Barbarának

Nem ismerted őt. Csak novelláit olvashatod A sivatag…-ban.
Bertalan Gergely… Egy nyurga srác, kit rajztábla-sánca mögött hagytam
tizenöt éve, Morvayéknál. Szaracén arcél, szárnyas gesztusok,
sűrű rácsú szem. De milyen szépszál mosoly szól, hogy fogd meg, ha tudod!
Szolgálatkész és mindig földobott. Több, mint amit a tábla mutat;
a rajz szárazgally-hangon még ropog – szálkái nem lelik szárnyukat.
Nem is találom hosszú évekig. Aztán egyszercsak előttem terem.
Megnőtt. Szeme szempillasepreit ejtve kerüli tekintetem.
Sovány. Nagy ádámcsutkája rándul; túlcsavartak az idegei.
Semmi kisgyerek. Vad. Kiábrándult. Papírját egyre rezzentgeti:
nagyra nőtt keze finoman remeg. Majd a Stádiumban debütál:
Remegés a cím… (Lám, megértheted.) – Jó! – Rándul a keskeny sebü váll:
vérével írta, hogyne volna az! Gyanúsan sok benne a fehér,
mocsoknyomú hó: semmi sincs vigasz, mire az est szívéig elér.
Csak egy patika az idegenben. Üvegablakfény. Tégely ragyog.
A Menny előőrse vele szemben. (Szívverésén át olvashatod.)
Jótevő űrállomás a hóban. Tűz duruzsol. A Lány gyanutlan.
Hogy hamis a recept? De hiszen jól van ott minden a tündéri zugban.
Az est mocsoknyomával kintrekedt. A Lány szemében csak a lámpák
sokszorozzák meg gyöngyös fényüket. – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Lyukas szívén a gyönyör átvág,
ahogy a zsákmánnyal markában robog: vakká vált szemben fáklya lángol,
majd a gyanús-fehér fürdőkád imbolyog, s tűz lobban a vécéfajánszról.
És a szárítókötélen mintha fehér hollók tollászkodnának.
De aztán repülni kezd a hinta, min gyerekkorában annyit szálltak.
Ő s a többiek! Ő s a lányok is! S míg a tű rejtekhelyre kerül,
az egyik pántos cipőjű zoknis, szőlőt szemelve ölébe ül.

S míg nem érti, hogy lehet egy fürtön ennyiféle ízű, húsu szem,
nyitja ezer ajtaját a börtön s ezer arccal jön érte Sosem.
Sosem. A szél suttogása bennünk? Hogy önmagunkból süt lampion?
Nem. Csak a halál. Hogy kell temetnünk. Kandeláberen a lángszirom.
Sosem. Mint thai lány, engedő. Szótalan, mint a táncos árnya.
Huszonnyolc évét batyuba szedő: fölmálházta a Túlvilágra.
Szaracén arcél, és hozzá bánat. És néhány novellában a mag.
De nem bírta kivárni: a fának lombárnya nő, s ő ül az alatt.
Csak a katafalk, csak a katafalk. (Üvegesülő, föl! ne habozz!)
Még közénk jön egyszer – fogadta. Majd!… Az új antológiába hoz
új novellákat, esküdött minap. De nem olvas ő már kritikát,
s hallgat, kire a tengerár kicsap. Már gyanús-fehéren viszik át
a Nap jupiterégője által sziluett-fénybe vont hegyélen –
őt, aki szembement a világgal. Szíve még ki se hűlt egészen.

Nem tudom, ott vagy-e, ha temetik? Kriszta és Cilik, Ivett és te?
Nagy állóhinta veletek telik, majd pára-cimborái lengetik.
Suhogtassátok, ahogy a sarokvasak engedik!
Mosolyt s pár virágszálat hajítsatok Rá a mélybe.