Mint üszkösre perzselt
legelőn a bárány,
kit csíkozott tigris
megnyalint pofáján,
anyacsecs-sorához
odahúz a mancsa,
ha elaltat, fölkel
– álarcos Kasszandra –
húsába nyelt Holddal,
denevér-vert éjben
fölgyújtja a házat,
a mátka bennégjen;
fiúja képébe
hullámzó lófarkat,
felejtés-vízesést
szívére ráhajtat,
hogy mikor a hat szál
koporsófa törve,
a beszögelt ölből
kezd hullani kölyke;
a katafalk-bársony
bölcsőt már formázhat,
ködtől ázó bundát
rá ebes fák ráznak;
Ő már abban lépked,
elhullt kutyaszőrben,
„ide honnan jöttem,
ide miért jöttem?!”
Holdat elnyelt hassal
akkor a királylány
– nézi az Ősrossz, s szól:
„jobb, mintha csinálnám” –
csipkefán fennakad,
burukkol galambként,
szétnyíló köd mögül
látni a haranglényt;
tüskeszög-sebeit
gyógyítgatja szája,
csókja bolyhot keltett,
lesz tigris bundája,
csíkozott tigris lesz,
Holdját kiokádja –
hozzám eltaláljon,
ahhoz kell a lámpa.

Épp az a barátom, kit kedvtelve hasonlítottam Hozzád könyve után,
fejmosást kapott a költészet vitézlő őrtállóitól otthonában,
miért nem alakítgatta Csokonai című versét A Reményhez vagy
Estvéd idoma szerint. Rossz kölyök! nem tett papír alá sorvezetőnek!
Elgondolni se jó, mennyivel keményebb lenne leckém, ha egyáltalán
lehetne leckéztető Erzsébeten is, e nyögvenyelős sorok láttán.
Sóvárgott hajcibálás! ó, nem több, csak a gimnázium önképzőköri
(színvonalú) indulata! tanáros nem!-ek, verselő tanácstag-vétók!
Jövőnk, kit Te (somogyi iskolamester), oly sokféleképp szólítgattál,
idestova két évszázad vér-verejtéke árán se jutott idáig
– nálunk! … Hát irigylem barátomat, nem is értem, mért nem hallgat a szóra.
Hol közügy Csokonai megkövetése, ha rossz is a mérce: valami!
Már inkább az alattomos kutya boka-felé-kapását, mint a Semmit!
Iskolakerülő koromban, a Kis-Duna jegét kővel hajigálva,
órák – évek! évtizedek! – úsztak velem a semmi jégtábláival el.
Órák – s még annyi szaguk sincs így utólag, mint a kitépett fűcsomónak.
De jött egy perc, s ez aztán nehéz, mintha gaz helyett aranya van a zsáknak.
Kutya bukkant ki a télből, méteres magas: tépett bundája lehet,
hogy mocsokba ragadt szőr helyett jégcsapból állt: lóállkapcája nyakát lehúzta,
alulról figyelt, a hóbuckák közül parázslott szemgolyója föl. S morgott.
Ha gyermek tudna a Halálhoz beszélni, sietve kértem volna kegyét:
nyissa a földet meg alattam, vagy jegenye-légycsapója töröljön el,
de csak azt láttam, amint madárcsontjaim szájából kétfelől kilógnak;
a régi anyakutya-harapás kézfejemen sisteregve kiújult;
alattomos, monoton morgása már-már szétrobbantotta fejem – ekkor
eszembe jutott a tízóraim: kitéptem táskámból s elé vetettem.
Kolbászkarikák, sajtdarabok, kenyérszeletek – esküszöm, nyerítve falt!
Odadobtam elé kolbász-szagú füzeteimet, és usgyé! hogy tudtam futni!
Rövid az élet, nem hosszabb egy közepesen megfizetett sírbeszédnél.
A szerelem lehetőségeit latolgatva akartam Hozzád szólni,
valami babitsi kép is kísértett (hogy kedvese ujjacskáit szegzi a
háborúnak), és a Szeplő, a tejfehér mellcsúcs alatt a leánytörzsön,
Te első, tündöklő Erotikusunk (nemcsak garabonciás és klasszikus),
hódolni Néked, Mihály, én ezért akartam, de lásd e kutya-gondolat
felfalta, mint kolbászkarikát a hóról, nőink édes dicséretét.
Ennyi balesettel egyetlen megszólalásban, már csak azt kérem Tőled,
ha éhes kutyám valahol fönt utolér, etesd meg jól. S tiszteltetem.

Mikor fekete gömb a kialudt lámpa
s a hószikrázásban lassan ingani kezd,
láng macskái jönnek s nyelvüket a kályha-
ajtón kiöltik. Jó nézni hajnalig ezt.

Néztem, mint egy király legelső palástját.
Rakétacsóvámat, mikor vállamon gyúl.
Tűzpofácskájuk majd’ szétverték a kályhát,
macskahaduk szökdelt körbe rám azontúl.

Doromboltak egyre, s azóta is hallom
kis női fülecskék mögül, hajtincs alól,
hogy szurok- s szénaszín erdőn macskahangon
az a tűz ég: arany láng-orral megszagol.

Vasajtón szökell ki; a tűztér csupa hang,
s én ugyanazt érzem, mint kisfiu-szívem:
hosszú ezüstszáron zúg cseppkövü harang –
s a tűz ablakából kilépek szelíden.

De jó lesz, szökevény tűz, fényedben állni,
s füstkosaras kémény fölé vetni magam,
vállamon, tűz, királypalástod csodálni,
hosszú utcán boldogra találni – ha van.

Az üvegen át megolvasztott jég mögül
a hóesésben még szállni látszó szobák,
hol egymásba nyílnak – szívem köztük röpül;
mint pelyhet, űzik a fölfújt aranypofák.

Kunkorodó vastag farkuk, mint az ütők
a tollaslabdát, úgy pattintgat szüntelen,
hogy pehely tudatom törje szét az időt,
mikor szállván, a tűz magvait szétvetem.

Lámpaingás neszez? Szárnyverés a múlt ott?
Mintha a sarokból fölrepülne az éj.
Aranyat fújva rőt ketrecéhez kullog,
elalszik a tűz, mint virradva holdkaréj.

Zuhog a tűlevél a fáról,
nyakunkba ömlik, mint a zápor.
Mikor liftakna-mély az este,
lent megtöretik a fa teste.
Ablakon át zuhant odáig,
letaszítottuk, le, a sárig,
lépcsőn lopakodom utána,
vonszoljam még mélyebb sírjába.
Fénnyel színültig minden ablak,
házak nyakukba gyöngyöt raknak,
egymás fölé tíz sort, mert este
bálba mennek fölékszerezve.
Fal tövén ő bogár-sötéten
beborít szárnyával egészen,
hátamba gyökeret eresztve
át akar költözni a lelke.
– – – Ha szárnya rajtam megfoganhat,
szállanék vissza madaradnak,
szájra tett kézzel megijednél,
aztán mégiscsak felismernél.
Ablakot nyitnál, befogadnál.
Te is zöld szárnyam közt laknál – – –
Torpan a vonszoló s a vonszolt.
Ágkarja hiába koloncolt,
tűje hiába döfött: „ébredj!”
Sötét a perc, gyásszal telt mély seb.
Kidobott fenyők közé értünk.
Egy még tűlomb-fa-madár vértünk.
Földre ejtem. Nem tud hörögni.
De suhog fölöttünk a többi.
Sötét mennyükbe betaszítják!
S fölszáll! Pedig úgy hasonlít rád.
Mikor ajtónkat átallépem,
messzebb, mögöttem áll az énem,
mint aki félig vele maradt.
Rá magas erdők szaga szakad.

A hegyoldal puha padján,
10 perce (fiú-koromban)
Tikki-Takki-Banzáj
idomait figyeltem.
Banzájt mondok?
Euridikét akartam!
Vadmargarétasárga rigómat!
Rachelt! Ariadnét!
– Hát nem olyan volt az előbb még,
mint jégmező, a rigólány?
Fehér kőpad alján
artemiszing,
múmiapólyás öl.
Aztán: sötét vízből
világító hajókajüt.
Szikráztak, mint lámpaüveg
a megmeztelenedett mellek
búvárharangjai.
Hótéglából rakott kunyhók,
ha jéggé olvadnak,
üveggé átfagynak:
testünket láttam bennük
fürdő után.
– Átizzó, heves
és megviselt Test, Anyag!
Rigóm ruhája! Napom palástja!
Ami nekem minden foghatót
és nézhetőt adott,
most, hogy a Szemet Kifolyató Fénynek
öltözéke lesz már,
takaró a Világosságon,
selyem szájkosár a Tűz fogsorán,
ki-begyűrt szakadó ágypaplan
trillió hőfokú térden, lábfejen,
a hétalvó Istenen;
a szorongattatott,
kiszakadt tánckacat,
Isten füléig húzott
korom-üveg-lepel,
trágya és homály
az alvó Isten bütykein és talpán,
eltörölt Jutadomb
királydinnyéi között,
viola-katolikumban legelő
angyalnyájakkal szemközt
(jaj, ha fölzabálnak!)
vonszolom
(előre? hova?!)
a rigófütty-kő-
karácsony-fapad-
napút-medvetalpamat.

Nézzed a Napot, a tűznarancs-sörényűt!
Puhán billeg macskatalpán
tükre elé, a tóhoz.
Színekben játszó hártya-uszálya
aranyba csomagol falombot,
fülkesort, falépcső fokait.
A ház arany pattanásai
rózsaként belőle kinyílnak,
az aranyba mártott szemétdomb
kényes, lompos hasához simul,
árnyéktalan, kecses aranyfüst-lábai
arany zsákba burkolva döngnek a szíveden.
Lobog a falmellvéd,
s diónyi arany görcsei,
mintha a deszkát
fényes szeggel verték volna ki,
vagy mohó szemek verték volna át,
idomainak lágy mozgását tágulva lesik,
negyvenkét fok lehelete
lángkoronát gyújt a trágya fölé.
Tomporának arany tigrissávjai
rések az időben.
Rotyogó aranykád-szemében
szűk macskakoponya-kazamatáiból
ezüstkori képet vonszol magával:

Feketébe süppedt mezőn
egy holdtól átsütött,
eltévedt léggömb repül.

Most patakzik fény és orgonasár van,
a Nap részeg, százfejű léggömbrakása igéz,

de fekete boglya tetején viharzik
a villogó begyű szárnyas,

s ijedt szembogarunk araszolva
menekül a fény tűpárnáiról.

Áthatolhatatlan gazdagságod,
a szegények karácsonyfája nevet,
kékké vált szélrózsa szemed.
Szagos fenyőbozontból
hirtelen kisütő
nyitott ajak,
ijedt gyerek,
üvegfoncsorral álcázott
üveglabdába rejtőző
kastélyrengeteged,
a tekinteted.

Himbálózik,
mint hintalófejek.
Hintaló az óceánban:
festett patáin kagylók,
medúzák,
térdig tapos tajtékot,
jeget,
tintakék posztótakarón
comblenyomatokban utazó
delfin lebeg.
Durván faragott sörényén
egy fárosz
szakadó hálója bőrzik.
A part.
Az emlékezet.

Ismered a bozótok szarvasrőtjét?
Mikor üveges a hó és kiütéses,
s megőszült, fekélyes kentaur hanyatlik
a titokzatos, szagos fenyők alá.

S mint vérző zsebkendő, hull le a levél.
S a völgyben az alkonyat szemfehér-sárga.
Fölnyúlik benne a szív láthatatlanul.
Hajszálerei egy fa ágaiból.

Mintha kimetszette volna valaki
a lüktető érszövevény érző húsát:
az ág a vak szemhomályt görcsösen fogja.
A lomb helye üres kehely – de mi dobog?

Távol egy kocsi hajszál-kerekei
a hajszál-lábú lóval – utol se érnéd.
Hát csak nézed, hogy feljő egyetlen csillag,
s hozzá van kötve a cérna szekérrúd.

Szétmosott ház a szétmosotton,
átmosódott, át föntről, folyton.
Az ágyak zaja leszüremlett,
fönt a semmi patkánya nemzett.
Ahogy kezdtem fölocsúdni,
tolvaj szél tűnt, nem volt mit lopni.

Kezdett a szélcsend tornyosulni
metsző élű andezit-tömbbe.
Kőmellény széken. Ólom holmi.
Öltsd fel! Kemény a hajnal ökle.

(G. I. temetése után)

Elért-e zöldár?
S a beszakadt gödrökből a talajvíz
kibukott-e tavasszal,
mint csecsemő száján a túlivott anyatej?

És állnak-e fejüket vesztett
vaslándzsák a napszúrásban,
háttal a bárhonnan érkezőnek,
mivelhogy hátból valók?

És olyan-e a hajnal,
amilyet még neked sem adott meg az ég,
hozzák-e gyöngybegyü madarak
ideges, hosszú, lila lábon?

(A Kosfejűhöz)

Reggel kereszted arca
csupa madárpisi

Széles arany ecsetvonás a dombon, hajnal.
Fatörzsre szegezett plakát kápolna-tárlatra hív.
A domb füvét szél hajlítgatja – nem ébrednek
a fű alatt összeölelkezett gyerekek, szőke
rög-arcvonásaik, porladó szájuk,
a besüppedt szeméremajkakon az összevissza
álmodó nedves kiskutyaorr-puha kezek,
mintha nem tudnák, mi vár rájuk. A német-kék szemű
nyaralók most fordulnak másik oldalukra,
az álom most vált a másik kedvesre át,
üresek a fatalpak még, lábujjlenyomat-foltosak,
a virágmintás fürdőruhák csüngő denevérek,
de reggel lesz, s a sok hódító, pokrócos sváb király,
bajor királylány és porosz fejedelemnő
megindul rátok gyerekeim, s ti ellenállás nélkül
átadjátok a helyeteket.

Elnézem a két szál feketülő szegfűt.
Mögöttük sárga szöglet.
Belehajítottak kettéhasított ócska ponyvát, árnyat.
Baloldalon résnyi ablak az ajtón:
a lefejezett gótika maga.
Amit a kertből kivág:
megrágott zöld a ketrec porondján.
Borzolódik, mint egyetlen földbe szúrt madártoll.
Bent a két szál feketülő szegfű alatt:
ólomfoltjaival az éjjeliszekrény.
A szegfűk mögött sárga sivatag.
Hiénacsonttal teleszórt szobafal.
Testük széttöredező festékcsík.
Arcuk foszlani kész feketülő nap.
A szirom sodródó féregtetem –
vagy közeli tűzvész pernyéje ágyon.
Fakuló száruk kancsójából
terjeng a mészárszékszag.

Itt eső szakad. Gondolom, ott napban úszik Füred.
Van-e már fa, sárga mint a rum, ha szétszikrázza az üveg?
Az örökké öltözködő ágak öltik-e már pompás vörösüket?
Hallgat-e a hegy áttetsző fényperemével,
mint nyalogatott cukorsüveg,
ha sötétedéskor rajta a megszökő nyár lova üget?
Könnyelmű lányok ha küldik illatba mártott levelüket,
fejüket úgy ejtik eléd a hosszú szárú virágok, füvek,
szalamandrák rubintos nyakéküket,
mókusszemek az éjpiros tüzet –

Soraimra árnyékot szál szegfü vet:
nyaram. A villamosok utánam vetik dübörgésüket,
mérgüket és fenyegetésüket,
mint késdobálók a késüket:
ijesztő sárga ketrecüket,
és Pest nem víg Füred.
Süket üreg.

Vad orgonabozóton túl a dáliákra
látni. Állnak az esőtől szikrázva.
A fal tövében szélrózsa-fejjel néz föl egy,
sötét holdvilág arcából hull az esőcsepp.

Némán, oly korszerűtlen mozdulattal ül ő,
s minden e résnyi kertben, a megszámlálható
szirom s gaz – még a kamraablak mögött való
biciklikeréken is dudvaszár a küllő.

Mintha nem az volna, ami volt, árnyával és
tükörképével összekeveredve lassan
(egy tükör előtt lóg) sötétben és magasban
szélrózsa lesz ő is, növényarcú teremtés.

Egy álomban látott virág, amit lerajzolt
még jóval Frans Hals előtt valaki – egy Nincsen,
s most itt lóg, szemközt a dáliákkal, meghajszolt
abroncsán a szürke gumigiliszta zizzen

a légáramlás ütemére. Aprót bókol,
s küllőin, mint lázmérőben a higany, egyre
kúszik a fény, akár kedves száj fölé a ránc.
Vad orgonabozótból néz a résnyi kertre.

Úgy kerekeztem
bicajommal templomig,
míg beleestem.

(F. J. barátomnak)

Szóval: élni itt még így is érdemes?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha énnekem még érdemes, nézzük hát
ezt a túlságosan költészetté transzponáltat.
Ha azt mondod: a világ való, neki
én ugyan mi vagyok? Miért fordít egyre hátat?
Soha nem fogom elfeledni, ahogy
Németh Lajos az Ernst Múzeumban zsebre tette
Csontváryról, Kondorról író kezét,
s üres tekintete kószált falra, képkeretre.
Kinek mesterrajzát te híven őrzöd,
halott volt bár, s Lacházán temetődombja rothadt,
jól láttam, Lajosunk úgy tova bámult,
s bóklászó bábutáncban lejtve ott sok halottat.
Kondor aranyszárnyhegyű angyalában,
ki magunkra ismert, az Gaálon csupán így ásít?
Ha ő nem – a levizelt külvároson
keresztül ki vág át Rátkayhoz Soroksárig?
A szószaporító negédes Hölgy tán,
ki képernyőre húz macskafarkat, cápavázat?
Egy ország émelyeg a cigánykoszttól,
de folyik tévéagyúéknál a döghalászat.
Ó, János, János, Csontváryt pergetik,
tiporják még! Hull a festék, csupaszul a vászon!
Csoda, hogy van még mit tiporni rajta,
túl főiskola-pincén, professzori harapáson.
Ötvenkettedik évében Rátkay
csak „irodalmiaskodó” címlapomról hathat.
Míg világvégi szekér a miskeit
röpteti mennybe – a külvárosi kimaradhat?!
Hívtak-e téged valaha is János,
Rátkay Endre tárlatára a Műcsarnokba?
Hát miért e makacs szembehunyósdi,
Gaál, Rátkay, csekélységem tán a semmi fodra?
Itt élünk. Szemünk is itt tetvesedett meg.
Sötét Mercedesében gyerekkori
társunk függönye mögül kacsint ránk – közben reszket.
Meghív engem a cimborám Budára.
Pörkölt, sajt, vörös bor – a kedvedért főztük –, mondják.
A konyhában (hogy érezzem jól magam)
eszünk – de az ily bujócska kinek oltja szomját?
Hogy a szobaajtó szemközt tündököl,
beleragad két vendéglátóm a vérnarancsba:
oroszlánarcú a férfi és a nő,
s – hegy mögé a Nap – futok közülük szívszakadva.

1

Ahogy húz a vonat Nyugat felé,
úszna lova vonat elé.
Hallom, dúlja, szakítja az ágat.
Aztán fagyöngy-pattogás csak.

A kisfejű ló nyomot se hagy már,
géppel a verseny oly vad már.
Nézi más is. Meg senki se látja.
Futhat – csak levegő lángja.

A szemekben látom az ablakot,
mint hóval befútt színpadot.
Egy, fogasnak emelt üres falat:
rávetik rossz mosolyukat,

mielőtt megpillantják Nyugatot
(előszobán a kalapot).
Lovát a Kürtös hiába űzi.
Csorba kürt, rossz már, a módja: ősi.

Faluvégi ereklyének jó még,
de aztán hallgass öröklét!
Mit keresnél Nyugaton te többé?!
Hó fölött imbolyog a ködkép.

Boltos melle akkorákat sóhajt,
de rá a gép sípja szól csak,
nem válasz ez: süket ének.
Nem hall, csak szól. S csak a verem mélyebb.

2

Ahogy húz a vonat hazafelé,
lova nélkül loppan elé.
Tört-dúlt maga is: tüskés ág-bog.
Vastesthez tapad, mászna hágcsót,

végigpörögne tetőn, a lépcsőn,
szétdobja szikrázó füst fönt,
két kocsi közt partvesztve lezuhan.
Már kürtje sincs. De odavan!

Mit akar tőlünk ez a bozót-ág?
kérdi, ki kerék alá lát.
Azt hiszed, végre elmaradt.
S tüskéje fogja lábadat.

Gyászdob helyett dübörög egy híg dob.
Nem a fül, orr csonka – tátva titkod!
Nem a vér ömlik – a lőré.
Lehel a múlté. A földé.

Barátaim egymásra rakott szekkó-rétegekben
hullanak, mint vízbe merült ház
lakatlansággal megtelt termeiben a fal.
S ki fáklyafényben, sötét csónakon
eveztetett ablakain át,
míg korallzátonyként derengett
a párkányzat rózsaszín köve alul,
bent egyhelyben várja, amint
újságában olykor lapoz egyet az idő.
Nedves szőrű patkány szökik:
elsurran oldal, oldal után
s a réginél még régibb képek mögül
kirajzanak a csupasz terméskövek.
Ekkor a sötét a fáklyamaradékot,
mint kutya a repülő falatot elnyeli,
a mennyezetet az éj holdfénytelen,
csillagtalan vaskoronája bezúzza.
Megszökött a legutolsó szín és rajz, és fényszál,
maradt tíz reszkető ujjhegy
s a meztelen kőfal, a vak-olvasó.

Koldus csillagaiként mállik,
kavarog egyre az aranypor.
Meg a szöggel kivert sarokszent
szétrepedt ujjaiból a faliszt.

Úgy összedőltem, mint a lomtár,
min félórája forgószél jár,
s e nem-tudom-mire-jó váza:
zúgó drótszobor, ahogy rázza.

(Egy Csilla verssorra)

„Az én körüllétem az ő
kiváltsága.” Ki szólhat így?
Gyermek, ki azt hiszi, úgy ad,
hogy nem veszi kétszeresét

fejében annak, amit nyújt.
Még édes, biblikus nevén
szólít magán minden testrészt,
ahogy Istene nevezte.

Vagy az agg, miként a hegy, ki
már önnön magasából áll;
ránk nem néző gőggel rajta
lábát pihenteti az ég.

S az elhagyott. Távolodik
csigalépcsőn s kihűl a nesz.
Lépcsőfokonként hull a toll.
Mire leér, már szárnya sincs.

’A rosszképű útonálló!’ –
így mégse mondható, hogy fáj.
Félelmében pisilni kell,
holdfény-tócsában árva sír.

Ez mind az ő hüppögése.
Lábujj közé tapadt könnycsepp.
Így ringatjuk el magunkat
az anonymus fagy ölén.

„Körüllevés”? – udvaros hold.
Ezüst semmin egy kutyaház.
Ijedt kutyus mit őriz ott?
Reszketése bolhácskáit.

A botrázó ifjúság nyelvet ölt.
Öregember úszik az álom
kietlen csatornáiban.

Mellszőre nem kunkorodik,
mint víg malacfarok,
vagy órarugó, a táncos
és mindent futásra intő.

Így püspök-kezekből kiejtett
fehér pásztorbotok
görnyesztik csigafejük
a bűnhődés hamujába.

Látszat, hogy messze tekint.
Tekintete,
mint idén a hideg
szétpukkadó fémes tartályai.

Elhagyott,
mint a szeptembervégi
deres fürdőruhák.

Ilyen hidegek
az üres fürdőköpeny
bolyhos bensejének zúzmarái.

Cs. T. ágya az ég peremén
megsárgult szarvú öreg felhőn
karunk közé tereli, hajtja
az anyaemlő havát újra.
Az aranyvályút csorgatja a fej bozótján.

S a szőlőhús-sikos deszkát,
érintjük Tested.
Hogy tapostuk hasad szőlődézsáját
valamennyien, Anyánk!
Csépeltük sarkunk hegyével
a köldök csomóját.

S van, aki a „többé nem lehet”
őrületével beköltözik
a jégverem utcasorba,
s bedöntve a gumiházba

falnak fordul,
a pályáról kigurult tekebábu
lepattogzó aranyával.

Nehéz még nyolcvanhármat írni.
Nehéz, hogy betelik az ötvennegyedik.
Készül undok vénember-maszkod.
Képernyő a világ – befogja szemeid.
Bár perverz minden ezredik lány
(ám ha tévednél, csak minden tízezredik),
a nagyapa-térden lovaglást,
ki kagylójában őrzi, ha szeretkezik.
És tévéből nemcsak kitekint,
hanem vad egyiptomi sorscsapásodat,
síkdimenzióját áttöri,
s elképedt világ előtt sarkall, mint lovat!
Lótetű-helyt, féregjáratot,
átrepül krepp-papír zörgésű álmokat,
s székláb körül vedlett bőr helyén,
a ruganyos sarjún hempergés lenyomat.

Ó szép, mint koponya fogsorán
elképzelni tömött-húsú súlyos ajkat,
hogy a tízezredik bíborán
még ama tiszta forrásra bukhat ajkad,
lesz hóbaba-fehér a bőre
s hegyitó-kék szeme napot nyelő ablak –
de síkidomú tél csak, fantom,
szikrázó testén vakon verdeső varjak.

Ha ezredik, ha tízezredik,
sanyarú tévédobozodból ha kilép,
rövidlátó szemed rózsája:
tetűpete-kóró – „nem illik rá a minét”,
csúszkál az ing a háta púpján,
lapátkörművé fűrészelt Hölgy a tiéd!
Disznóól szagú! Rózsaromlás!
Csipás hajlatait – kerüld el azt a spinét!
Meztelen: csupasz kakukkfiók.
Állig-gomboltan: összeragadt meszelő.
Éjszakás nővér! Szemfehérjén
ágytálad holdsütése – hova vezet ő?!

Inge olyan szögleteket rejt,
mint kórházi ágy köré húzott lepedő,
lélegeztetőgép-vezeték
ujjaival tüdődbe pumpál temetőt.

Elég! Elég! Neked, te barom,
csak a kilencszázkilencvenkilencedik,
vagy a kilencezerkilencszáz-
kilencvenkilencedik – csak az kellhetik!
Hajszálra legyen olyan, mint a
kilencvenkilencedik s a kilencedik,
s cserélhesd nyolcra! hétre! hatra!
Visszaszámolsz, pajtás? – Közben esteledik.
Vállon királypalást-napsütés,
mert kikeletet imitál ez az este.
Feljő a Hold, s az ég ibolyás
húsoslevelű virágmezőnek festve.
Most rügyeket bont rád január,
tűzgolyóját hegyekből gurítja Pestre:
hajszesz sűrítse gyér üstököd,
s csitriknek sikáld csontvázad kellemesre!

Többször nekivágtam
– el még nem értem.
Áll vízi magányban,
fényben és sötétben.

Pókhálóvékony váz
emeli térden,
mint hajszálkarcolás
a metszet-háttérben.

Már nem is vonás, csak
a pontosság fénye,
háttal a világnak
süt széktámla-éle.

S a vasváznál is jobban
a megtestesült űr
semmi-inge lobban,
mikor belé ül.

Hátat mutató időtlen kertfal alatt
sziromomladékkal száján oson
a kőszemű gyík.
Törpe lépte robajjá dagad.
Ágyúk légnyomása kőoszlopokon
se csattogott így.

Hajótörött vagyok. A víz szigetre vet.
Szél és tengertaréj gonosz csörgésbe fog.
Hason csúsznak a kőnek hitt sárkánygyikok.
Holdfény van. Pereg, ropog, zizeg a homok.

Kis fehér körmeit hullajtva
a százlábú víz visszafutott.
A part, mint a mészárszék alja.
Csontkazlak, kékült rongyu husok.

Forrástalan fényt tükröz vissza
egy madár nélküli kalitka.

Rablóra gondol, aki meglát.
Meggyújtanál értem egy gyertyát?

Átnézel a fehér havon, a napon,
a fehér krizantém fejű üvegablakon,
és rájöttem arra, hogy ezt mért teszed:
Szembogár! hat szarkaláb lábbal ég felé,
mint kápolna romfalán a félhomály,
úszol holtan a hátadon.

Most kentaurok csapdája a kertem.
A hold ágaskodik a tujafán túl,
de széthányja fényét, hamar lesántul,
hogy homályos szárnnyal végigseperjen.

A csörtetés után még meg-megrándul
a virágtalan orgonasor verten.
Szelíd álmomat én földre tepertem.
Hívnak. Kik hát? Utánam jajongás nyúl.

Ablakok fakópiros négyszögében
a megfeszült válaszfa kereszt-ében,
nem tudom, hív-e vagy tilosat mutat.

A boldogság néha visszatért sírás.
Rossz éjszakán, körül, kentaurhívás.
Nem tudom, menjek-e? Pók szövi utam.

Az ég kemény kékké most alakul.
Hiába fénylik még a bronz lugas,
gyümölcsös tálad hidegen nevet.

Nem sír a dobszó. Torkodban lapul.
Bár dér-cukros bogyók után kutass,
olyan a táj, mint egy röntgenlelet.

Eszelős a szél!
Tornyokban trécsel.
Lebzsel a kapun.
Fakerék küllőn
átdöfi nyelvét.
Folyosón suhog,
mint egy királynő.
Kushadó róka
csontlevelek közt.
Cérna a csengőn.
Szem a kulcslyukon.
Meztelen járkál
ki-be a vécén.
Ránk néz a lámpa
főkötőjében.
Fellobog, mint mély
szekrénybe zárt haj.
Hóplasztronjával
ez ám a jazzband!
Teli zsák patkány
fut a világból.

Ez a zene a havazásban.
A fagyott madár összerezzen.
Megbolydulnak a fakó zászlók,
s a megfagyott madár torkából
nyílegyenesen húz öléig
ez a zene a havazásban.

Tudom én, ágy lábán kuporogva sokat.
Elképzelem, ahogy megindul a menet.
Hídról nézek folyón menyasszony-fodrokat,
szénfekete fát, naptól beszegett gyepet.
Hídláb alatt fürdő hófehér lovat.
Sárga ház előtt kislány – integet, nevet.
Köröttem az égen csöpp lábfejlenyomat;
bárányfelhő-íve nem oszlik szét, lebeg.
Nem látják, pedig a menet már gyorsvonat-
sebesen hurkol a Föld köré füst-kötelet.
Már örvénylik körül, s lángba borul a fogat,
égni kezd vállam, hajtok lángleveleket.
Ekkor talpamra húzom a lábnyomokat,
s a kéklő égbe tűnve én visszamegyek.