Nagy Lajos a könyvesboltból
keménykalapban, savanyún,
lépcsőjére, nézi, ki lép.
Fölös csengő ajtón riog.
– Nagy úr, csak egy noah-noah!
(Kifordul az üres tenyér,
jelezni azt, hogy nincstelen.)
– Akkor hát itten mit akar?
– Március van, és hull a hó…
– Átlátszó még az ablakom.
Bámulok ki, és repülök.
Magától menten zuhanok.
– Nem, nem, hisz én is idekint,
fekete fa, a gyökerem
ezer ágbogát kivontam!
Óvatosan a Föld felé
pillantson csak: a koronám!
– Fekete lyuk és korona…
Mit hord a talpán maga most:
koronáját, vagy talpa szól?
– Szarkazmus-szárnya ép, Nagy úr!
– Remélem, az.
– S hogy észrevesz,
Magritte forog a sírba’ most.
– Kiről dünnyög orra alatt?
– Magritte festő, a szürreál…
A Belga ő, ki álmodott
felhőre hágó disputát.
Persze csekély eltérés van:
keménykalap csak ön fején;
látja, ugye, én mint vagyok.
– Látom. Magánál szebb a hó.
S amint már mondtam: fölröpít.
– Amint már mondtam: engem is;
fekete fát és gyökerét,
s gyökérszálára, mint a lány
sötét hajába gyöngyöket,
fölfűzve rög s mi benne hál:
virág, féreg, ibolyamag.
Láthatja, Nagy úr, repülünk.
– Nem csal? S ha lépcsőm emeli?
– De hol találtam volna meg
könyvesboltjának ajtaját,
ha nem repülök magam is?
– Igaz. Hogy mondta, kicsoda?
– Nevet nem mondtam én, csupán
a noah-noahságomat.
– Úgy hangzik, mint egy törzsi név…
– Szigeti szép nők illata;
óceán sutja leheli.
Egy h-t toldottam hozzá én,
az elveszettség sóhaját.
– Hát mi az, ami elveszett?
– Az „emberméltóság”, Nagy úr.
Ma már „minden nagyság emlék.”
– Jó, jó, a firhang mögé, látja,
lassan begyűltek társaim;
ürült a Föld, de nem üres!
– „Vendéghajat veszen”, Nagy úr.
Tudja: „csend… és hó… és halál.”
– Esténként hívom kénytelen
a Kenyér- s Halszaporítót:
Sokasítsd meg vaságyamat,
hajtsa rá álomba fejét,
aki csak átkelt a Folyón.
– S lám, izzó kályhacső hevít
zakók alatti szárnyat itt…
– Nincs, ki hűlő tűzhely körül
föltűrt gallérral didereg!
Se Kassák. Se Illyés. Se Füst.
Nyújtóznak lópokróc alatt.
Nyújtózik mind, a többi is.
Valóságos menedékhely
a könyvesbolt, így, éjszaka.
– Fénye kitűz az ablakon,
ezért emelt a havazás,
a márciusi hó ide.
– Lámpásom régen kialudt.
Szemem sötétje se dereng.
– Hát amit a kalapja rejt,
a takargatott glória!
Fényszálának motringjából
horgoltam szárnyam tollait.
– A hízelgő!
– Egy szó sem az.
Se hízelgés. Se kegyelet.
Csupán a kiürült akol,
P jégbordázata, a Föld
kirabolt Krisztus-mellkasa,
a keselyű kitépte szív
helyén az űr, s hogy lent az ég
nagy tüdőkék Gaál Imre-kép:
légszomj-lilán hörögve ráng,
kisistereg a semmibe,
ez vet ide, boltja elé.
S „Jégtörő Mátyás” homloka…
– Hol Valparaiso s Várad
hazámtól kopjahosszra van?
Hol a rengetegben Ábelt
sas veri?! – s maga félrenéz?!
Szúrják Áron kopjafái?!
– Két pogány közt, hogy merre van
harmadik út, hazányi kert,
ezt kérdeném, míg a kályhán
langyulna a lábmosáshoz
tenyeremben fölhozott könny.
– Ó, a könny! Stigmák véreznek,
s maga híg képmutatást hoz?!
– Koldus én, mosnám a Királyt!
– Mi volt ez? Hátsó gondolat?
– Hátsó? A Feltámadás?! Egy
noah-noah Húsvétja ez.
Itt néz a boltba, itt dadog:
’Attila, hadd mossam lábad;
„talán csendesen meg is szólalsz”.
Szegény Yorick, mit mondasz te?
Versben Bujdosó, csak ints! „Mert
mézes, ami tiltva”… „rémzöld
vadonon át” vinném igéd!
S ki „semmiért egészen” élt;
ki Berda, Sinka volt; s aki
„poklokra csavart pupillát”
és „levegőtlen présben” állt,
s mint Donatello-alakot
színarany lepedőn, Nagy úr
(pedig ön nyakas puritán),
elnézném csak, miképpen ön
ahogy agyonvert farkasa
tartja gyöngéd sarjúfényben
vérbundás szügyén a fejét.’
– – – – – – – – – – – – – – – –
– Túl sok a kínzókamra-szem
odalent, Nagy úr, s benn máglyatűz.
Hogy egyszerű legyek, mint ön,
emlékezésül, ez a Föld:
Két ágyúcső összeragadt,
köpi egymásba szüntelen,
mit beletöm két félteke.
S eves benne a töltelék.
Így, éjszaka, a Könyvesbolt
űrállomása hivogat.
Jó, hogy keménykalapja van.
Jó kályhacső-vörös a szárny.