1

Hó szakadt rá. Már négyszer. Hó.
Térdig. Ölig. Mellig. Állig.
Karcsú suhanc, ki odacsalt.
Kazalba dugott.
Fölgyújtotta rád.

Hol szemed égett:
gyémántozódik
fölötte most a tonna hó.
Hajlunk föléd, kutunkra mi.
S metszve tőből, fölvérzel még.

Síkon púpra púp: hegyre hegy.
Tengerszem verdes ránc közé.
Fák, hóba feketedjetek!
Virágos ingben
táncol falakon.

P-ből nőtt hegyi tájamon.
Como tavamon. Adrián!
A naplemente
csóvája, Kis Hölgy,
elsötétül a válladon.

Te! Becsukódó kapuszárny.
Félhomály. Derengj sötétből.
Váza önfénye
örök sarokból.
Csillagtalan ég mélye sejt.

2

De fordított e ravatal!
Nekem kéne nyújtóznom itt.
Tenger üres táncparkettja.
Szél. Hold. S két össze-
hajlott női fej.

Világvégi tekintetük
hálója rácsoz
azúr-ibolyát.
Tengerbe vert cölöperdőn
lámpafüzér fut semmibe.

És mégis ott a semmiből,
szívükből és a messziből
az ég alá hányt
marionettet,
kihalásznak, rám lehelnek.

Átölelve üres rongyot
– föltámasztjuk! – pattannak föl.
S madárcsináló,
visszaérkezem.
Röpdös a csíz, a pitypalatty.

Mosott hajuk illatából
készül kezem közt a szárnytoll.
S tetemem, lábtól, zizeg, mint
gyerekszáj, fésűn:
– Játsszunk még egyet!

3

Bársony ládikában mégis
– színes diák – te fekszel itt.
Várkastély a Kárpátokban.
Szakadék. Medvék.
Csillag fagy. Te jössz.

Csaló szeánszunk hív elő.
„Attila utca nyolc?” – kopogsz.
„Ez P?” – A lélegzeted is…
„Báthory Erzsi
kerget kis szüzet.”

– Nem nyitunk ajtót soha már!
„Száncsengő-virtuóznak se?”
– Meghízott erdőnk; csöngjön ott!
„Forog molnárlány
vízikeréken!

Fáj neki!” – Mi meg itt fájunk.
„Kőszívek! Én vagyok Kis Hölgy!”
Két régvolt moziszenésznek
néma kép alá
így cincog szivünk.

Árvácskabársony tenyered
fehérre festett sík falon.
Domborulása
párnácska szádnak,
mint gyilkosaid: testtelen.