Állig gombolt meztelenségbe
ő felöltözik, ha levetkezik.
Túlságig nagyra nőtt lábfejét be-
terpeszti tükre tengerébe.
Ágy, sivataggá porladt mocsár
gőzöl. A cserge sárga lángja
testnyomából parazsat eszik,
mégsem lobog föl. Tüzét, mint hasa
a bezabált tigrist, lehúzza,
hever, macskafarkat kunkorít.
Ágyából, a cserge szőrzetébe
tövig beverve ácskapoccsal,
nézek utána én, kirabolt,
mint üstökös uszályközepébe.
Célzókörökkel furcsára festett
tekintet nélküli tárgy a szem,
idegen hátát hiába lesi.
Túlságig nagyra nőtt idő előtt?
Ide-oda ütődik benne,
mint a karácsonyesti tréfa,
a nagyobb dobozba rejtett
kisebb skatulya titka: egy szem
tarka bab vagy ruhacsipesz – a
lélek. Tarkóján, haja alól,
mint mocskos mosókonyha-firhang,
ezért az a lecsúszó árnyék.
Szakadt szivárvány maradéka.