– Nincs is Tref! Csak a hóban pár széndarab!
S egy ugrabugráló lila cakk!
– Szén és cakk? Hát az meg mi? – Szemed a szén!
Szád a cakk, ahogy tátogat.
Hol hegyes, hol tág, mintha ő volna csak!
Hunyorítok, és nem látom én!
Jé! Már azt se látom, hogy szemed a szén!
Csak két apró korom-kődarab
ment a hóban… eltévedt… s beleragadt!
– Mi az, hogy eltévedt? A szemem? – A szén!
– A szénnek nincsen szeme! – Ó, te szegény!:
árvállik hóból harmadik szén.
– Három szem? A harmadik nem az enyém!
– Nana, ha nem is szem: a tiéd!
Mi lesz? Dugd már hó alá orrod hegyét!
– Hogy itt felejtsük? S zsebre tegyék
netán valakik?!… Gondolom, nagydarab!
– Nem elefántnyi. De az egerekét
alapul véve nem mondható
kicsinek se! Csak közepes hó-lakó.
– Inkább ágy-lakó és tál-lakó!
És jó meleg tenyeredbe bújható.
– De ki bújik, mi bújik, a hó?!
Ha egyszer nincsen Tref, csak e rét-lakó
süppedő, szikrázó takaró?!
– Ha nincsen Tref, hát ki hallja hangodat?
Mért hegyes meg tág a lila cakk?
Nemde azért, mert ő is egyre beszél,
ki válaszol a hóból, a szél?,
s játsszuk, hogy két szemem, orrom: széndarab,
s szám ugrabugráló lila cakk!
Csak abban tévedsz, hogy szénnek nincs szeme,
nincs füle! Van szíve! Mindene!
– Tref, hova szöksz?! – Nézd, itt is egy széndarab!
– Egy kismadár!… Halott? – Kérdj havat!
Mivel Tref nincsen, hallgassunk hó-szavat!
Hó-tanácsot! Szén-e? Kismadár?
– Él-e, te szamár! Picinke széncinke…
– Vedd föl! Majd zúzmara-déringe
leolvad szobánkban… S talán talpra áll.