Mikor harisnyás lábfejemre borult szombaton,
s a fapapucs fehér bőrpántját kikerülve csókolta ujjamat,
s Gí és én fölötte összenéztünk, mint két meredek sziklapart,
s ő szakadék folyójaként, üvegbe zárt holdsugár, világított a bőrén keresztül,
s a haján át erdőmély ibolyarengetege lélegzett kezünk madarait kívánva,
William Butler Yeats a fejét ingatta:
Hogy is adhatnám össze vele vadon nőtt ötven évedet?
Arthur Rimbaud amputált lábát dörzsölte kielégítetlenül,
s csak félig figyelve dünnyögött:
Lehet-e, hogy megbocsássad Őneki a folyton elnyomott szándékokat,
könnyed befejezés tegye jóvá a nyomorúság korszakait?
De Ezra Pound azt mondta: Amit szeretsz, az megmarad – a többi: sár.
S García Lorca szamárral kaptatott föl a lépcsőn,
szamárnyereg felhőhajójából leszólt nekem:
Lába között felejted ajkad – mondta.
S tudtam: így van. Így lesz már. Fölkapja Őt az idő,
mint kerti ünnepélyre törő szélvihar a papírlampiont,
s üvegbe zárt holdsugarától
a szomjas sötétség még sötétebb lesz.