(Egy Csilla verssorra)
„Az én körüllétem az ő
kiváltsága.” Ki szólhat így?
Gyermek, ki azt hiszi, úgy ad,
hogy nem veszi kétszeresét
fejében annak, amit nyújt.
Még édes, biblikus nevén
szólít magán minden testrészt,
ahogy Istene nevezte.
Vagy az agg, miként a hegy, ki
már önnön magasából áll;
ránk nem néző gőggel rajta
lábát pihenteti az ég.
S az elhagyott. Távolodik
csigalépcsőn s kihűl a nesz.
Lépcsőfokonként hull a toll.
Mire leér, már szárnya sincs.
’A rosszképű útonálló!’ –
így mégse mondható, hogy fáj.
Félelmében pisilni kell,
holdfény-tócsában árva sír.
Ez mind az ő hüppögése.
Lábujj közé tapadt könnycsepp.
Így ringatjuk el magunkat
az anonymus fagy ölén.
„Körüllevés”? – udvaros hold.
Ezüst semmin egy kutyaház.
Ijedt kutyus mit őriz ott?
Reszketése bolhácskáit.