Clara velem randevúzott.
A földön egy halott hízott.
Míg a nap szemükbe tűzött,
Clara a halottnak főzött.
Higgyem, fölcsap szakácsnénak?
Viaszarcú pincérnőnek?
Falt a halott, majd’ megfulladt:
„Sosem ettem zsengébb sültet.”
Clara sürgött: „Szomjas a holt!”
Nyögött az, hogy „kemény a Föld!”
Én a képből kiosontam.
Étlen, szomjan – ám nem holtan.