1
Harlekin két hete sóvárgott Réka után. Réka bőszárú sortban hevert, s a combhajlat ütköző erdejéből egy picinyke páfrány kikapaszkodott az önmagára visszaroggyant, fakó nadrágocska-szárra.
Ha Réka – kalapban – kagylókat gyűjtött, széles karimájú fehér vászonkalapja orra nyergére sűrű árnyékrolettát gördített magából, tekintete beletakaródzott, mögüle leste, mit vált ki lábujjain a kerek körömágy ápolatlan tökéletessége.
Harlekin – mint mindig – kővé meredt, a strand kő teknősbékájához hasonlón, téglából rakott betört orrú fóka, farka rozsdás vashuzaláról lassan lemálló betondelfin. Vállát világfaló kis fickók egymásba akaszkodva tiporják, babszemnyi
kislány végül elmélyülten megkoronázza: mint kőpad lábához – tövébe pisil.
2
Réka magasan nyíló ablak mögött lakott, tükre elé feküdt, jobb keze édes Meridián volt, bal keze fekete Szagla. Dideregve tűrte, mikor vetkőztetni kezdték – ujjai a hársfát bevontatták az ablakon. Amint a szél betüremléseivel teli függöny fátylából kibontják, ott liheg fölötte madárfióka-pehely tapintású lombja, csillagok messzi fényével átitatódik suttogása.
Harlekin állt az udvaron, nekidőlt a hársnak. Mint Csontváry zarándokai, lejtették körbe fehérlő táncuk a kimosott ruhák. Behajtva fejét is a fa hónaljába, vöröslő hangyák birtokba vették arcvonásait. Fülledt kéregrepedésből rohantak a ráncok árkaiba, föl-le, fűtől fáig.
Mikor Réka tükre elé feküdt, minden ízében reszketni kezdett a hárs is. Mint akit pányvával vonnak, párkány fölött lombja a szobába nyomult. Harlekin is – egyszer – fejjel lefelé belekapaszkodott a repülőbe, de Réka rászólt: Szagla, mi repült be az ablakon? Ó, az alva csüggő csúfság, mondta Szagla, egy denevér, s mint szobalány a porrongyot, a fából kirázta a mélybe.
Mit tehetett Harlekin? A fej nélküli törzsre fölkuporodott, úgy tett, mintha ő volna a hárs, rágömbölyödve.
3
Végül eljött szombat éjjel. Szülei között Réka éjszakai előadásra vonult.
Harlekin tudta, hajnalban lefokozzák. Menesztik kofahajóra jegyszedőnek. A tat szélfogó kasában spárgán lógó mandolinnal tyúkketrecek közé szorul. Dél van, kifehérült napfény habzik a bozóton, s fiúján térdeplő lányka néz föl nagy fehér mellén annak kezével, mikor a hajósíp a víz közepéről gorombán rikolt.
Harlekin ekkor földlökést érez. Tömeg közepében, Réka mögött. A szomszédok arca, mint öreg kútkáva, márvány vízköpő kiszögellése, moccanatlan ázik a vetítés vízesés-sugarában. Csak Réka kuporog úgy, mint nyugvó fotelból kiütköző forgószéken. Mint a fodrásznál pörgött kislány korában, aranyhajszálak siklottak válla hóhegyéről az olajos padló férges réseibe.
Meridián és Szagla a süppedő székoldalba csípve. Lába nagyujját szőnyeg virágcsokrába fúrta. A combív megfeszül, a darázs döfte száj megduzzad, kifeslik, érzi. Harlekin átnéz a hátán, Réka, búgja rekedten, és forgószék pördül, mintha erre a búgásra járna, Harlekin lába elé.
A vasárnap első pillanatában a mélyben kofahajó füstöl.
Alvajáró gyermek lépked a lépcsőn. Melle között Meridiánja szombati éjből valamit markol. Viszi az ágyba, viszi szobából szobába. Évről évre. Lányunokái se kaparintják meg kézcsókjaikkal.