Most, hogy írom ezt a pár sort,
hó helyett bámulom a záport.
Feketén fürdik január –
s retkes zuhéja ezután.

Mint egy leégett alagút.
Bennrekedt a kocsi, a vasút.
Csorogni kezd rá korom ég,
olyan a tél, mint a pokol épp.

Velence fénye itt: havam.
Csak bennem fehérlik, ha van.
Miracoli hídján mi ott
észre se vettük: világitott,

s világítottunk vissza rá,
fény a fényre. – Hova tűnt, hová?
Irsád, Sába, mondd, hova lett?
Maharadzsád meg a baronett?

Azúr alatt a vaporett?
A ringás a vízen hamu lett?
Kilencszázkilencvenkilenc –
nézek rá, mint égre a fegyenc.

S míg írok a könyved elején,
szívem, téli eső-feketén
hiábavaló, jól tudom.
Átsuhantam már a sorsomon.