Barátaim egymásra rakott szekkó-rétegekben
hullanak, mint vízbe merült ház
lakatlansággal megtelt termeiben a fal.
S ki fáklyafényben, sötét csónakon
eveztetett ablakain át,
míg korallzátonyként derengett
a párkányzat rózsaszín köve alul,
bent egyhelyben várja, amint
újságában olykor lapoz egyet az idő.
Nedves szőrű patkány szökik:
elsurran oldal, oldal után
s a réginél még régibb képek mögül
kirajzanak a csupasz terméskövek.
Ekkor a sötét a fáklyamaradékot,
mint kutya a repülő falatot elnyeli,
a mennyezetet az éj holdfénytelen,
csillagtalan vaskoronája bezúzza.
Megszökött a legutolsó szín és rajz, és fényszál,
maradt tíz reszkető ujjhegy
s a meztelen kőfal, a vak-olvasó.