A sárga rézcső a messzeségből.
A folyosókon a belső terek.
A vékony vázú vaslépcsőkön
kétfelé fésült hajjal
a bagoly szemű gépmesterek.
A tetőablak és a tekintetek.
Mintha nem a póklábú horgon,
verejtékfényű test a csipeszeken,
hanem csakis ezen a vak
üveg és szem-rengetegen
függne itt a termeken végig,
a pincékben, az emeletek,
a régifalú bolthajlatok
alatti közegeken,
amíg csak meg nem telik csővel
sorban minden terem.
Itt-ott a cső szivárog, amott
egy órán vezették keresztül,
a cső tovahordja a ketyegését,
mintha hattyúcsapat súrolta volna.
Néhol a cső körül apró láng kering.
Belenéz, és állapotos
felesége visszatekint rá,
majdhogynem beszélnek,
de a szerelő a fürdő felé fordul.
A függőhídon a gépmesterek
kétfelé fésült fejjel tartják a teret,
mint összeroggyanó vágat
oszlopai a zuhanó szenet.
Rövid emlékezetű művezető
vet utána üvegkalitka-jeget.
De ő már hallja, dörögve hallja,
szárnyas órája ketyeg.
Szárnyai kísérik.
Egy alázatos kis cső rózsája
(fürdés közben)
permetezve csurog szívéig.