– Hogyan? Félsz szeretni?
Először is: itt nincs
magasra rakott ablak.
Csakugyan lábujjhegyen nyújtogattad
a gyökerestől kitépett nefelejcset?
Fölötted egy Kadarkuti Richárd-féle
szénaboglya zizegett,
mint az eső, a kátrányszagú
lámpaoszlop kopasz égőjéből…
Megnézted közben?

– Nem szénaboglya volt,
hanem hosszú, szőke haj.
Talán paróka – fényszálakból.
És nem eső zizegett,
hanem ez az ápolt vízesés-haj
hullott az arcomba.

– Öregedő tanárod azt kiáltotta:
„Takarodj vissza a könyveid közé!”

– Azt nem kiáltotta,
hogy takarodj…

– És a víz?
Vödörből csapta az arcodba!

– Talpas pohár lehetett…
Legfeljebb üvegtál…

– Kneipp kúra.

– Az mi?

– Tetőtől talpig:
tizenkilencedik század.

– Akkor se tudom, hogy mi?

– Még én se,
hogy mi történt veled azután?

– Álltam.
Az ablakot néztem.
Saru volt rajtam.
Semmi mást nem éreztem:
testemen végigcsurgott a víz
lábujjaim közé.
– Késleltetett robbanás.

– Az mi?

– A gondviselés.

– Nem értem.

– Nem baj.
Akkor is beválik,
éppúgy,
mintha értenéd…
A lábujjaid közé
szivárgó vízből
eszedbe se jutott
szeme vizenyője?…
Hallgatsz?

– Összerántotta a függönyt
a csukott ablak mögött.

– A bábszínház bezárt.

– A rendőrautó
másodszor úszott végig
az úttest közepén.
Először oda se figyeltem.
Most lassított…
Nem maradhattam tovább.
Éreztem,
ha harmadszor is visszafordul,
rendőrök cipelnek haza.

– Megkérdezték volna,
ki öntött nyakon.

– Véletlenül…
Valaki…

– Hazugságod
csúnyán bevilágította volna
a vizes házfalat.
Föl az ablakig.
Hosszú fickók voltak?

– Hosszúak hát!

– Nyomban bezörgettek volna.
Aztán a víz nyomán
kiömlik az egész…
házfalra,
rendőrre,
úttestre.
Szerelmi jelenet
egy vénülő tanár
és e szeplős krumpliorr között!
Nálunk!
A mi manézsunkban!
Ccc!

– Rajtam gúnyolódsz?

– Ez öngúny.
Téged alig érint.
Hisz innen vagy még
a szocializáción.

– Micsodán?
Nem szeretek politizálni.

– Szamár!
Ez lélektani műszó.
Felnőttéválás.

– Nem értek hozzá.

– Látom.

– Nem akarok felnőtt lenni.

– Értem.
De szeretni csak akarsz?

– Kit?

– Őt.
Vagy mást.
Aki nem olyan
magas ablak mögött lakik.
Aki szereti
a nefelejcs csokrot.
Nem önt nyakon
talpas pohárral.
Az úttest közepén úszkáló
rendőrautók elől
házába vezet.
„Gyerek
késő este
ne csavarogjon az utcán”.

(Keskeny kézfeje
vénuszdombjára ágazik.
Bal mellén leomló lonc
a szőke hajfonat.)

– Te szereted…

(Szeme üres part
napsütött vize.
Inni gázolnak bele
gyerekkoromból lovak.)

– Mit?

– …a nefelejcset?

(Ezüst halak orsóznak át
haján s a sörényszálakon.)