A pünkösdirózsák elnyíltak

Gí ollója levágta fejük. Földig lenyomott volt
már három hete mind! Rohadó szirmuk fele széthullt.

Lány, arcod körül ingatag erdőlomb-hajad is tűnt
Erdősor heverőjén. – Frufrud nőtt ki, redőnyként
zárná homlokodat! Minek is tárnád, ami más volt,
mint egy kócbaba átlagos ékessége? Apád most
hálás lesz nagyon: az vagy, kit szive várt haza! Nyugtasd:
ráütsz, tükrözöd őt, tucatősöd. Cinkosa voltál? –
folytathatja amit kieszelt! Húz, képmutató lány,
csábít vissza: előbb lebujok tangóira pördülj,
s presszók féldecijén, aki átnyúl érted, az első
gyűrűzzön be a rögbe! – Szabadság? Hess! – Ki ne röppenj,
így vagy jó! Tucatarc. Belül egy kis kín. De a sors már
kattant rád lakatot. Ha az álom még el-elkábít
is – perc csak! Nyikorog heverőd, s rájössz: ki a vendég.
Mint maltert a fal, érzi a tested: köt kihülő mád;
megdermedt anyagát sose zúzzák isteneid szét.

Most, kusza lány, te, a szárnyad tűnt. A szived holt.