Az el nem táncolható tánc:
mint holdsütésben a zománc…
Mint ponyvává fűzött románc…
Nincs benne dallam – nevetés, zokogás?
Nincs benne telt rím, csak asszonánc.

A zegzug folyosón kitárt
ajtó mögül hallod a gitárt,
mégis, mégis csak kivárt!
Nem emberujj veri, nem húrja bong
(az ősz gitáros alszik legkivált).

A pincék alja mégis megtelik
(a vén gitáros alhat) reggelig:
„fölér talán a térdemig”,
azt mondod, „föl az ölemig!”
Zenét virágzik a férges padló.
Fölér – ámulsz – a lelkedig.

Ó, mint tükör előtt soha
– testedre öntve a ruha,
a hársvirágszirom puha,
mint esti lámpa részeg fényköde.
Nem is ruha,
csak hajnali harmattól nedves nyoma.

A tánc, mint ezüstöt folyat
csiga az ágon…
Tapogat.
Rád tapad. Lósörény-puhán cirogat.
Maga elé emel át a világon,
átlépsz pislogó csillagokat.

Vizeken át szájában visz tovább.
(Az ősz gitáros alhatik tovább.)
Az el nem táncolt tánc fog át.
Ujjad rácsa alól öledből dobog.
Hallgatod soká.