Ilmarinen, messze, kalapált.
Pörölycsengése négy tóra szállt.
Fújtatóból tüze kivirult,
érctömbből a forró fej kivált.

Forró aranytömbből a szelíd
lánymellek csúcsuk kiemelik,
isten hüvelyke nyomta volna,
olyan a köldök, fénnyel telik.

Futkosnak az őzbak csillagok,
kerülgetik a négy ablakot,
eszterláncban káprázó szemük
lesi az arany-szült lány-Napot.

Ilmarinen némán azalatt
kikalapálja a lábakat.
Ütése egyre gyöngül, lágyul,
ahogy a térden tovább halad.

Az aranyverő talpig remeg,
mikor az ölhöz érint kezet –
lám! kenyérbél-puha lesz az érc,
úgy ível hajlat-szeleteket.