Zuhog a tűlevél a fáról,
nyakunkba ömlik, mint a zápor.
Mikor liftakna-mély az este,
lent megtöretik a fa teste.
Ablakon át zuhant odáig,
letaszítottuk, le, a sárig,
lépcsőn lopakodom utána,
vonszoljam még mélyebb sírjába.
Fénnyel színültig minden ablak,
házak nyakukba gyöngyöt raknak,
egymás fölé tíz sort, mert este
bálba mennek fölékszerezve.
Fal tövén ő bogár-sötéten
beborít szárnyával egészen,
hátamba gyökeret eresztve
át akar költözni a lelke.
– – – Ha szárnya rajtam megfoganhat,
szállanék vissza madaradnak,
szájra tett kézzel megijednél,
aztán mégiscsak felismernél.
Ablakot nyitnál, befogadnál.
Te is zöld szárnyam közt laknál – – –
Torpan a vonszoló s a vonszolt.
Ágkarja hiába koloncolt,
tűje hiába döfött: „ébredj!”
Sötét a perc, gyásszal telt mély seb.
Kidobott fenyők közé értünk.
Egy még tűlomb-fa-madár vértünk.
Földre ejtem. Nem tud hörögni.
De suhog fölöttünk a többi.
Sötét mennyükbe betaszítják!
S fölszáll! Pedig úgy hasonlít rád.
Mikor ajtónkat átallépem,
messzebb, mögöttem áll az énem,
mint aki félig vele maradt.
Rá magas erdők szaga szakad.