Vad orgonabozóton túl a dáliákra
látni. Állnak az esőtől szikrázva.
A fal tövében szélrózsa-fejjel néz föl egy,
sötét holdvilág arcából hull az esőcsepp.

Némán, oly korszerűtlen mozdulattal ül ő,
s minden e résnyi kertben, a megszámlálható
szirom s gaz – még a kamraablak mögött való
biciklikeréken is dudvaszár a küllő.

Mintha nem az volna, ami volt, árnyával és
tükörképével összekeveredve lassan
(egy tükör előtt lóg) sötétben és magasban
szélrózsa lesz ő is, növényarcú teremtés.

Egy álomban látott virág, amit lerajzolt
még jóval Frans Hals előtt valaki – egy Nincsen,
s most itt lóg, szemközt a dáliákkal, meghajszolt
abroncsán a szürke gumigiliszta zizzen

a légáramlás ütemére. Aprót bókol,
s küllőin, mint lázmérőben a higany, egyre
kúszik a fény, akár kedves száj fölé a ránc.
Vad orgonabozótból néz a résnyi kertre.