Ha Jancsi nem regényhős, most szonettet írna:
A Csorba utca álomerdő-holdvilágba
beburkolódzva várna, s lábhegyén leingva
a mába – zöld zenébe öltöző madár, ha
szemed taván repül – követnéd alva, mint a
tetőn, cserép kúpsoron át a holdba hágva
(ahogy csak égbe száll, ha vissza nem, a hinta),
s beköltöznél asztal alá egy nagykabátra.
Ott már szükség se volna holmi trombitára.
A kintet megszűrné zöld abroszunk szitája
padlóig érve körül asztalunk, s csak inna
– kiszáradt itatós a tintát, s hiába –,
a szám csak szomjasabb maradna még utána,
ha kislány-kezed rejtekünkön újraírna.