Tegnap megnyílt a Céllövölde!
Száll óriás inga: hajóhinta föl-le.

Bádog kasból bodorulva fut
kétkalapnyi felhő, ehető pamut:

cukros vatta! Harapj! De mibe?!
Harapsz, csak szivárgó édes semmibe.

Tref is így járt: hitte, nagy falat!
Kaput tátott – és elhűlve úgy maradt.

– Nem nyeltem még, és üres a szám?!
Nyugtalan szaglászott füst-cukra után,

s íme fűből, az orra előtt
tükrös, szikrás lapocska szemünkbe lőtt!

Fű közül fénye így kiabált:
„Nyomban azé leszek, aki megtalált!”

Hamis vattacukrot feledünk,
szájharmonikára visszanevetünk,

mutatom Trefnek rekeszeit:
– Éjt nappá téve fújom énekeid!

– Hallottad-e már kutyák dalát? –
gyanakodna Tref, de kihúzza magát,

s előlegez egy füzetnyi dalt:
hajóhintából túlzengjük a zsivajt.

Egyszerre csönd lesz. Csak ő meg én.
Szám a harmonikán, a menny tetején,

a hinta merőleges marad:
ömlik a Szigetre ez a pillanat.

Sosem lesz vége! Csupa virág
a csíkosra festett hintán a faláb.

Este bíbor Nap gurul velünk:
ő se megy aludni, ha énekelünk.

Gyerekek, tücskök, virágfejek
koszorúja vakítva körénk lebeg.

De Tref füle jó: – Ki hüppög itt?!
Sír egy csónak, mert a hídlábhoz kötik?

Vagy a híd sír? Vagy szösznyi virág?
Gyerek keresi a szájharmonikát.

Ül a híd karfáján, csupa sár
portól és könnytől az egész arca már.

– Itt harmonikád, te szerecsen!
S vizslatja Tref: – Tán csak tudja énekem!