(F. J. barátomnak)
Szóval: élni itt még így is érdemes?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha énnekem még érdemes, nézzük hát
ezt a túlságosan költészetté transzponáltat.
Ha azt mondod: a világ való, neki
én ugyan mi vagyok? Miért fordít egyre hátat?
Soha nem fogom elfeledni, ahogy
Németh Lajos az Ernst Múzeumban zsebre tette
Csontváryról, Kondorról író kezét,
s üres tekintete kószált falra, képkeretre.
Kinek mesterrajzát te híven őrzöd,
halott volt bár, s Lacházán temetődombja rothadt,
jól láttam, Lajosunk úgy tova bámult,
s bóklászó bábutáncban lejtve ott sok halottat.
Kondor aranyszárnyhegyű angyalában,
ki magunkra ismert, az Gaálon csupán így ásít?
Ha ő nem – a levizelt külvároson
keresztül ki vág át Rátkayhoz Soroksárig?
A szószaporító negédes Hölgy tán,
ki képernyőre húz macskafarkat, cápavázat?
Egy ország émelyeg a cigánykoszttól,
de folyik tévéagyúéknál a döghalászat.
Ó, János, János, Csontváryt pergetik,
tiporják még! Hull a festék, csupaszul a vászon!
Csoda, hogy van még mit tiporni rajta,
túl főiskola-pincén, professzori harapáson.
Ötvenkettedik évében Rátkay
csak „irodalmiaskodó” címlapomról hathat.
Míg világvégi szekér a miskeit
röpteti mennybe – a külvárosi kimaradhat?!
Hívtak-e téged valaha is János,
Rátkay Endre tárlatára a Műcsarnokba?
Hát miért e makacs szembehunyósdi,
Gaál, Rátkay, csekélységem tán a semmi fodra?
Itt élünk. Szemünk is itt tetvesedett meg.
Sötét Mercedesében gyerekkori
társunk függönye mögül kacsint ránk – közben reszket.
Meghív engem a cimborám Budára.
Pörkölt, sajt, vörös bor – a kedvedért főztük –, mondják.
A konyhában (hogy érezzem jól magam)
eszünk – de az ily bujócska kinek oltja szomját?
Hogy a szobaajtó szemközt tündököl,
beleragad két vendéglátóm a vérnarancsba:
oroszlánarcú a férfi és a nő,
s – hegy mögé a Nap – futok közülük szívszakadva.