Kaland a Kalevalából

És szólok én szegény, új és nyomorult
Ilmarinen:
Piros keselyű-ujjaid tépték,
aranyból öntöm ki a szivem.

A férfi végül mind magára marad.
Pohljolából
csupa céda leány jött csak,
mióta kiszakadtam jó anyámból.

Uram, új szív kell! Csak hangja szálljon!
Őre: lakat!
Szűk ketreceibe még én se férjek.
Soha több szelíd pillanat!