Szentmártoni Jánosnak

János, e pár sor aligha lehet hazanyaklani-hullt-csont,
ablakodon bezörögve ijesztő Lény, kerek églyuk,
ködszita-porhüvely árnytalan ingadozása, kisértet!
Frászt! Ha figyelsz, ez a hangagyökérre simítva: időm. Csak
jött befejezni – mit úgy kifizettél jóval előbb, há-
romnegyedéből látva előre a Hold-kerek könyvet –,
most kinöveszti a fényt az egészre! Csupán a papírfo-
gyást kell jól adagolni, nehogy szaladó soraim vén
asztalom sebhelyes orcáján futakodjanak égig!
Hinne-e bárki, ha nincs papiros bizonyítani: kész van!
Szóval: iparkodom.
Ám egy-egy apró szóközi percig
csak könyökölve magamból át a jelen közegén túl,
mintha csak itt vetekedne Szakács Eszter megürült he-
lyén Sivatag-hadatok gyalogolni a semmi födőjén
– hát kupolának akarta mutatni előbb az egész had!
(Bertalan is, hova lett, mondd?!) – S úgy gyalogolt nyomotokban
két Cili Barbival át köteted lebegő magasáig,
mint ahogy ott, a galamb-kalitok s Gaál csónakon álló
ős-amazonja, s a part heverői közé jelenésed
röpte felívelt!
Barbara? Rajzolt ketrece foglya;
Nagy Cili? „stoppal” száguld „vérszagu” vad „kamionban”;
„unkahasu csuklón” babonázva Cecília épp ámul
abban a percben…
S a fönt repülő?!
Fuvarozza az utcán
régi szobáját, menti magát! Terebélyesedett ágy
s rajta a rózsa növése befonja Csepelt! Akadozna
ló, kocsi! Rózsasziromtól púposul út! Pata csúszkál!
Nászmuzsikába kocsis nyög: az ágy, meg a rózsa növése
lökte a bakról! Lófarat üt, töri, izzik! Utóbb még
lángba borít az egész rakomány?! Hova mentheted át?!
Nézd:
úgy forog fönn a te angyalod: vermem alá bevilágít,
átemelődik a múlt: Eleven csónak, hozod ölben!
S itt Sivatag-csapatod repül, egymást lelt kötelékként.