Dalmady!

Mióta megfenyítettél,
megrezesült harcost,
a szerelem üvegházába menekítettél,
megvallom,
igen hideg
varázskastélyba tettél.
Pedig kölyökkoromra több jó szavad volt:
Kassák és Kormos színarany napjával süttettél.
Ó, mert rekedésig kiáltoztam,
hogy „kitakart Föld, megölellek”,
míg csak börtönömre szakadt a süket tél.
Akkor te az ilyen-olyan meghívottak
vasárnapi dalai közül kivettél.
De ’56-ig szóló obsitommal,
helyemben, Benő,
te is mire mennél?
Európaiatlanul rímelnél?
Panyókára hanyagul vetett forma
verdesné vállad
s hideget, meleget egyszerre éreznél.
Mint amputált
a táncos láb után
a véradók vendég vérével is
egyre csak utánam véreznél.