Év végi napsütés

Év végi napsütés kültelki máza alatt még a
téglaégető hűlt helye is arannyal rakott véka.
Még a fekete ravatalozó mező is fakó
ezüst-szeméttől hemperdül, bolydul a zöld maradéka,
mintha csak Karácsonyból kivetkőztetve a fenyőt
belerázta volna egy tizedik emeleti lakó,
s a rongy angyalhajból zöld sünök gömbölyödtek volna,
s tűlevél-tüskéik körül a Kis-Duna könnye folyna.

Csupa nyílt törés, csupa csontig leszakadt sebhely, de
a szél kövér macskafarka belekampóz a menhelybe,
hol meghúzza magát az öregasszony Óév, puffadt
hasa az ágyból szemlátomást fúvódik föl, mint léggömb.

Hó tonnáiban, kristály hercegségben szebb a szélcsönd.

Bár sikló szánt húsz éve nem láttam, s az se csengett-bongott,
a száncsengő, ha képzeli az ember, lajtorjává
válhat. Ha minden csengés: lépés – lesz Isten jókedvévé.
Puszta kézzel elejtett szarvassá. Házzá. Angyallá.
Puszta szemmel megejtett Kis Hölggyé. Gyönggyé. Kagylóvá.
Kurvát is a hó tonnáiból könnyű tisztába tenni,
száncsengő ringású cicijét kettős holdnak venni,
mikor a téglaszárítók közül csak hópelyhek úsznak,
s testének tündöklés-sejtjei osztódva alusznak.
Fekete dongájú dézsában fürdetni Szűzzé, Kirkét.
Ágyékmozgású Hintó, elhullámzik velem innét.
Most a téglaszárítók közül gyilkos se settenhetne.
Szél papírállatkái hintik az űrt üresebbre.
Géz-békák, rongy-gyíkok a mező angyalhaj-ótvarain.
Menhelyén zsáktestű Óév vajúdik nagyanyain.

Reped a léggömb-has, össze többé sohase forrad.
Babafürösztés. Újév. Halleluja-függönyös vérpad.
Átalver az őszi messziből idáig tüzet hányó.
Micsoda év jön: aranyban érkezik!
– Ó, hómező,
varjúláb titokírása csipkézne… Száncsengő… Szánnyom.