Tündéreink lettek kísértetekké?
Milyen tavaszvég ez a június?
Tavon túl kétlábra jegesmedve áll.
Mint aki a tavaszba épp benyit.

Hófehérre mosta bozontját a Nap –
ki félne tőle fényár-teraszon?
Pohár csillan, csendül a kés: Gí terít
fényben fürdő asztalt vacsorához.

Kőágyából a petúniaarc is
ártatlanul néz a jövevényre.
Ág nem moccan, csak az ég baldachinja
lebbenget, mint a Farnesina-ágy.

Bujócskázik Sodoma puttója mind,
Roxana fölött a mennyezeten –
s ez is csak azt jelenti: pohárcsengés
torkoll az ég gyerekkacajába.

Így, virágszemmel várjuk mindannyian,
hogy a vendég asztalunkhoz lépjen.
Jön is az! De mint aki a kárpitba
késsel belevág! Úgy nyomul fölénk.

Hirtelenül az ég tetejébe tép
szemverő csőrrel, kövér taréjjal;
tűzgyűrű szemből ugrik a sötét ránk!
(Max Ernst lányt dermesztett vele kővé.)

Itt van a Kakasláb! Baldachin rongyát:
csíkokká szaggatott eget hurcol.
Tudtad, hogy az égszínkék belül vérzés?
Kibuggyan, s a szemközti hegyre csurran?!

Hogy a platánlevelek denevérként
lepnek terítőt a mennydörgésben?!
Nyitok borítékot: mélykelyhű virág,
origamid hull a lábam alá.

Gyújtok lámpát: árama szakadozna;
lent a kertben már suhogva esik,
nádas eső körmöseit osztogatja
lepkekikötő levelek között.

Utolsó rózsafejünk a homályban
most oltja ki magát. Illata tűnt.
Fölfúvódott, mint ki folyóba veszett.
Gyűrt szirmai – egyszerre – lehullnak.

Néztem, mert téged láttalak. Nyílása
hozzád hasonlított: kuporgásod
a rút fotelban; szót nem lelt tündér, ki
félredöntött fejjel térdén pihen,

s előtte kalitkájában az Idő.
Magam is, mint a csend kettőzése,
nézem ahogy köztünk berácsozódik,
s mézes ujjaddal szórt szénán elül.

Hamar fölébredt! Most ő rácsoz téged:
tört testtel fekszel – villámlás vakít.
Nem tudod, pedig a Koromtoll-Gatyás
matat a hátad mögött! Sót hint szét,

hol föld alá taposott barna fotelt;
s amit te aranyozgattál, a keddi nap,
fényjárta lugasával porig leég.
Tündéreink szétfutnak világgá.

Mulandók, menthetünk-e múlhatatlant?
Egymás vállán a rablók benéznek:
bűverejük a lábam leragasztja.
S a számat, nehogy bokádra hulljon.