Kisorosziban akkor láttam meg a gólyát,
mikor a tévében énekedbe fogtál.
Mintha Erdély magányos
sóbányavágataiba volnánk bezárva.
Olyan volt ez, mint az üresen zörgő
barna papírzacskó csücskéből
utólag kigurult kristálycukorszem
(a Kakastó körüli gyerekkor hátterével)
kormos tenyerünk s a besötétedett
remény közepén.

Éneked édességét amint elképzeltem,
az estéből merítő gólyaszárny
a Valót elkábította.
Szinte érzékeltem, ahogy a tollak
a pontos ápolónővéri mozdulatban
lehajló fehér fityulává,
s a szívós lánycsukló körül
ropogó-friss mandzsettává hasonultak.
Színeváltozásod az utonálló percet lefegyverezte.
A Költészet elbánt vele, ahogy ővele szoktak.
Nem! Úgy mégsem.
Nem vitte követ törni.
Nem hajította ki a negyedik emeletről.
Nem feszítette keresztre – holott,
ki jobban odafigyel, látja,
fekete lakájhajlásban görnyed a Pilis;
vajon mit emel sunyi alázata
erőszakosan a Kis Nővér orra alá?!
A tövisbe vert Krisztus bordó leplét,
hogy mint tőből kiöltött
vértől kövér és érdes nyelvet,
a szörnyszülött anyag robot-teste
öltse ki a Teremtésre: „Íme, Fiad!”

Egy kaptató magasáról
hirtelen fölnyílt a falu.
Látszott, óriás csótányok lepték el,
de megdermednek, holtnak tettetik maguk,
s csak a visszapillantó tükrök
sóezüst kádjaiban nyomják alá
a csöndet a Wartburgok, a Ladák;
nyomják, hogy kiserked a vére
a nyomozószögletű állak
borostás karosszériáitól.
Buta-fehéren (mint tömegsírból klórmész)
dereng fel a házfal.
Ablakaiból végképp nem lehet
az eljövendő órákba kilátni.
Emlékezetkihagyásos nagy eső
áztatja szét a Dunakanyart.

Arany János kísértő álnok bajvívója
Salamon tornyáról lógázza szellem-lábát;
panaszosan csikorog a térd-
s a bokaforgók körül a kiürült páncél,
mint a hegyvonulat mögül beindított
dömperek alatt a vízpart.
S hogy Balzac szamárbőreként
napról napra zsugorodik s elfogy
szerelmünk, Tündérkertből az anyanyelv –
július huszadikán, este kilenc után,
mikor a tévében énekelsz
s én egy gólya átváltozásaiba merülök,
az emlékezetkihagyásos nagy eső
szálaiba takaródzik
beton villanypóznán a kocsikerék-fészek.
Észre se vettem eddig, hogy a kátrányba mártott fát
rekeszes betonelemek csontváz-lábai váltották föl,
Húsvét-szigeti lábszárcsontok;
mintha ellobbant volna róluk térdtől fölfelé
a medencecsont, a koponya, a gerinc.
De énekelsz!
S kékes-ezüstös édes kísértetedtől
(a foszforeszkáló képernyő-cellán
te magad vagy kékes-ezüstös
gyöngysorból kihímzett
Gólya Kisasszony!)
magam is elkábulok.
Olyan ez, mint az egyiptomi sírkamra-éjbe
bevetülő zseblámpafény-tallér.
Elővonz a múmiakötelékből.
Két tenyerem tallér-aranylásodba bemártom.
Az íráshoz fény kell.

– Kőnek csak annyi maradtam,
amennyi egy forrás vízköpője –
szólok hozzád, mert éneked szezámja megnyit.

– Fémnek csak annyi – mondod –,
amennyi egy kürt fúvókája.

– Testnek csak annyi,
hogy rákuporodva a lélek

elvégezhesse szükségletét,
a szerelmet és az álmot – hallom,

s maga a Költészet ad
szavaidhoz saját zenét.