Fiam indul az ír csoda(?), csapda(?) felé.
Fapados viszi őt, viszi Albionig, hol a komp
szeli zöld szigetéig a szótalan árapadást.
Vize néma. Csak ázik. A ködcsepegés

se akarja becsapni, hogy isteneké
citerája. Ha Dublin eléveti lámpasorát,
kikötője közel se lesz épp sörivó-meleg, ott-
honias. Pedig innen oly álomi volt.

Hova lesz? Mi sötétül a lába alatt?
Ki az ötven elé is utazva fut ott kopaszon,
gyerek-ámulatával a fénybe – ha lánggal elég,
csecsemő-kicsivé teszi ír temető.

Ugyan itthon e rög-kopogás sose szól.
Közelíbb temetőben az urna öcsémmel eling,
belesüpped a falba – ne ázzon a könny keserű
leve rajta. (Helyén neve mily mutatós.)

Szobafal körüláll. Csak az óra, ha jár.
Vonakodva, a zsákkal a háton – időmmel – elém.
Fapados repülőn elinalt fiam űrpora, szél-
hazahozta eső lesz a ház tetején.