Fényes kályhacső törzzsel a fenyők
nem nyelik többé el az esőt.
Erdő alja nappal ezüst-sötét:
nyakadba rázza vizes ümmögét.
Lehetnél, aki rázza, te magad,
nem a vicsorgó gyöngébb kutya csak;
nem tűz s víz kényére hagyott szérű –
de maga a villám-meredélyű!
Eh! eb ugat! amit az képzeleg…
Az áram megszökött. A ház hideg.
Padló alól csörgőkígyó-patak
a fák közt tóvá, tengerré dagad;
a tenger hátán köd, ködből felhő,
erdőkre fehéren letérdeplő,
sötétbe oltott mész, fehér ragály –
zsákba kötözött patája kapál.
Orrlikaiból a gőz idecsap,
szád besötétült nyomat szine csak,
ha felhasad s kibuknak a szavak,
folyamsötétben hallhatod magad:
„Csak az asszonyi csípő kenyerét
a Mindent Elvivő ne vigye még!”