vállon királypalást-napsütés,
mert kikeletet imitál ez az este.
Feljő a Hold, s az ég ibolyás
húsoslevelű virágmezőnek festve.
Most rügyeket bont rád január,
tűzgolyóját hegyekből gurítja Pestre:
hajszesz sűrítse gyér üstököd,
s csitriknek sikáld csontvázad kellemesre!
Többször nekivágtam
– el még nem értem.
Áll vízi magányban,
fényben és sötétben.
Pókhálóvékony váz
emeli térden,
mint hajszálkarcolás
a metszet-háttérben.
Már nem is vonás, csak
a pontosság fénye,
háttal a világnak
süt széktámla-éle.
S a vasváznál is jobban
a megtestesült űr
semmi-inge lobban,
mikor belé ül.
Hátat mutató időtlen kertfal alatt
sziromomladékkal száján oson
a kőszemű gyík.
Törpe lépte robajjá dagad.
Ágyúk légnyomása kőoszlopokon
se csattogott így.
Hajótörött vagyok. A víz szigetre vet.
Szél és tengertaréj gonosz csörgésbe fog.
Hason csúsznak a kőnek hitt sárkánygyikok.
Holdfény van. Pereg, ropog, zizeg a homok.
Kis fehér körmeit hullajtva
a százlábú víz visszafutott.
A part, mint a mészárszék alja.
Csontkazlak, kékült rongyu husok.
Forrástalan fényt tükröz vissza
egy madár nélküli kalitka.
Rablóra gondol, aki meglát.
Meggyújtanál értem egy gyertyát?
Átnézel a fehér havon, a napon,
a fehér krizantém fejű üvegablakon,
és rájöttem arra, hogy ezt mért teszed:
Szembogár! hat szarkaláb lábbal ég felé,
mint kápolna romfalán a félhomály,
úszol holtan a hátadon.
Most kentaurok csapdája a kertem.
A hold ágaskodik a tujafán túl,
de széthányja fényét, hamar lesántul,
hogy homályos szárnnyal végigseperjen.
A csörtetés után még meg-megrándul
a virágtalan orgonasor verten.
Szelíd álmomat én földre tepertem.
Hívnak. Kik hát? Utánam jajongás nyúl.
Ablakok fakópiros négyszögében
a megfeszült válaszfa kereszt-ében,
nem tudom, hív-e vagy tilosat mutat.
A boldogság néha visszatért sírás.
Rossz éjszakán, körül, kentaurhívás.
Nem tudom, menjek-e? Pók szövi utam.
Az ég kemény kékké most alakul.
Hiába fénylik még a bronz lugas,
gyümölcsös tálad hidegen nevet.
Nem sír a dobszó. Torkodban lapul.
Bár dér-cukros bogyók után kutass,
olyan a táj, mint egy röntgenlelet.
Eszelős a szél!
Tornyokban trécsel.
Lebzsel a kapun.
Fakerék küllőn
átdöfi nyelvét.
Folyosón suhog,
mint egy királynő.
Kushadó róka
csontlevelek közt.
Cérna a csengőn.
Szem a kulcslyukon.
Meztelen járkál
ki-be a vécén.
Ránk néz a lámpa
főkötőjében.
Fellobog, mint mély
szekrénybe zárt haj.
Hóplasztronjával
ez ám a jazzband!
Teli zsák patkány
fut a világból.
Ez a zene a havazásban.
A fagyott madár összerezzen.
Megbolydulnak a fakó zászlók,
s a megfagyott madár torkából
nyílegyenesen húz öléig
ez a zene a havazásban.
Tudom én, ágy lábán kuporogva sokat.
Elképzelem, ahogy megindul a menet.
Hídról nézek folyón menyasszony-fodrokat,
szénfekete fát, naptól beszegett gyepet.
Hídláb alatt fürdő hófehér lovat.
Sárga ház előtt kislány – integet, nevet.
Köröttem az égen csöpp lábfejlenyomat;
bárányfelhő-íve nem oszlik szét, lebeg.
Nem látják, pedig a menet már gyorsvonat-
sebesen hurkol a Föld köré füst-kötelet.
Már örvénylik körül, s lángba borul a fogat,
égni kezd vállam, hajtok lángleveleket.
Ekkor talpamra húzom a lábnyomokat,
s a kéklő égbe tűnve én visszamegyek.
Koromszegélyű kékben
mentem a szigorúan
kiszámított fenyők között.
Szamárkóró színű ködök
foszlottak szét, hó se hullt.
A havon vadméhek fészke,
darabokra tört mértan,
megfeketült méze gyúlt.
A falhoz ragasztott kémény
fenyőszagú füstben állt,
s integet a szeszfőzdéből
halott Ibolya néném.
Egy fehér mellényű kutya
a meglazult kőfalon,
s szelindeknyom az Ibolya-
néni kendőjű havon
egymással kutyanyelven
bennem, ameddig elalvó
lelkem takarója ért,
ugatott holdfényű telten.
S egy másik álomból, lám,
felkönyökölve füleltem.
Az erdő függönye alatt
dézsában fürdött egy lány.
Alacsony ablakon át
adtam neki fagyöngy-boglyát.
Foghattam kezemben, percre,
az inget és a szoknyát.
Aztán, mikor az árnyam
keble közé rajzolódott,
koromszegélyű kékben,
előttem csak hómező volt.
Szemed le-lefüggönyzöd hajad zuhatagával, Erzsi.
– Divatból csak –, mosolyogsz, pedig jobb okod van rá:
védekezel.
Mint antik papnők ujjuk arany rostélyával a lángot,
tűzrabló széltől óvod, hogy nekünk maradj, kik
szeretünk.
1
Maszkját levette Harlekin,
a hosszú nyakú lófejet.
A Gyöngykisasszony, lába közt
átdugott fejjel ránevet:
– Ne haragudj, de valamit
nem vettél le! A szemeket!
És csakugyan a félredűlt
lófejen látsz két üreget.
Előránt tükröt Harlekin
és csakugyan lát lószemet,
s a Gyöngykisasszony, lába közt
átdugott fejjel csak nevet.
– Ki hiszi majd, hogy ennyire
testedre szabott a szerep!
Ó, Harlekin, hát csakugyan
csupáncsak lóvá tettelek!?
2
Maszkját fölvette Harlekin,
a hosszú nyakú lófejet.
– Kopaszodom. Hajam helyett
folyatom rád sörényemet.
Gitársörényt és lóherét
lábujjaid közé vetek.
Nincs annál szebb és szomorúbb,
lónyak hídja csípőd felett.
3
– Nincs annál szebb a télben kint,
tűzablakot kerülgetek,
elhányom négy kényes patám,
emberlábon beléphetek.
Tükör ezüst hala: homály
és dézsagőz köszöntenek,
s kinyitom az emlékeid,
tövig tömött szekrényedet.
Picur beáll két ágy közé,
térdre letolt nadrág rebeg,
magán széthúzott ing alól
mutat liliomszögletet.
Tükör előtt egy széken ül
Mari, Odette. A többiek
fejük dugják székláb közül.
Ágyadról Nap süt Hold helyett.
Picur, Mari, Odette nézi
négykézlábon hátsófeled,
olyan kerek, mint a halál
gömbölyű hóhegy közeped.
Megszelt kenyér melegébe
jóllakni éhes fascesed,
virágcsokrod beletűzöd,
szerelmesen öt ujjhegyed.
4
A Gyöngykisasszony így nevet:
– Nem vetted le a lófejed!
Napgömbű popsija alól
(mivel ángolnaként hajol)
kiinteget, majd kézre áll.
És legördül a képzelet.
Harlekin ló. Ő a huszár.
Ó, gyerekkor! Illemhelyek!…