Az aszály
fojtogató bűze váj
magának rést a kocsiablakon.
Gí Peugeot-ja
(amikor született, állt még Trója),
e tizennyolc éves virgonc gépkisasszony
(zengje más kor tökélyét pesti sanzon,
nélküle is nyilvánvaló:)
150 kilométeres tiltott suhanásban
négy kereke alattunk miből való:
Duchamp lépcsőző Madmazellje combja,
ahogy a lépkedést kerek egészbe fonja
a szemünk,
s mint lefutó harisnyaszem, lába szára
e futurista álom-gurulásba,
Párizs futószalagáról
megérkezünk.
„Asztagokban áll a bűz előttünk”, mondom Gínek
(történetesen
honi sztrádán, a 7-esen),
s visszanéz rám, mint öreg autónk
– más egekből – virgoncan és sebesen:
„Ki hinné? Otthonunk felé hajtunk
Rómába, Velencébe, épp Világosra most!…”
S félrefordítva felejtett fejjel beront
a beteg Föld utunkra dőlő
büdösség kazlai közé.
(Kerek arcán őszibarack s szőlő rekeszeit kínálja Pszüké.)
Mert nem kis vigaszára,
mintha csak keserves képünk felhő-füstje mállna,
áttörve a mihaszna falat
kikerekül óriásian a Nap.
S rátapad a szembogarára.