A parkettából fű, ibolya nyílik.
A falban nem ablak – mézes üveg áll.
Nem láthatsz ki – de ellátsz elmúlt napba.
Csak azt ne hidd, hogy ez tout ègal.

Mintha a Kis Hölgy haja tekeredne
lekopaszítva, végbe göngyölítve.
Ponyván kínálták – meg senki se vette.
Dühvel vágták vissza e sittre.

Hitted volna: sárgulni fog, mint befőtt
üvegbe romlott, nyírt napkitörése?
De hol alóla, amit egykor benőtt:
pillantásának repkedése?

Széfből a kincs, mint csatornába hólé,
a légneművé vált páncélból kihull.
S mint cellaajtót betölti a hóhér:
mindent kirekeszt ez az idol.

Ez az önmagát kitépett aranyhaj.
E látnivalóra lehúzott szemhéj.
Száj – elillant jelentésű szavakkal.
Priapuszokkal telt szentély.

Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat?!

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságában ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.

Fű, ibolya… És a falban nem ablak.
Hanem mint vérben útonálló rög:
magva trombózis-gyanús alkonyatnak
aranyra fest szárnyas lódögöt.