Mint üszkösre perzselt
legelőn a bárány,
kit csíkozott tigris
megnyalint pofáján,
anyacsecs-sorához
odahúz a mancsa,
ha elaltat, fölkel
– álarcos Kasszandra –
húsába nyelt Holddal,
denevér-vert éjben
fölgyújtja a házat,
a mátka bennégjen;
fiúja képébe
hullámzó lófarkat,
felejtés-vízesést
szívére ráhajtat,
hogy mikor a hat szál
koporsófa törve,
a beszögelt ölből
kezd hullani kölyke;
a katafalk-bársony
bölcsőt már formázhat,
ködtől ázó bundát
rá ebes fák ráznak;
Ő már abban lépked,
elhullt kutyaszőrben,
„ide honnan jöttem,
ide miért jöttem?!”
Holdat elnyelt hassal
akkor a királylány
– nézi az Ősrossz, s szól:
„jobb, mintha csinálnám” –
csipkefán fennakad,
burukkol galambként,
szétnyíló köd mögül
látni a haranglényt;
tüskeszög-sebeit
gyógyítgatja szája,
csókja bolyhot keltett,
lesz tigris bundája,
csíkozott tigris lesz,
Holdját kiokádja –
hozzám eltaláljon,
ahhoz kell a lámpa.