1
Tócsák hercege,
kátrányba mártott
lámpaoszlop;
kültelki éjben
szél rázta fénylő
kalitka fog.
Gyöngéd-szorgosan
mosdatod szurtos
Erzsébetet,
fényeddel súrolsz,
s oldódik róla
tündér, retek.
2
Hogy Ablak nyílik,
csillagszegecses
szárnyát veri,
éjben úszó
villamos-csöngés
leszól neki,
s Mennyből az Úr is:
„Jöjj hát! Fogom!”
S tartja, míg mássza
égig a létrát
száz élű penge
lépcsőfokon.
3
Kadarkuti! Kadarkuti!
Fényboglya-lámpád
Erzsébeten
úgy úszik itt, mint
karácsonyfád
festményeden.
Hírt hoz a mennyből:
„Áss csak a mélybe,
szívedbe jól!
Aranykor kútja
itt oltja szomjad,
másutt sehol!”