Ha már asztráltestű leszek,
esti lámpák arany boglyáinál ritkább nemű,
póznabúgásból még kiszökhetek,
óraütésből kicsúszhatok,
fűből csomózott árnyékbetű.
Még becsönghetek ágylábakon.
Lábujjakon. Ahogy fűszál-csúszdáján egy csepp víz.
Mi az nekem, ha harisnyakötő-csatban lakom!
Gázöngyújtó lánghajlaton
vadmargaréta-szárral szád sarkában, hallom, hívsz.
Némán. Mikor a tükörbe nézel.
És – félig elfolyt aranyszobor –
a holdfény megtelik erdőlihegéssel,
s állatszarvon beúszó ökörnyál-remegéssel
ezüstöződik vázádban a virágcsokor.
S a Hold aranypénz: rávertem Salamon király
udvarából kimenekült királylány-arcéledet.
S ahogy a vízcsepp követ is kiváj,
a rád kövült Időt kivájtam, hogy örökre szállj
a versben, ha már asztráltestű leszek.